Nagyon kellett már nekem az a kis pihenés, amire ezen a héten sikerült sort kerítenem. A barátnőmmel strandolgattunk, de persze azt a programot, amiről említést tettem nektek legutóbb, lelkiismeretesen csináltam ezekben a napokban is. A has- és hátizom erősítő gyakorlatok mellett egy kis futást is beiktattam a menetbe. Ma érkeztem vissza Budapestre és ezt a napot a teljes pihenésnek szentelem, hétfőn pedig megyek Bükre és csatlakozom a válogatotthoz, már nagyon várom, hogy bekapcsolódjak a munkába és találkozzam a társakkal. Beszéltem a srácokkal, mondták, hogy nagyon nagyon kemény eddig az edzőtábor, rendkívül komoly tréningek voltak az első héten. Azt várom ettől a közös felkészülési időszaktól, hogy rendesen összeszokik a csapat és a felkészülési mérkőzések rendben fognak lezajlani. Amennyiben így lesz, sikeres szereplést várok a csapattól a pótselejtezőkön, nagyon bizakodó vagyok.

Tegnap érkeztem haza életem első amerikai útjáról, mint tudjátok, a drafton az NBA-játékjogomat lefoglaló San Antonio Spurs-nél volt alkalmam részt venni egy háromnapos mini camp-en. Nagyon nagyon jó volt ez a túra, odafelé New Yorkban szálltam át, egy kissé aggódtam, hiszen nem voltam még egyedül ilyen jellegű repülőúton, így a különböző reptéri dolgok és az átszállás miatt picit izgaultam, de tényleg nagyon gördülékenyen zajlott ez a procedúra mind kifelé, mind pedig a visszaúton. Rendkívül kedvesek voltak velem az emberek, a nyelvvel szerencsére nem volt problémám, megértettem szinte mindent, néha azzal volt nehézségem, ha mondani akartam valamit és nem jutott eszembe vagy nem ismertem a helyes kifejezést, de olyankor megpróbáltam körbeírni a dolgokat, így meg is tudtam érteteni magamat. A végére egyébként már meg is szoktam azt, hogy angolul kell beszélni, vagy esetleg filmeket nézni, úgyhogy teljesen megszokott lett már ennyi idő alatt is maga a nyelv. A hazafelé út kissé nehezebb volt, mivel úgy jöttem, hogy San Antonio – Minneapolis – Amsterdam – Budapest, ez azért rendkívül fárasztó volt a számomra, de igazán extra volt ez a kinti lét, már csak azért is, mert egy NBA csapat hívott meg és láthattam azt, hogyan mennek arrafelé a dolgok, ami egy magyar fiatal szemével nagyon különleges. Talán érdekes lehet a számotokra, hogy milyen volt egy konkrét napi menet. Mindennap reggel hat körül keltünk, egy órával később már indulni kellet a csarnokba, ahol reggeliztünk, majd 7:45-től vagy 8-tól kezdtünk el edzeni. Egészen 1-2-ig tartottak a tréningek, esetleg egy kis játékkal fűszerezve. Reggel mindig kondival indítottunk, nekem leginkább has- és hát erősítő gyakorlatokat kellett csinálnom, rendkívül intenzíven. Utána egyéni képzést kaptunk, ami floater dobásokat, egy lábas, Steve Nash-féle dobásokat, tempókat, labdavezetési feladatokat tartalmaztak. Némelyik nem volt könnyen megszokható, hiszen az indulási gyakorlatoknál volt olyan, ami itt Európában lépéshibának számítana, ott viszont megengedett. Nagyon érdekesek voltak tehát ezek a tréningek, egyébként a másik két most darftolt Spurs játékos (a hozzám hasonlóan második körös pick, Davis Bertans épp az U19-es VB-n küzd a lettek sikeréért, úgyhogy ő távol maradt), Kawhi Leonard és Cory Joseph, illetve a tavalyi újonc Gary Neal és Danny Green, valamint DeShawn Butler vett még részt ezeken az edzéseken, plusz még néhány szabadügynöknek tartottak a térningeket. Így alakultunk kisebb csoportokba és ugyanazokat a feladatokat kellett megvalósítanunk, a San Antonio ottani alkalmazottjai, edzői stábjának tagjai tartották ezeket a gyakorlatokat, legfőképpen az egyéni képzés része volt a lényeg ennek az egész mini camp-nek.

