Milánóban jártunk, kosármeccset (is) láttunk...

Rendhagyó  heti olasz beszámolónk apropóját az adta, hogy a rovat rendszeres szerzőjének  alkalma  nyílott december első hétvégéjét Milánóban töltenie. Ez még önmagában nem lenne indok,  viszont ezen felettébb  esemény és élmény dús hétvégét sikerült megkoronázni egy vasárnap kora esti EA7 Emporio Armani Milano  - Vanoli Cremona olasz bajnoki kosárlabda mérkőzés helyszíni megtekintésével. A fagyos Budapest után a kora decemberi Milánó a kellemesebbik arcát mutatta enyhe időjárásával, tiszta egével és napsütésével. A kicsiny társaság ( három sportszerető úriember  és  a gyönyörű magyar hölgyek egyik deklaráltan legszebbike) víkendjének első másfél napja is egy mozgalmas filmbe illő lehetett volna ( a kategóriabesorolást az olvasó fantáziájára bízom, de hogy a filmes analógiánál maradjunk, jószerivel és kis túlzással csak Mike Tyson tigrisét nem vittük el…), de az nem ezen oldalra illő tartalom. Mivel eme írás célja nem titkoltan az is, hogy támpontot nyújtson és kedvet csináljon a hasonló „kalandozásokra” az erre nyitott olvasóknak, ezért az néha elcsapong majd  a szakmától, a kosárlabdától, így aki a szokásos mérkőzésbeszámolókat várja, annak csalódást okozunk. 

Vasárnap délután kicsit talán már a hétvége kellemes fáradalmaitól meggyűrődve, de a kellő várakozással és érdeklődéssel szálltunk alá Milánó belvárosában a  helyi metró 2-es (M2) zöld vonalának  (linea verde) egyik állomására, hogy egy Assago Forum  felé tartó  szerelvényre felszálljunk. Több mint fél órás robogás után érkeztünk meg a vonal végállomásaként is szolgáló, a milánói autópálya-körgyűrű mentén már a város határain túl fekvő Assago Forum megállóhelyre. A Mediolanum Forum impozáns és rendkívül kihasznált létesítmény, az oda érkezésünk előtti napon még a Williams nővérek teniszeztek ott, a kosármeccs után pedig koncertek sora vette kezdetét Rihannatól a Red Hot Chili Peppersig. 21 éve alatt már kissé megkopott, de fő funkcióját tekintve egy igazi sportaréna a csarnok, amely már belépéskor lenyűgözi, főleg a hazai(magyar) viszonyokhoz szokott látogatót, azt a látogatót, aki egy 30 eurós jegy árának leszurkolása után már kifejezetten jó helyre huppanhat le.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Milánót lázba hozta volna az amúgy jó erőkből álló, de a bajnokságban gyengécskén szereplő Cremona vendégjátéka, és azt sem állítanám, hogy Gallinari búcsúfellépése miatt az ilyenkor megszokottnál jóval több szurkoló özönlötte volna el a hatalmas csarnokot. Azért így is összejöttünk majd 5 ezren, és ez már önmagában is remek kulisszákat biztosított egy nagyszerű sportélményhez. Apropó szurkolók és szurkolás,  Milánóban  inkább divatos családi szórakozás a kosárlabda, mint olyan, akár szélsőséges érzelmeket is generáló szenvedély, amelyet előző nap volt alkalmunk megtapasztalni a legendás San Siro-ban az Internazionale - Udinese futballbajnokin. Persze tudjuk, a calcio vallás Itáliában, más sportág ilyen tekintetben a közelébe sem érhet. Azért akadt néhány száz lelkesebb "tifoso", aki a szokásos és jól bevált talján receptet ( látványos, hatalmas rudas zászlók, éneklés) követve próbált meccshangulatot csempészni a bajnokira.


Ha talán kicsit hiányérzetünk lehetett a kosárlabdáról hiányzó fergeteges hangulat miatt,  azt érdekes tanulság volt tapasztalni, mennyi  fiatal gyerek, többségében családostul, vagy akár egy iskolát vagy sportegyesületet képviselve csoportosan volt jelen az arénában. A bajnoki alaphangulatát alapvetően Danilo Gallinari búcsúja határozta meg, kisebb-nagyobb transzparensek tucatja hirdették, Milánóban nemcsak büszkék messzire szakadt fiúkra, hanem szeretik és ő jóval többet jelent a helyieknek mint bármely - belőlük nem volt kevés - sztárzsoldos, aki az Olimpia Milano piros fehér mezét viselte. "Buon viaggio Gallo, orgoglio biancorosso" (Jó utat Gallo, büszkeségünk) - hirdette a legnagyobb, a "kanyar" drapériája. A vendégek oldalán is ott volt egy, Európának a lockout lezárultával búcsút intő játékos, Von Wafer, a Cremona amerikai pontgyárosa a vasárnapi meccs után már Boston felé, a Celtics edzőtáborába vette az irányt, a Vanoli pedig már le is szerződtette a helyére a Cantuban csak epizódszerepeket kapó David Lighty-t. Talán sokan emlékszünk még a szlovénok egykori(???) klasszisára Marko Milic-re,  a számos európai sztárcsapatot (Real Madrid, Fener, Virtus Bologna, Scavolini, Ljubljana) és az NBA-t(Philadelphia 76 ers, Phoenix Suns) is megjárt rugólábú bedobó (ugye ez még előttünk van vele kapcsolatban). Marko Milic ma, 34 évesen, a Vanoli Cremona profija, és ha finoman akarunk fogalmazni: megemberesedett, ha kevésbé finoman: bizony elhízott.. 2 méteres magasságához már több mint 115 kiló párosul, ami szemmel láthatóan nem tiszta izom. Nem véletlen hogy már 4-es poszton veti be aktuális mestere, a keze még remek,és már a termete és ereje is adott ahhoz, hogy pozíciót fogjon a tábla alatt. 

