Euroliga, én így szeretlek! - Vol.11.

Azonban hiába dolgozhatsz hétről-hétre azokkal, akikért tűzbe mennél adott esetben, vannak olyan apróságnak tűnő porszemek, amelyek összeadódva megakaszthatják az olajozottan dübörgő fogaskerekeket. Magánéleti problémák, otthoni gondok. Kohézióbéli disszonancia, mikor egy-egy játékos habitusa egész egyszerűen összeegyeztethetetlen a többiekével. Kosárlabdázóként ugyan illenének az előzetes elképzelésekbe, megfelelnének a stratégiának, mégis a pályán nem képesek hatékony együttműködésre. Ennek még szélsőségesebb variációja, mikor az öltözőben, a pályán kívül teljes az összhang, ám a legfontosabb porondon haldoklik a mutatvány. Rettentően összetett tehát egy csapat siker(telenség)ének ok-okozati tartalomjegyzéke. Sajnos ebbe nem láthatunk bele, hiszen mi, szurkolók csak a végterméket, a 40 percnyi nettót láthatjuk. Kibicként, akinek semmi sem drága.. 

A most következő rendhagyó felsorolásban párokra szedtem a leginkább ellentmondásos eseteket. Olyan 1-1-eket boncolgatok, ahol óriási a különbség látszólag, viszont jobban eltávolodva a szituációtól kiderül, nem feltétlenül igaz amit az első benyomás alapján feltételeznénk:

Argilisz Pedoulakisz (Panathinaikosz) kontra Georgiosz Bartzokasz (Olimpiakosz):

Mindketten súlyos örökséget vettek át az uborkaszezonban. Előbbi a Pana históriás könyvébe nevét cizellált aranybetűkkel beíró Zseljko Obradovics megüresedett trónjába csüccsent bele, míg utóbbi a Dusan, a "Legzseniálisabb Galambász" Ivkovics friss Euroliga trófeával díszített irodájába költözhetett be. A zöldeknél teljes volt a nagytakarítás, olyan egyéniségek intettek búcsút, mint a kilenc hallhatatlan szezont lehúzó Mike Batiste, az örökifjú Sarunas Jasikevicius vagy a fáradhatatlan Romain Sato. Hírmondónak a zseni, Dimitrisz Diamantidisz és a klubikon Kosztasz Tszartszarisz maradt. Gyakorlatilag a semmiből kellett újjáépíteni a gigászt, a hagyományokra, a fanatikus szurkolótáborra és a Gyémántemberre alapozva. Az örök riválisnál ellenben a "győztes csapaton ne változtass" elvet követték. Sőt! Képesek voltak olyan minőségi cseréket végrehajtani, mint például a Keselj-Papadopulosz duó el, a Perperoglou-Mavroeidisz páros be. 

Egyik egylet sem kezdett jól az alapszakaszban. 2-3 illetve 1-2 volt a nyitó fordulók után a mérleg. A címvédőnél érkezett Szpannulisz és az ő híres "elbeszélgetése" a csapattársakkal, edzőkkel, de még a takarító személyzettel is. Megértette velük, mit jelent a piros-fehér címert viselni. Onnantól megállíthatatlanok voltak a csoportjukban. Hétből hét siker, Szpannulisz élete formájában vezette az övéit, önbizalmat adva a többieknek. Ekkor még mindig volt, aki képesnek bizonyult felnőni a derék Vaszilisz mellé, legfőképp Papanikolau. Bartokaszról ódákat zengtünk, már-már eretnek módon a Legendához hasonlítottuk eufóriánk közepette...

A Pana közben harcolt, brusztolt, fogcsikorgatva. Nyerték a meccseket, de a ciccegők előszeretettel köszörülték mérgező nyelvüket rajtuk. Olyan arcok hoztak győzelmeket, mint a teljesen ismeretlen Michael Bramos, vagy a kényszerből igazolt Stephane Lasme. A két amerikairól (Armstrong, Kitchen) hamar kiderült, nem Euroliga szintű spílerek, így kényszerű cseréket kellett eszközölniük. Diamantidisz a saját nívójához képest gyengén muzsikált, Pedoulakiszt pedig ferde szemmel méregettük. És még Big Sofo sem volt egészséges...

És ekkor, valami megváltozott. A lesajnált Greens, továbbra sem éppen brillírozva, de magabiztosan áll a TOP16 F csoportjának harmadik helyén 3-1-es mérleggel. Pedoulakisz? Nem egy szívbajos szakember, annyi szent. Simán jegeli Szkortcianitiszt, elcserélte a honvággyal sóhajtozó Panko-t Gistre. Ezzel a legrettegettebb blokkoló, lepattanózó tandemet kialakítva Lasmeval. A Zalgiris elleni, döntőfontosságú hazai rangadón, mikor DD már a negyedik percben lebicegett a pályáról és Marcus Banks sem volt extra, az ő zseniális meglátásai és cseréi eredményezték a sikert. Mindig talál valakit, aki megrázza magát és a legfontosabb pillanatokban előlép. Legutóbb például a litván, Maciulis, aki két dobás hibázva rámolt be 28-at Berlinben...

A bajnok érdekes képet mutat. Teljesen világos, hogy ami az erősségük és védjegyük, az bizony életveszélyes fegyver. Mikor Szpannulisz nem jó, a csapat sem nyer. Márpedig a Barcelona bebizonyította még ő sem sebezhetetlen. Lecsapdázva, kifelé terelve félelmetes kettő kettőit, képesek voltak elbizonytalanítani a jelen legkomplexebb hátvédjét. Mondhatnánk, na és?! Vannak ott még néhányan, akik ütik a "kiváló kosaras" besorolást. Egyébként is, a Pana elbírja Diamantidisz hullámzását. Az Olimpiakosz azonban nem. Ekkor kellene az edzői finesz. A hidegvér, a döntés, a nyerő meghúzása. Bartzokasznak eddig ez nem sikerült. A Maccabi ellen, a Nokia Arénában ismét voltak ötletei, miszerint a grúz örökmozgót, Shermadinit már nem fogja a padon felejteni kulcsszituációban, mint tette azt a Siena ellen elbukott végjáték során. Viszont a legutóbbi thriller utolsó utasítása még hónapokig beszédtéma lesz. Történt, hogy egypontos görög előnynél, 3,4-el a vége előtt, azt kérte a büntetőző Papanikolaoutól, hagyja ki a dobását. 3 tizedmásodpercen múlt az 1-4-es mérleg, ugyanis ennyit tévedett az izraeli csapat a kacska kísérletet követő lepattanó utáni végigrobogással...

Szasa Obradovics (Alba Berlin) kontra Simone Pianigiani (Fenerbahce):

Ők is elsőévesek. Másik országból tették át székhelyüket. Előbbi Ukrajnából, a BC Donetskkel elhódított bajnoki arannyal a zsebében. Utóbbi pedig a Montepashi Siena gárdájával nyert meg mindent, amit Olaszországban meglehetett (6 bajnoki, 4 kupa és 5 Szuperkupa diadal) Klubvezetőik nagy terveget szövögető elképzeléseikhez igazolták őket. Elsősorban a hazai pontvadászat bajnoki címe a prioritás, ám a török All-Star gárda estében a nyolcaddöntő elérése is kudarcnak minősült volna. Volna. Mert jelen pillanatban nagyon úgy áll, masszív menetelésre lesz szüksége a sárga-kékeknek a TOP16-ból való továbbjutáshoz. Ugyanolyan mérleggel (1-4) állnak, holott a germánok költségvetésének nyolcvanszorosából(!!!) gazdálkodhatnak...

Obradovics nem csak fantasztikus irányító volt játékosként, de ebben az évben (is) méltó tanúbizonyságát teszi szakmai hozzáértésének. Rögtön a nyitó fordulóban bravúrt hajtottak végre a Siena otthonában. A Chalon otthoni legyűrését követően ugyan belefutottak egy négymeccses vereségsorozatba, viszont csalóka a kép. Ezeken a zakókon 5 ponttal kaptak ki átlagosan. A csoport legjobbjainak számító Maccabi-Montepashi duótól mindössze két-két pontocskával. Eközben komoly sérüléshullám nehezítette a dolgukat. Mindösszesen öt olyan Berlin kosaras volt, aki mind a tíz alapszakasz meccsen pályára léphetett. Nincs kimondott sztárjuk, talán csak Deon Thompson. Elbírják, hogy a Bundesliga egyik legkiválóbb légiósa, Dasaun Wood ingadozón teljesít. Masszív védekezéssel, kontrollált, kimunkált támadójátékkal, csapatszellemmel operálnak.

A Fenernél nem tizedelte a sorokat betegség. Gyakorlatilag teljes kerettel dolgozhatott a talján mester. Mindössze Bo McCalebb bajlódott kisebb-nagyobb nyavalyákkal, ám arra talán a legvérmesebb ellenszurkolók sem gondoltak, hogy egyetlen ember kiválása ennyire számottevő lenyomatot hagy egy ilyen keretű csapaton. Az elején minden rózsaszínű és tubarózsa-illatúnak tűnt. Négy forduló után a csoportjuk élmezőnyében, három győzelemmel. A következő szakaszban öt partiból négy bukta, írd és mondd, 60 pontos átlaggal. Batiste, Andersen, Sato, Bogdanovic, Onan, Savas és még sokan mások. Hiába a nagy nevek, a csillogó villogó egyéni és csapatelismerések, a törökök förtelmes, elképzelés nélküli játékkal kapták a nagyobbnál nagyobb pofonokat. Se mélységi játék, se minőségi kettő-kettő fenyegetés. Az átlagosan összeszenvedett 28 lepattanó meccsenként és J.R. Bremer szerződtetésére pedig nincs jelzőm. Hol van már Preldzic első heti MVP címe?

Obradovics az egyetlen olyan edző Európában, aki képes volt győzelemre vezetni egy német csapatot az Euroliga TOP16-os körében. Ezt már senki sem veheti el tőle. Szenzációhajhász volnék, ha arra célozgatnék, hogy az Albának van sansza továbbjutni a nyolcaddöntőbe. Ettől függetlenül simán jók lehetnek még néhány sikerre, az esélytelenség könnyedségével harcoló gárdaként, amely könnyen lehet, a mérleg nyelvének bizonyul majd...

Pianigianit eddig három dolog mentette meg Demoklész kardjától. A Cantu elleni ki-ki meccs kibrusztolása (hejjj, ha a bizonyítási vágytól fűtött egykori "beosztottja", Pietro Aradori nem sérülten kell, hogy játsszon...), a legutóbbi fordulóban aratott 85-82-es siker a Himki ellen és az egymillió eurós bánatpénze...

Luca Banchi (Montepashi Siena) kontra Sergio Scariolo (Armani Milano):

Ami közös bennük, hogy mindketten olasz együttest irányítanak. Slussz. Azért választottam ezt a párost utoljára, mert ekkora kontraszt egyetlen más összevetésben sincs. Van egy edző, aki a spanyol válogatott trénereként sikert sikerre halmoz. És most hagyjuk a "Persze, Navarroékkal, még én is király lennék!" okoskodást. Ez az edző tejhatalmat kapott Európa egyik legelképesztőbb büdzséjével bíró klubjánál, hogy alkosson. Nyerjen. Fejlődjön. Erre mi történik?! Már-már a vicc kategóriába tartozó tragikomédia idén is.

A másik főszereplőnk ellenben valami olyat alkotott (legyen innentől bárhogyan is...), amire nehezen találok ideillő jelzőket. Átvett egy megrogyott csapatot, amely mindent megnyert az utóbbi évtizedben odahaza. Komoly renoméval bír az Euroligában. Elhagyták a legnagyobb sztárjai (Andersen, McCalebb, Lavrinovic, Kaukenas, Ziszisz), sikerkovácsát megvették kilóra (Pianigiani) és MINDENKI, talán még a zöld-fehér-fekete ultrák szószólói is leírták őket. Költségkímélés jelszóval azt a Banchit bízták meg az "átmeneti" év túlélésére, aki hét esztendeje nem volt vezető edző. SENKI sem várt semmit ettől a Sienától, erre tessék! Hollywoodi tündérmesét írnak az AC-DC: "High Voltage" zenei alapjaira...

A Milano jól kezdett. Dörzsölgettük a kezünket semlegesként, hogy na, végre, ez lesz az az év. A kiugrásé. Két győzelem után azonban ismét a keserű csalódás, 7 vereség a következő 8 fellépésen. Sima és dicstelen búcsú az alapkör végén. Pedig Scariolo megtartotta a magot (Burusszisz, Fotszisz, Cook, Hairston), elhozta a Maccabitól a kiváló Langfordot. Eddig rendben is lenne. Azt azonban megmagyarázhatná nekem valaki, hogy a jócskán túlértékelt Hendrixet és a kiemelkedően fontos csereirányító posztra érkező Stipcevicet minek igazolta le?? Pláne a nekik adott bizalom és játékpercek ismeretében. Hihetetlen! A gőgős görögöknek hol volt kedve játszani, hol nem, Hairston, aki csillagászati összegről szóló kontraktot hisztizett ki magának a nyáron csak erőlködött, az alapvetően passzoló 1-es Cook pedig képtelen volt pontgyárosként segíteni mikor kellett volna. Emellett Scariolo képtelen volt normálisan beépíteni a hazai spílereket. Sem a lassan örök ígéret Gentilet, sem pedig a még mindig hasznélható élő legendát, Gianluca Basilet.

Bár nem hord luxus öltönyöket és az autója sem ér annyit, mint "riválisa" szemüvegkerete, Banchi megmutatta, hogyan kell egy középszerűnek tűnő játékoskeretből rettegett armadát építeni. Munkával, fegyelemmel, vagánysággal és mindenek előtt csodálatos pedagógiai érzékkel. Olyan, szürke eminenciásként aposztrofált kiegészítő emberekből kreált meccseket eldöntő vezéreket, mint Thomas Ress, Daniel Hackett vagy akár David Moss. Bizalmat szavazott az Euroligában újonc Sanikidzének és Jenningnek, valamint a két rutinos csapatembernek Ortnernek és Kangurnak. Bátran mert meghozni fájdalmasnak tűnő, ám hosszútávon értékes döntéseket, mint például a sértődékeny horvát óriás, Kasun elküldése, vagy Kemp és Rasics mellőzése. Már ezek a részletek sem akármik, ám a hab a tortán a Bobby Brown sztori. Amit ő produkál ebben az évben, olyat senki sem. Még talán Szpanulisz sem. (Arról külön blogbejegyzést kell írnom a szezon végeztével.)

Átvette McCalebb szerepét és elhomályosította a csodálatos elődöt, fél év alatt. Hat meccses győzelmi szériát építettek két vereséget követően az alapszakaszban. Közel 87 pontot átlagolnak, a hőskorból ránk maradt dobjuk túl őket elvet vallva, úgy, hogy a védekezésük sem piskóta. Nem lehet nem szeretni őket. Veretlenül vezetik az "F" csoportot (4-0), legyűrve idegenben a Fenert és az Olimpiakoszt is. Ha most adnák oda az Év Edzője Díjat, nálam egyértelműen Banchi lenne a befutó!