Az utóbbi két hétben elképesztően sűrű volt a programom, ezért is maradt ki egy bejegyzés a szokásos naplómból, sajnos nem tudtam jelentkezni az elmúlt héten, viszont most igyekszem közvetlenül az USA-ba repülés előtt mindenről megosztani veletek pár gondolatot, tapasztalatot arról, amit átéltem ebben a fantasztikus 16 napban!Ugorjunk vissza egészen június 11-ig, azon a napon kezdődött ugyanis az Eurocamp Trevisóban. Készültem arra, hogy meg tudjam állni a helyem a színvonalas nemzetközi korosztályos mezőnyben is. Az egyéni edzések segítettek abban, hogy ne álljak le teljesen és könnyebben fel tudjam venni az edzőtábor ritmusát. Nagyon örülök neki, hogy így sikerült ez a megmérettetés, de úgy hiszem, összejöhetett volna még jobban is, ha nem fárad el a vádlim a második napon. Két évvel ezelőtt is nagyon jó tapasztalatokat szereztem azáltal, hogy a korosztály társaimmal egy ilyen nemzetközi erőfelmérőn szerepelhettem együtt. Ők mindannyian erős bajnokságokban edződnek, érdekes volt számomra megtapasztalni, miben hol tartanak éppen. Úgy érzem, azért meg tudtam állni a helymet közöttük. Ahogy én látom, a legnagyobb különbség az agresszívitás terén tapasztalható, ez egy igen nagy plusz az ő javukra. Összességében remek élmény volt ez a három nap a számomra. Múlthét hétfőn késő este már Manresa felé vettük az irányt menedzseremmel, Lóránt Andrással. Nagyon pozitívan, lelkesedve fogadtak a helyiek. Nekem azért rendkívül fárasztó volt az a periódus - egyből Trevisó után a spanyol út. Szétnéztem a városban, találkoztam a klub elnökével, illetve a csapat vezetőivel. Látogatást tettem a csarnokban, próbáltam minél inkább képbekerülni a leendő egyesületemmel kapcsolatban. Mondták nekem, hogy mindenképpen türelmesnek kell lennem, hiszen vélhetően kell egy kis idő, mire a legjobb játékommal tudok segítségére lenni a Manresának, illetve meg kell szoknom az új körülményeket, valamint az ACB bajnokságot.

Véget ért számomra a kisebb pihenő a bajnokság után, ezen a héten már elkezdtem az egyéni edzéseket. Nagyon jók ezek a tréningek, csak a specifikusan egyéni képzéses dolgokra megyünk rá. Egy alkalom 75 perc, délelőttönként a budapesti BSE csarnokban folyik a munka, átmozgató jelleggel. A hiányosságaimra fektetünk nagy hangsúlyt, például ilyen az egy leütés – tempó. Mindenféle különböző feladatot találtunk ki, Ruják Andrással, a Körmend játékosával ketten csináljuk az edzéseket, úgyhogy van társam is. Bácsalmási Gábor vezeti ezeket a tréningeket, amelyekből eddig kettő volt, jövőhéten lesz még négy gyakorlás. Akkor lehet, hogy már félaktív védővel fogjuk végrehajtani a gyakorlatokat. Nagyon hasznos ez most nekem. Nyilván nem azon van a hangsúly, hogy halálra eddzem magam, bár ez a két hét kihagyás is elég volt ahhoz, hogy a fizikai állapotom visszaessen, tehát így is fárasztóak a tréningek. Mondhatjuk, hogy szinten tartás végett is van ez az edzés. Nagyon élvezem és igyekszem kihasználni ezt a lehetőséget is a fejlődésre. A hétvégém szabad, hétfőn pedig már kezdem újra a gyakorlásokat.

Bizonyára sokan értesültetek már arról, hogy sikerült Spanyolországba, az Assignia Manresa csapatához szerződnöm. Amikor az év elején leültünk menedzseremmel, Lóránt Andrással, akkor kitűztünk egy célt a szemünk elé, ez pedig az volt, hogy mindenképpen Spanyolországba – akár másodosztályba is – sikerüljön kijutnom játékosként. Ő egész évben azon dolgozott, hogy ez létrejöjjön. Az idény közben több spanyol ajánlat is érkezett, de nevezzük őket inkább érdeklődéseknek, ezen felül voltak német és olasz ajánlatok, a legvégén pedig egy olaszországi és egy spanyolországi lehetőség maradt. Mivel leszögeztük már az elején, hogy az utóbbit részesítjük előnyben, ezért amellett is döntöttünk. Februárban már leült kint tárgyalni a menedzserem ezzel a csapattal, de én megkértem Andrást, hogy a döntő előtt nem szeretnék ezzel foglalkozni, csakis a fináléra akarok koncentrálni, ezt tiszteletben is tartotta, így a bajnokság befejezése után beszéltük át igazán ezt a dolgot. Sokat nem vacilláltam, szinte azonnal igent mondtam. Az első lépések legfőképp szakmai szempontból lettek megtéve, nem pedig az anyagi megtérülést tartottuk a legfontosabbnak, a lényeg, hogy Európa legerősebb bajnokságába mehetek játszani és ott fejlődhetek, edződhetek. Nagyon izgatott vagyok, hogyan fog ez nekem sikerülni. Az új csapatomról annyit tudok, hogy 15-ként zárták az idényt az első osztályban. Inkább egy, a fiatalokra építő, illetve azokat foglalkoztató gárda, mely felvásárolja az ifjabb tehetségeket – a sztárjátékosok szerződtetése helyett – és megpróbálják őket megfelelő módon kinevelni, majd a későbbiek folyamán értékesíteni. Szerintem egy nagyon szerethető alakulatról beszélünk, Manresa 60 kilométerre található Barcelonától, tehát ez egy katalán kisváros, aminek 80 000 lakója van. Csak a kosárlabda számít ott a fő sportágnak, gondolom, hogy mindenki ismeri is az ott játszó játékosokat. Elvileg egy ötezres befogadóképességű csarnokuk van, ahol mindig óriási a hangzavar és a hangulat. Még nem tisztázott, de elvileg a jövő héten megyek is ki hozzájuk elvégeztetni az ilyenkor szükséges orvosi vizsgálatot.

A héten lezárult a bajnoki döntő, végül sajnos nem sikerült célba érnünk, de napokkal a vége után higgadtan már a helyén tudjuk kezelni ezt az eredményt. Ugorjunk vissza a hétfői, negyedik meccsre, amelyet hazai pályán játszottunk. 2 – 1-es állás után egész Fehérvár lázban égett, rengeteg ember jött ki a derbire, óriási hangulat várt bennünket. Még a csarnok előtt is felszereltek egy kivetítőt azon pár száz ember számára, akik már nem tudtak beférni a meccsre. Mondhatjuk, hogy mi is izgultunk egy picit, tudtuk, ott van a kezünkben a lehetőség a párharc lezárására. Szinte végig a Szolnok vezetett a mi pályánkon, viszont a második félidőben néhány rohammal képesek voltunk feljönni, pár pontos előnybe kerülni. A végén lett volna lehetőségünk nyerni, 9 másodperccel a lefújás előtt hozzánk került a labda, sajnos viszont kihagytam a zicceremet, elment a győzelem, én pedig rendkívül csalódott voltam. Ott volt a kezemben, hogy eldöntsem a bajnokság sorsát, de ilyen ez a sport, túl kellett tudni lépni rajta, főleg, hogy idő se volt nagyon szomorkodni, szerdán várt ránk a mindent eldöntő összecsapás. Nyilván nem hasonlóan nagy esélyekkel érkeztünk Szolnokra, hiszen a lélektani előny, illetve a közönség már mellettük volt. Így is álltak hozzá a mérkőzéshez, Horváth Ákossal beszélgetve megállapítottuk, mindkét fél nagyon fáradt volt már ekkorra, ám egy hosszú bajnokság végén, főleg egy ilyen erőltetett menet lezárásakor ez úgy vélem, természetes jelenség volt. Ezzel együtt is igen jól produkáltunk három negyeden keresztül, volt, hogy 12 ponttal is tudtunk vezetni. A negyedik játékrészben az Olaj szigorított a védekezésén, jóval keményebbek voltak, a bírók sem fújtak egy-két szituációban, de nem ezen múlt, várható volt egyébként, hogy mindent meg fognak tenni abban a szakaszban, nekünk pedig nem maradtak már olyan plusz energiáink, amit tudtunk volna mozgósítani, a hazaiak pedig behúzták a végjátékban a győzelmet és a bajnoki címet. Gratulálok nekik, mert fantasztikusan játszottak az egész évben, megérdemelten nyertek. Sokan megjegyezték, hogy talán két első helyezettet kéne hirdetni, de nyilván az egyik csapatnak sikerülhetett csak mindez, kellett lennie egy győztesnek és egy vesztesnek, itt mi lettünk a vesztesek. Ennek ellenére nagyon pozitívan értékelem ezt az idényt, tényleg büszke voltam az egész csapatra, a vezetőinkre, a szurkolóinkra, mert mindent megtettünk, egy rendkívül erős Szolnok ellen is fel tudtuk venni a kesztyűt és 2 – 0-ra is tudtunk vezetni. Az egész szezonban mindig 100 százalékot próbáltunk nyújtani minden egyes találkozón, összességében csak pozitívan tudom értékelni az évet.

Pénteken sajnos nem sikerült annyira jól a döntő harmadik felvonása, ahogy azt szerettük volna. Az előző két mérkőzésen jóval nagyobb különbség volt a mi javunkra, most pedig alulmaradtunk a végjátékban. Természetesen gratulálok a Szolnoknak, mert jobban és koncentráltabban kosaraztak, mint az előző két derbin, mi pedig egy kissé sok hibát vétettünk. Védekezést váltott az Olaj, erősen kisegítenek az elzárásoknál, mi pedig ezeket a szituációkat nem jól játszottuk meg, úgyhogy ennek a kijavításán dolgozunk. Az előny viszont még mindig nálunk van, erről a meccsről is úgy vélem, teljesen szoros volt, ez a 10 pont kissé csalóka lehet, hiszen a végjátékig fej-fej mellett haladtunk. A következő, hétfői összecsapásra úgy készülünk, hogy mindenképpen le szeretnénk zárni a párharcot. Erre nyilván sokkal jobb lehetőségünk van hazai pályán, mert, ha kikapnánk, onnantól idegenben nagyon nehéz lenne. Visszanézve a mérkőzést, számomra kissé érdekes volt, hogy ennyire sokat vezettünk a végjátékot megelőzően, aztán volt egy fordulópont, amikor elkövettünk néhány buta hibát, onnantól pedig képtelenek voltunk lépést tartani a Szolnokkal. Ennek ellenére azt gondolom, jól játszottunk ez alkalommal is, tehát ebből az utóbbiból csak tanulnunk kell, főleg abból, hogyan kell a végjátékban játszani. Székesfehérváron nem kaptunk ki az egész szezonban és remélem, nem is most fogunk.

Tegnap végre eljött a döntő első mérkőzése, mi pedig egy nagyon nagy tettet vittünk véghez, ugyanis sikerült idegenben legyőznünk a pályaelőnnyel rendelkező Szolnokot. Egész héten azt hangoztattuk, mennyire fontosnak tartjuk az első mérkőzést, mert úgy gondoltuk, ha azt el tudjuk hozni, akkor az a későbbiekben még komolyan számíthat, főleg a lelki hadviselés szempontjából. Igazi csapatként mentünk fel a parkettre, ez az eredményességünkben is megmutatkozott, hiszen hat játékosunk érte el legalább a 10 dobott pontot. Véleményem szerint extra csapatteljesítményt nyújtottunk, a szezonban ennyire jól még nem játszottunk, rendkívül büszke vagyok az összes csapattársamra, mert ennyire együtt tudtunk produkálni, felejthetetlen élményt jelentett ez számomra. Természetesen egy ilyen lehetőséggel a kezünkben nem is akarunk megállni, a keddi derbit szeretnénk megnyerni, de legalábbis ugyanezt a teljesítményt a pályára rakni, ami ha összejön, biztosan meg is hozná a gyümölcsét. Akkor tennénk igazán nagy lépést afelé, hogy megnyerjük ezt a párharcot, mert ez csak az első meccs volt, innentől kezdve, ha esetleg 3 – 1-re kikapnánk, a tegnapi sikerünkre senki sem emlékezne a későbbiekben. Meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget, valamint tovább is kell vinnünk a lendületet, és a soron következő találkozón ennek tudatában kell lennünk. Az, hogy 18 pont lett közte, talán kicsit csalóka lehet, de ezen az összecsapáson úgy vélem, indokolt volt ez a különbség. A harmadik negyed elején még jól kezdett a hazai alakulat, ám valami történt és több könnyű találatot szereztünk, ott egy picit megtört a Szolnok. Átálltak zónába, mi pedig gyönyörűen kijátszottuk azt, például Bódi Feri triplái is nagy löketet adtak ekkor. Simon Balázs úgyszintén sokat hozzátett ebben a periódusban, azzal, hogy át tudtuk dobni ezt a zónát, az ellenfelet meg tudtuk törni lélekben, a vége felé már talál fel is adták a mérkőzést. Ki szeretném emelni Keller Ákos játékát, aki végig nagyon jól fogta Báder Marcit. Továbbra is ez kell, mert ő kulcsfontosságú játékosa az Olajnak, ez nagyon kritikus lehet az egész sorozatot tekintve.

Legutóbb azzal búcsúztam el tőletek, hogy csak pozitív dolgokról szeretnék beszámolni, hála istennek ez most megvalósulhat, leszámítva egy szerencsétlen sérülést. Ugorjunk vissza a keddi napra, ekkor léptünk pályára Pakson az elődöntős sorozat második találkozóján. A hazai pályán megszerzett 1 – 0-ás előnyünket úgy akartuk növelni, hogy elvesztettük előtte az egyik legjobb játékosunkat, Tony Crockert, akinek eltört a lába. Éppen ezért kettőzött erővel igyekeztünk felvenni a harcot, ami úgy gondolom, sikerült is, hiszen húsz ponttal tudtunk diadalmaskodni a rivális csarnokában. Igazi csapatként nyertük meg azt a derbit, szerintem ez kívülről is teljes mértékben látszódott, mi pedig belülről éreztük, hogy nagyon együtt van a társaság, hajtottunk, harcoltunk, ráadásul ez az eredményben is megmutatkozott. Mehettünk vissza Fehérvárra megvívni a harmadik mérkőzést, amitől előzetesen kissé tartottam, mert a csapatok sokszor hajlamosak elhinni hasonló szituációkban, hogy már eldőlt a párharc és ilyenkor szokott jönni a pofon, de hál’ isten profi módon álltunk hozzá ehhez a harmadik fellépéshez. Ez alkalommal is csapatként küzdve, egymást segítve tettük ki szívünket, lelkünket a pályára és újfent győzelmet ért az elszántságunk. Nagyon örülök annak, hogy 3 – 0-ával sikerült továbbjutnunk, mert szükségünk volt erre a kis pihenőre. Kitérve Crocker sérülésére, pár dolgot megosztanék veletek. Tony természetesen nagyon szomorú volt, egy játékosnak rosszabbkor szinte nem is jöhet egy sérülés. Az egész évet végigjátszotta, végigküzdötte, amikor pedig jött volna az igazi tét, lesérült, ráadásul igen jól ment neki a játék a megelőző periódusban. Ám sajnos ilyen a sport, ez benne van a pakliban. Szomorúsága ellenére minden edzésre, mérkőzésre velünk tart, végigüli, megnézi, ahogy csak tud, mellettünk áll, tehát a csapatunk tagja maradt attól függetlenül, hogy kidőlt erre a playoffra. Egyébként pszichikailag egyre jobban van, már nevetgél, elvan, szerencsére. A mi szempontunkból pedig szintén rossz volt megélni a dolgot, főleg, hogy a nyitómeccs után ment mindenki haza, csak másnap tudtuk meg, hogy pontosan mi a baja Tonynak. Először nyilván minket is megütött ez a lábtörés, de attól jó egy csapat, ha az ilyen sérüléseket összességében ki tudják küszöbölni azzal, hogy a játékosok összefognak, illetve akár a helyébe lépnek. Előtte Hollis hasonló, igaz nem ilyen súlyos bajjal küszködött, az ő elvesztése is nagyon rossz volt, de most a harmadik mérkőzésre már ő is előrébb lépett, igencsak jól teljesített 25 pontjával.      

A múlt heti jelentkezésem óta három mérkőzést is lejátszottunk, így most rengeteg minden van, amiről be tudok számolni nektek. Elsőként, mivel friss az élmény, kezdjük azzal, hogy tegnap az elődöntős párharcban először néztünk farkasszemet a Pakssal. Érdekes ez a helyzet, hiszen nem csak az alapszakaszban játszottunk már velük többször is, de edzőmeccseket is vívtunk meg egymással, úgyhogy talán ezt a gárdát ismerjük a legjobban. Sokat kivett belőlünk a Falco elleni ötmérkőzéses párharc, de mindenki úgy állt oda, hogy muszáj nyerni. Kicsit idegesebbek voltunk kezdetben, de aztán el tudtunk húzni többször is. Ami negatívum volt, az, hogy többször is visszaengedtük az ASE-t, magunkra húztuk őket, ezáltal vérszemet is kaptak, de a lényeg az, szerintem megérdemelt diadalt arattunk a nyitányon. Kicsit kanyarodjunk vissza a hét elejéhez, amikor is utaztunk Szombathelyre a negyeddöntő negyedik találkozójára. Oda is úgy mentünk, hogy mindenképpen nyerni akarunk, ám sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy terveztük, különösen védekezésben voltunk képtelenek azt nyújtani, amit kellett volna. Kálmán Laci nagyon jól játszott ezen a derbin, úgy vélem, ez volt a kulcs, hiszen a vezetésével komoly előnyt harcoltak ki a vendéglátók, utána pedig már csak futottunk az eredmény után. Nem is tudtuk lezárni a párharcot, így következhetett a mindent eldöntő ötödik csata nálunk hazai pályán, Fehérváron. A Falco úgy érkezett hozzánk, hogy nincs veszítenivalójuk, rajtunk volt sokkal inkább a teher. Ám meg tudtunk birkózni a nyomással és bejutottunk a négy közé. A szombathelyiek nagyon komoly dicséretet érdemelnek, óriásit harcoltak, de azt gondolom, a jobbik csapat jutott tovább. Az egész elsőkörös sorozatot értékelve azt tudnám mondani, hogy azért nyúlt ennyire hosszúra a dolog, mert nagyon komoly eltérés volt a hazai pályán nyújtott teljesítményünk, valamint az idegenbeli között. Hogy ennek mik voltak a konkrét okai, már többször kérdezték tőlem, de őszintén mondom, nem tudnám megnevezni ezeket. Tényleg teljesen más felfogásban játszottunk Szombathelyen, mint Fehérváron. Főleg, ahogy már említettem, ez a védekezésen látszott meg. Persze ez oda-vissza igaz, vagyis a Kálmánék is hasonló cipőben jártak. Természetesen keressük az okokat továbbra is, ki kell javítanunk őket mindenképp, de erről egyelőre nagy okosságokat nem tudnék mondani.