Sabonis a siker receptjéről és karrierjéről

A kisalfold.hu interjúja:

A Litván Kosárlabda Szövetség elnökeként hazája női válogatottjának játékát figyelve töltött pár napot Sopronban a világ kosárlabdázásának egyik meghatározó egyénisége, Arvydas Sabonis.

A korszakos zseni szívesen fotóztatta magát olyan sportbarátokkal, akik szerettek volna emlékül egy képen szerepelni vele, ám akik interjút kértek tőle, azokat „kikosarazta".

Lapunknak e tekintetben nagy szerencséje volt, éppen derűs hangulatában, jókedvében találtuk, azt követően, hogy a litván női válogatott sorsdöntő meccsen legyőzte Svédországot és kiharcolta a továbbjutást. A csapatra várakozva, a stábtagokkal beszélgetve kérdéseinkre is felelt.

– Amíg játszott, csodálta a világ, sokoldalúsága, kiemelkedő játékintelligenciája s a magasságához, centerposztjához képest egészen extra passzolási és dobókészsége miatt. Minek köszönhette, hogy ilyen szintre jutott, a tehetségének vagy a szorgalmának?

– A tehetségemnek – felelte, majd vagy tíz másodperc hatásszünet után a bajsza alatt hamiskásan mosolyogva hozzátette: – ...és persze a sok-sok munkának. A tehetség önmagában nem ér túl sokat. Pályafutásom során nagyon sok olyan játékossal találkoztam, akik kiemelkedő képességekkel rendelkeztek, ám azt hitték, ez elég, és nem voltak hajlandóak dolgozni. Ezekből a játékosokból nem is lett semmi, nem futották be azt a pályát, amelyet kellő alázattal és szorgalommal befuthattak volna.

– Nyert olimpiát szovjetként és szerzett olimpiai bronzérmet Litvánia tagjaként. Van rangsor az olimpiai sikerek között?

– Ilyen formában ezen, bevallom, nem gondolkodtam. A Szovjetunió játékosaként szerzett olimpiai bajnoki címre és a litván válogatottakkal elért bronzérmeimre egyaránt nagyon büszke vagyok. A csúcsra jutni, olimpiát nyerni, azt az érzést nem lehet szavakba foglalni. Csodás élmény volt Szöulban az elődöntőben legyőzni az amerikaiakat, a döntőben pedig a jugoszlávokat. Négy évvel később a litván válogatottal történelmet írtunk, először szereztünk érmet hazánknak. Akkor játszhattak először az olimpián az NBA-profik, és minden idők legjobb csapata, az első NBA-sztárokból álló amerikai válogatott ütött el minket a döntőbe jutástól, úgyhogy ezekre az eredményekre méltán lehetek büszke, s lehetnek büszkék hazámban.

– Nem volt egy „vándormadár" típus. Bár játszott egy ideig Valladolidban, a klub karrierje három csapathoz köthető, a Zalgiris Kaunashoz, a Real Madridhoz, valamint az NBA-ben a Portland Trail Blazershez. Mely időszakra hogyan emlékszik vissza?

– Mindegyiknek megvolt a maga szépsége, varázsa. A Zalgirisról csak annyit: az a klub az én életem. A Real Madridnál voltam a csúcson, és a világ legjobb klubjában játszhattam. A legjobbat úgy értem, hogy az egy nagy család volt, amelyben kiváló kapcsolatot ápolt a klub vezetése a csapat szakmai stábjával, játékosaival, és remek volt a viszony a más sportágakban játszó sportolókkal egyaránt. Egy ilyen klubban – no meg a spanyol bajnokság ereje, az európai klubtornák versenyrendszere miatt – joggal érezhettük úgy, hogy a Real színeiben minden mérkőzés egy döntő. Az NBA, a Portland egészen más történet. A világ legerősebb, legjobban szervezett bajnoksága, amelyben rengeteg a mérkőzés. Egyik varázsa az NBA-nek, hogy – amellett, hogy az én időmben még egyértelműen ott játszottak a világ legjobbjai – mivel rengeteg a mérkőzés, nincs gond, pánik, ha jön egy hullámvölgy, egy gyengébb időszak és néhány vereség. Keseregni sincs mód a vereségek miatt, mert rögtön jön az új meccs, az új kihívás, az új feladat, arra kell koncentrálni. És egy jó sorozattal a csapat könnyen feledtetheti gyengébb időszakát.

Ekkor minden idők egyik – nem csak termetre – legnagyobb kosarasa elnézést kért, jelezte, mennie kell, mert indul a litván női válogatottat a szállodába szállító busz...