Aki figyelemmel követte a Milano őszi mérkőzéseit, annak nem volt meglepetés, Gallinari ezúttal sem kapott a kezdő ötösben szerepet (szubjektív vélemény: mintha korábbi sérüléséből fakadóan kisebb erőnléti problémái lennének még Gallonak). A csendes iramban zajló találkozó sok izgalmat nem hozott, a Cremona 5 percig tudott csak lépést tartani a hazaiakkal. Mancinelli hozta a szokásos, utóbbi hetekben megszokott megbízható és remek formáját, Drew Nicholas is fegyelmezetten kosarazott, nyoma sem volt nála a korábbi hetek "add ide a lasztit hadd szórjam rá" játékának, és hiába ült sérülten a kispad szélén civilben Malik Hairston, hiába teljesítettek ismét kritikán alul a görög tornyok ( egyre erősödik bennem az az érzés, nem sokáig tűrik már azt a lombard fővárosban hogy a hellén sztárok egy kisebb Euroliga csapat költségvetését elviszik ezért a produktumért..), a Cremona nem tudta szorossá tenni a találkozót, és bár nem szenvedett olyan kiütéses vereséget, mint az előző fordulóban a Siena ellenében, ezúttal sem volt köze a meccshez. Nem lett szoros az összecsapás azért sem, mert Wafer ponterőssége ellenére is  már fejben nem Olaszországban járt, rengeteg labdát elszórt és eladott, de ennek ellenére néhány igazi extraklasszisra jellemző mozzanattal megajándékozott minket , a 3. negyedben ínyenceknek való csemege volt, amikor Wafer és Gallo egymáson védekeztek.

A Milanoban ezúttal a kiegészítő embereket illethette maradéktalanul a dicséret hangja, Rocca, Filloy, Radosevic és különösen Nicolo Melli kiváló játéka volt kellemes meglepetés. Szubjektív mellékszálként ki kell hogy térjek a horvát Leon Radosevic helyzetére, a 21 éves horvát center, aki tavaly meghatározó ember volt az Euroligás Cibonában egészen érdekes helyen lehet a milánói mester, Sergio Scariolo értékrendszerében. Vasárnap is csak néhány percet kapott az első negyedben, azt pedig érett és kifejezetten jó játékkal hálálta meg, mégis úgy lekapta őt a sztáredző, mint a huzat, és a találkozó folyamán mintha nem is létezett volna úgy elfelejtette... Egy várható csere viszont nem okozott ekkora meglepetést, amikor ugyanis az utolsó negyed 6. percében Scariolo Gallo helyére küldte be Mancinellit, mindenki tudta a csarnokban, Danilo Gallinari időleges európai pályafutásának utolsó mozzanatait látja. Az aréna közönsége állva tapsolta a levonuló 8-ast. Ha nem is hasonló, de számunkra kifejezetten megdöbbentő ovációban részesítette az igényes milánói publikum az ex soproni Jeff Viggiano-t, aki az utolsó bő egy percre kapott csak bizalmat. A  lefújást követően már az érzelmeké volt a főszerep, az még a milánói mérkőzések szokásos forgatókönyvéhez tartozik, hogy a csapat tagjai ilyenkor sorban "lejattolnak" a klub milliárdos mecénásával, a divatguru Giorgo Armanival, de az már nem a szokásos procedúra része volt amikor az NBA csillag és a divatcézár egymás nyakába borult ( na jó, ez erős túlzás tekintve hogy majd 40 centi van  kettőjük között...). A  felé irányuló szeretettől ekkor már láthatóan elérzékenyülő Gallinari  bebizonyította, a sport még ezen a szinten is sokkal több mint üzlet és versengés, több, mert olyan emóciókat is megmozgat, amelyet rajta kívül kevés. Gallo pedig nem felejtette el honnan indult, honnan származik, dollármilliós NBA szerződés ide vagy oda, a kordonokat lebontva rohant ki a leghűségesebb Olimpia szurkolók közé, elé hogy előttük ugrálva, velük pacsizva köszönjön el attól a klubtól ahol igazán nagy játékos lett belőle.


Ez a két Milánóban töltött nap egy rendkívüli esszenciát nyújtott  abból, amiért Milánó az, ami, amiért nagyon olasz, és amiért nagyon európai is.  Karácsony előtt pár héttel esszenciát kaptunk abból is, hogy az észak-olasz világváros nemcsak a divat, nemcsak a vásárlás mekkája, nemcsak egy olyan város ahol már a puszta csavargás is élmény lehet, hanem a sport világvárosa is, legyen szó akár futballról, akár kosárlabdáról. "Néhány" euróval szegényebben, rendkívül fáradtan ( aludni nem sokat aludtunk...), de rengeteg olyan élménnyel gazdagabban tértünk haza, amely - és ezt nemcsak a maga nevében állítva mondom - megérte ezt a csekély áldozatot.

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus