Hanga Ádám naplója (vol. 63)

Az azért mindenképp jó, hogy legalább az utolsó hazai meccsen tudtam játszani, de sajnos így lett vége a szezonnak. Még nézni sem tudtam a mérkőzést, mivel egyszerre volt az összes találkozó az utolsó fordulóra vonatkozó szabály miatt és a Barcelona – Malaga derbi ment a TV-ben, ami közben ugyan kétszer átkapcsoltak 20-20 másodpercre a mi meccsünkre, de ez nem volt valami sok. A találkozót egyébként jól kezdtük, volt egy kis előnyünk, de végül kijött a két csapat közti különbség és összességében elég simán nyert a Valencia. Nyilván várható volt ez az eredmény, senki sem gondolta, hogy nyerjünk, ám azért jobb lett volna, ha legalább ott lehetek és tudok segíteni én is. Azért csak az utolsó mérkőzés volt ez, egy egész szezont végignyomtunk, még ha nagyon nehézkes is volt ez az évad, engem eléggé bántott, hogy így alakult a vége. Többen azt hitték, hogy én direkt nem játszom, pedig semmi ilyesmiről sem volt szó. Hallottam még olyat is utána, hogy én azért nem játszottam, mert állítólag már aláírtam a Valenciához és ők azt mondták, ne lépjek pályára... Ezeknek természetesen nincsen semmiféle igazságalapjuk, egyszerűen nem tudtam elutazni a srácokkal, amit nagyon sajnálok.

Most, hogy vége van az egész szezonnak, kicsit amolyan kettős érzés van bennem. Annak természetesen örülök, hogy a szezon második felében jól tudtam játszani és megmutattam, hogy képes vagyok húzóembere lenni a csapatnak, az persze nem elhanyagolható, hogy utolsók lettünk, de az ACB Ligában jó teljesítményt tudtam nyújtani, ami mindenképp pozitív. Magának a gárdának a szereplése az katasztrofális volt, összesen hat mérkőzést nyertünk meg az egész szezonban. Volt négy-öt olyan találkozónk, amit még megnyerhettünk volna, például a Valencia elleni hazai derbi, amikor az utolsó másodpercben kaptunk ki otthon egy triplával, volt a Caja Laboral elleni ütközet, melyen hosszabbításban maradtunk alul, aztán a Lagun Aróval szemben végig vezettünk, majd nem tudtuk behúzni a meccset, a Gran Canaria ellen pedig félidőben nagyon simán vezettünk, aztán érthetetlenül könnyen kikaptunk. Voltak még ezeken kívül is fájó kudarcok, de a Caja Laboral és a Valencia elleni főleg azért volt kellemetlen, mert nagy csapatokat volt esélyünk legyőzni, ezek pedig olyan lökést adhattak volna nekünk, ami után talán elkaphattuk volna a fonalat.

Tisztában voltunk vele, hogy ez egy igen nehéz szezon lesz, nagyon sokan elmentek a csapatból tavalyhoz képest, alaposan meg is gyengültünk, rengeteg játékos jött hozzánk a másodosztályból, s talán nem is volt olyan igazi vezéregyénisége a gárdának, akire ez nagyjából ráillett volna - Javi Rodriguez - pedig az idény közepén kidőlt, ráadásul az egyik legfontosabb mérkőzésünk előtt sérült ő meg, amit fokozott, hogy Charles Ramsdell is ugyanakkor dőlt ki, ahogy már meséltem is nektek anno, egy edzésen történt meg a két eset, ráadásul perceken belül. Ezek olyan dolgok, amikre azt mondja az ember, hogy még az ág is húz minket. Amikor még lett volna lehetőségünk a bennmaradásra, akkor olyan dolgok történtek, melyek nagyon visszavetettek bennünket.

