(Sajtó)páholyból, avagy az én Eb-m Sopronban
Az alábbiakban nem elsősorban a válogatott szerepléséről lesz szó - elemeztem már eleget. Inkább kicsit a mi munkánkról, a cikkekkel kapcsolatos reakciókról, szervezésről, bíráskodásról és a szerencséről.
Köszönés helyett szúrós, "kóstolgató" pillantás, de inkább nézés egy stábtagtól. Enyhén csípős - de lehet, csak én hallottam ilyennek - beszólás egy játékos közeli baráti köréből. Nem mondom, hogy nem számítottam ilyesmire, de az ilyen reakciókért is hálás az ember. Hálás, mert egyrészt a jelek szerint a negatívan reagálók is megtiszteltek azzal, hogy elolvasták a véleményét, kíváncsiak voltak rá, másrészt pedig mert az érzelmeket váltott ki belőlük. Azokkal, akik valamiben nem értettek egyet, akár magánbeszélgetésben, akár publikusan, interjúként is szívesen megvitatom egy egymás tiszteletén alapuló beszélgetés keretében, mi az, amit ők belülről másként látnak, másként éltek meg, adott esetben bántotta őket valamelyik írásban valami - az ilyen beszélgetésekből tanul a legtöbbet az ember. És valószínű, a szurkolók kíváncsiak is a véleményükre.
A mérleg másik oldalán ott van szurkolóktól, a sportágban jobban vagy kevésbé mélyen benne lévő sportbarátoktól, valamint szurkolóktól érkező jó néhány dicsérő, elismerő megjegyzés.
Az ember hiúságának, nem tagadom, ez jól esik, nagyon is jól!
De!
Azt hiszem, azt az összes, az Európa-bajnokság soproni mérkőzésein dolgozó magyar kollégám nevében mondhatom: a vereségek és a kiesés okainak elemzése helyett sokkal szívesebben írtunk volna például arról, hogy egy erőtől, önbizalomtól duzzadó magyar válogatott hogyan fordít a záró szakaszban 8 pontos hátrányból a végjátékban csapatként kosárlabdázva, a kiélezett helyzetekben rendre jó döntéseket hozva a címvédő spanyolok ellen. Miként az MKOSZ vezérkara is szívesebben sütkérezne a dicsfényben, mintsem a kudarcot magyarázná... Sajnos nekünk is annak az okait kellett megpróbálni kutatni, megtalálni: miért vesztettünk meccseket, nagy különbségekkel lepattanó harcot és utolsó negyedeket. És miért vagyunk 30-40 ponttal jobbak önmagunknál akkor, ha már nincsen tét...
Ha a válogatott játékát nem is mindig, a szervezők, önkéntesek "sürgését-forgását", kedvességüket, szolgálatkészségüket öröm volt nézni. Rikkancsokként minden negyed után akár kiabálhatták volna: friss meleg a statisztika... Minden negyed után menetrendszerűen érkeztek, adták a lapokat, lehetett számolgatni, megtekintve mondjuk egy kosarakban gazdag negyedet követően kézbesített statisztikát összevetve az előző 10 perc után kihozottal: hány tripla esett a játékrészben. Ez egy Európa-bajnokságon persze alap, mégis jó, öröm volt nézni segítő szándékukat, lelkesedésüket, és hogy mindezt az utolsó nap utolsó meccsén is kedvesen, mosolyogva tették.
Sopronban sok-sok az utánpótláscsapatokból ismert fiatal játékos, korosztályos válogatott kosaras is tagja volt az önkéntes csapatnak. Nekik minden bizonnyal feladatuk ellátása mellett óriási élmény lehetett, hogy kicsit beleláthattak abba, milyen is az európai női top kosárlabda, mekkora az iram, milyen kemény harc folyik a pályán.
Ami még némi csalódást okozott, az a játékvezetés színvonala volt. Nem összeszokott hármasok fújtak, az embernek az volt az érzése, mindenki hozta magával a saját közegéből amit tud, s az alapján próbált fújni. Ezt megspékelve bizonyos jól látható tendenciákkal - például a korábbinál sokkal jobban figyeltek a mozgó zárásokra - egy jókora káosz jött ki belőle... Az itthon sokat bírált magyar bajnokikon következetesebb, kiszámíthatóbb volt - még ha tévedések, hibák akadtak is - a játékvezetés. A szakvezetők leginkább a következetességet hiányolhatták... Karfelszedés, váll és csípődobás elengedve, majd a legkisebb érintkezés lefújva... Kicsit olyannak tűnt ez itt, mintha mondjuk megkértek volna egy Peugeot, egy Mercedes és egy Ferrari szerelőt, együtt lássanak neki, s csináljanak egy autót...
És végül amiért szerencsésnek mondhatom magam, az két dolog. Szakmám olyan kiváló, tekintélyes képviselőinek társaságában nézhettem végig több mérkőzést, mint Gulyás László vagy Novotny Zoltán, akiket hallgatni élmény. De a csúcs azért az volt, hogy sikerült pár percet beszélgetnem Arvydas Sabonisszal, a litván legendával, aki technikás, szellemes játékával valami egészen egyedit, újat és talán megkockáztathatom, utolérhetetlent adott a sportágnak.