Amikor Javi kiesett az egész szezonra, én akkor próbáltam meg a stafétabotot átvenni és kicsit többet vállalni. Azt gondolom, ez látszódott is, voltam a hét legjobb játékosa is, ami annak volt köszönhető, hogy agresszívabb lettem támadásban és védekezésben egyaránt. Sokat igyekeztem hozzátenni mezőnyben. Tavaly már volt hasonló időszakom, akkor az volt a feladatom, hogy a padról érkezvén egy hasznos játékos legyek sok lepattanóval, szerzett labdával. Idén, főleg a válogatott után azt gondoltam, hogy én lehetek a legjobb pontdobója a csapatnak, ám nagyon nem így indult az idény. Szenvedtem egyénileg is, nem csak a csapatnak nem ment. A játék nem akart összejönni úgy, ahogy én szerettem volna, rengeteg faultot fújtak rám, védekezés mellett támadásban is. Jöttek az egészségügyi problémák, sajnos ez így rosszul jött ki.

A szezonra még egyszer egészben visszatekintve az természetesen külön is örömteli, hogy több statisztikai kategóriában tudtam a legjobbak közé kerülni, ez pláne azért érdekes, mert az idény első felében elég nagy volt a lemaradásom, ahhoz képest pedig a második félévben például VAL-ban az egész liga harmadik legjobbja tudtam lenni. Ez is jól mutatja, hogy ebben az időszakban hoztam fel magam ilyen értelemben is, persze meg is kaptam a kritikákat, hogy „IBM-harcos” lettem, de ha megnézzük, akkor nem abból lett sok VAL-om, hogy dobtam rengeteg pontot, hanem sok kiharcolt faultom volt, nem kevés lepattanót szedtem össze, például 6 felett volt az átlagom a szezon második felében, a kiharcolt faultoknál pedig az egész évet tekintve a harmadik lettem az ACB-ben, ezek mellett pedig szerencsére a gólpasszok osztogatásából is ki tudtam venni a részemet.

Sajnálom, hogy az első félév nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, de összességében nagyon boldog voltam, hogy képes voltam fejlődni, ám ezek mellett lelkileg borzasztóan nehéz volt feldogozni, hogy hétről hétre vesztesen hagyom el a pályát. Ez azért végig tartotta bennem a lelket, hiszen egyénileg mégiscsak tudtam elismeréseket kivívni, ilyen volt a hónap legjobb ötösébe való bekerülés vagy az év végi harmadik ötös-tagság és a forduló MVP-je cím. A csapatból rengeteget kivett, hogy szinte mindig vesztesen hagytuk el a pályát, nekem ráadásul nem igazán volt ilyesmi tapasztalatom korábban, minden évben olyan csapatban játszottam, ahol elég sok meccset nyertünk, még ugyanitt tavaly is sokkal jobb volt a helyzet, persze azért a playoffba nem tudtunk már bejutni. Előtte ott volt az Albacompos időszak, amikor állandó rájátszás-résztvevők voltunk és mindig a bajnoki cím megszerzése volt a cél, ez pedig egy nagyon furcsa év volt és remélem, hogy ezt a részét nem kell többet átélnem, de egy nagyon jó tapasztalat volt ezzel együtt is.

Azt tudni kell, hogy az utolsó két-három hónapban heti kettőt edzettem, amivel senki más nem volt tisztában. Az ellenfelek sem, csak mi Manresában tudtuk ezt. A térdem annyira állapotban rossz volt, hogy egyszerűen nem lehetett többet terhelni. A Gran Canaria elleni meccset követően kezdett el fájni, akkor volt egy rossz lépésem, onnantól kezdve pedig elég sokat szenvedtem vele. Edzéseken is, amikor beálltam, s kezdtem gyors mozdulatokat végezni, előjött a probléma. Ám mégsem akartam úgy nyomni, hogy végig kemény fájdalomcsillapítókkal terheljem, hanem inkább pihentettük. Vasárnap voltak általában a meccsek, hétfőn és kedden szinte semmit sem csináltam, csak kondiztam, szerdán edzettem egy rendeset, majd csütörtökön újra pihentem, aztán pénteken a meccs előtti edzésen vettem részt. Persze ez a két hónap végül jól sült el, mert megvolt a kondim, amit megszereztem a szezon első felében és óriási volt a labdaéhségem is, de egy egész évet így végigcsinálni, ráadásul a válogatottal együtt, egyszerűen képtelenség lett volna. Most a válogatottnál is biztos, hogy azt mondanák az edzők, hogy ennek így nincs értelme, mert nem lehet heti két edzéssel úgy készülni, hogy az mindenkinek jó legyen, pláne egy ilyen csapatépítési időszakban, ezért is döntöttünk úgy, hogy most jön a műtét és megpróbálom nyáron teljesen rendbe rakni.

Amikor jött a gond a szezon közben, már felmerült, hogy megműtik a térdem, de akkor azt állapították meg, hogy annyira nem vészes a helyzet és az alapszakaszt ki fogom tudni húzni, ám amint vége van az évadnak, meg kell, hogy operálják. Ráadásul szezon közben nem is nagyon tudtak volna igazolni a pótlásomra senkit sem, ezért bevállaltuk ezt ilyen formában.

Most még egyelőre nem dőlt el, hogy mikor és hol lesz maga a műtét, ugyanis szeretném megvárni, míg a csapatváltás végbe megy teljes egészében és az új klubomnál véleményezik az egész helyzetet, s akár az ő kérésükre náluk is végezhetik majd el az operációt. Nekem ez nagyon rossz, mert elég régóta szeretnék már ezen túlesni, ráadásul most van is időm a rehabilitációra, de türelmesnek kell tudnom maradni még.

Kellemetlen volt ez az időszak, bár amikor bemelegedett, akkor már valamilyen szinten jobb volt a helyzet, ám sokszor éreztem, például a zsákolások sem úgy mentek, ahogy régen. Fel tudtam ugrani, de a fájdalom elég jelentősen ott volt. Azt tudni kell, hogy hat éve nekem már volt egy ilyesmi műtétem, akkor a meniscust kivették. Voltam öt orvosnál, mindegyiknek volt különféle véleménye, például elhangzott, hogy a meniscust össze kéne varrni, ám más azt mondta, hogy ezt nem igazán ajánlaná, mivel nem igazán sikeresek az olyan fajta műtétek, inkább csak azoknak érdemes ezt csinálni, akik nem élsportolók. Valószínűleg az lesz, hogy kiveszik a meniscust és azzal oldják meg.

Lassan már egy hónapja itthon vagyok, aminek az eleje azért nem feltétlenül szólt a pihenésről, hiszen családoztam, találkoztam a rég nem látott ismerősökkel, nagy volt a rohanás, de a második héttől már volt időm pihenni is, majd egy hete pedig Körmenden megtartottuk a második Hanga Tábort, ami szerintem minden nagyon jól sikerült!

A válogatott program, ahogy már említettem, a térdem miatt most nekem kimarad. Itt is sokan hiszik, hogy ez valami kamusérülés, de aki ezt gondolja, annak csak annyit mondanék, hogy én lennék a legboldogabb, ha ez tényleg az lenne, ám sajnos nem az. Elég sokat szenvedtem vele és már nagyon szeretnék pontot tenni a végére. Azt is figyelembe kell vennem, hogy 24 éves vagyok, szeretnék még legalább 10 évet magas szinten kosárlabdázni, az egészség pedig rendkívül fontos. Sztojan Ivkovics szövetségi kapitánnyal folyamatosan egyeztettem, ő végig tudott erről a problémáról, úgyhogy tisztában volt a helyzettel. Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott a válogatottban, főleg, hogy jó barátom, Simon Balázs most megy, én meg éppen nem tudok. Öt éve vagyok válogatott, ő pont hat éve nem jött, úgyhogy ez nem jött ki jól, így viszont kapnak olyan játékosok lehetőséget, akik bizonyíthatnak válogatott szinten és óriási is lesz bennük a vágy, ezen a nyáron pedig meglesz az esélyük.

Amint be tudok nektek számolni a leendő csapatomról és az ezzel kapcsolatos dolgokról, mindenképp jelentkezem majd, de még egy kis türelemre lesz szükség. Addig is szép nyarat mindannyiótoknak és egyben köszönöm is, hogy ennyien szorítottatok értem ebben a szezonban is!