Új korszak előtt? -itáliai (alapszakasz)értékelő

Azt sejtettük hogy az  erre a szezonra megújuló Cimberio Varese üde színfolt lehet, a táblázat első felébe, a  legjobb 4 közelébe jövendöltük őket, de ekkora „áttörést” nem láttunk bennük. Ehhez képest szinte végig uralták a bajnoki szezont, szinte egy pillanatig nem forgott veszélyben az alapszakasz első helyük. A Serie A jelenlegi legjobb amerikai kvartettje az övék: a Green –Banks – Ere – Dunston tengelyre „felhúzott” sikercsapat, ahogy ezt ősszel talán el is találtuk,  két fiatal talján klasszisjelölt Andrea De Nicolao és Achille Polonara számára is tökéletes közeg volt arra hogy tehetségüket megmutassák.  A listavezető a bolgár válogatott center Dejan Ivanov áprilisi érkezésével tovább erősödött , és szurkolóik  már újra és joggal álmodozhatnak arról hogy 1999 után a újra bajnoki címet ünnepelhetnek, ehhez a play offban első lépésként az Umana Venezián kell(ene) átlépniük.

A Dinamo Sassari esetében sem lőttünk azzal mellé hogy már őket is a közvetlen élmezőnyhöz soroltuk október elején, mindössze harmadik Serie A szezon ide vagy oda. Persze az esetükben is be kell hogy valljuk, fel sem merült bennünk hogy a szárdok ennyire elől, végig a Varese nyakán loholva lesznek másodikak. Meo Sacchetti fiai ebben a szezonban már Szardíniát elhagyva idegenben is képesek voltak akár komoly rangadókat is megnyerni, ráadásul a bajszos mester a riválisaiknál szűkebb merítési lehetőségei ellenére is jól  „matekozott”, így az erős kezdő ötös mögötti, korábban lényegesen  gyengébbnek  sor is, ha kellett, hatékonynak bizonyult. Az itáliai támadó kosárlabda szárd professzorai (majd 90 pontos meccs átlaguk toronymagas  listavezető a ligában) 2013 májusában már kimondottan is a bajnoki címre aspirálhat.  Sani Becirovic és Drew Gordon szerződtetésével egyértelműen a Sassari erősített legjobban a play off előtt. Ezek után a bajnoki döntő minimális elvárás  lehet Szardínia szigetén. A negyeddöntőben  máris nagy hallal kezdenek, az euroligás Lenovo Cantu állja az útjukat.

A Virtus Acea Romával  Lóránt Péter szereplése kapcsán sokat foglalkoztunk az évad során, de kiemelt figyelmünkre már nemcsak Péter jó szereplése miatt szolgáltak rá a Virtusnál. Bizony a fővárosi bordó-sárgák is bőven minden előzetes várakozás felett zárták az alapszakaszt. A bajnoki szezont megelőzően a legjobb olasz  szakemberek és elemzők is szinte egyöntetűen állították: a korábbi esztendők büdzséjének töredékéből ( ebből a szempontból a Serie A alsó harmadába tartozik jelenleg a Virtus Roma) gazdálkodó római klub szerencsés esetben épphogy becsúszhat majd a legjobb 8 közé. Mi is úgy véltük, a  rájátszás elérése lehet a maximum cél az olasz fővárosban… Ehhez képest Petiék kétséget sem hagytak afelől, nemhogy a legjobb 8-ban, a legjobb 4-ben is ott a helyük! Egy-két kisebb hullámvölgyet eltekintve nagyon egyenletes és kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtva a szenzációs 3. helyre befutva abszolválták a szezont. A negyeddöntőben, az újonc Trenkwalder Reggio Emilia ellenében,a római egylet  számára már a 2013-mas Euroliga szereplés a tét.

Talán az utóbbi 10 év legnagyobb olasz és európai (kosaras) talánya a Serie A 2012/2013-mas alapszakaszának 4. helyezettje az Olimpia Milano. Hiába a monumentális büdzsé (talán még  4-5 klub sincs Európában ahol többet tudnának saját csapatukba invesztálni), a milánói sztár gárda még az az utóbbi években jelentősen meggyengülő olasz bajnokságban is képtelen a trónra ülni. Ezen a ponton illik kemény önkritikát gyakorolnunk,  majd 8 hónapja teljesen biztosak voltunk Scariolóék első helyében, ehhez képest szinte bravúros tavasz (11-4-es mérlegével a Milano volt az alapszakasz második felének  legjobbja) kellett ahhoz hogy legalább erre a 4. helyre odaérjenek.  Ez (egyelőre) részünkről komoly homály volt.. Persze ettől függetlenül még egyáltalán nem kizárt hogy scudettót ünnepel majd a lombard metropolis. Az utóbbi 25 évben mindössze kétszer fordult elő hogy olyan csapat nyerte a bajnokságot amely a rájátszás előtt nem volt ott a dobogón. Mondanunk sem kell, mindkét  alkalommal az Olimpia Milano nyert  így bajnoki címet… 1989-ben utolsó sikerük alkalmával a 4. , az azt megelőző esetben 1987-ben az 5. alapszakasz pozícióból is révbe tudtak érni!  Most sem zárnánk ki hogy erre ne lenne esélyük: az évek óta megoldatlan irányítókérdés ellenére az Armani bivalyerős gárda, ráadásul a fiatal Sandro Gentile valósággal szárnyra kapott az utóbbi hónapokban, nem túlzás, csapata legjobbjaként döntő érdemei voltak abban hogy legalább ez a 4. hely meglegyen. Az utolsó milánói erősítésként április végén érkező Pops Mensah Bonsu egy éve még a debreceni rendezésű EuroChallenge Final Four MVP-je volta Besiktas színeiben, most a Milano magas rotációjában Buruszisz, Focisz , Radosevic és Chiotti mellett kell hely állnia. A negyeddöntőben  máris a nagy rivális Montepashi Sienába  botlottak, abba a Sienába amelyet  ebben a bajnoki évadban már  2-szer legyőztek, így már nemcsak pályaelőnyük miatt egyértelműen esélyesek a meggyengülő bajnokkal szemben. Apropó pályaelőny: Langfordéknak igyekezniük  kell hogy ha  lehet 4 mérkőzés alatt lerendezzék a párharcot, ugyanis az 5. milánói esedékességű ütközet időpontjában foglalt a Mediolanum Forum (Beyoncé koncertet tartanak aznap), ráadásul  eddigi tartalék helyszínük a milánói Palalido is romokban hever jelenleg (a romjain gőzerővel folyik a csapat majdani új otthonául  szolgáló PalaAJ építése) így ha  nem sikerül a „söprés” az 5. meccsre albérletbe kényszerülnek…

Ötödik lett az utóbbi évek itáliai uralkodója a Montepaschi Siena, Velük kapcsolatban sem lehetünk büszkék a szezon előtti prognózisunkra, azt sejtettük  hogy véget érhet a királyság, de ilyen méretű összezuhanásra nem számítottunk. Az utóbbi 3 hónap mélyrepülése különösen annak tükrében döbbenetes, hogy ugyanez a társaság  november eleje és február közepe közt valósággal szárnyalt! Megállíthatatlan volt, nemcsak Olaszországban,  az Euroligában is. Az erő fogyott volna el, vagy a klubra vetülő egyre sötétebb árnyak és felhők (a főszponzor bank súlyos válsága és az egyesületet komoly vádakkal érintő adóvizsgálat) okozták e a „kipukkadást”, nem tudjuk,  de a szakmai válság  egyértelmű. A Siena az utóbbi 5 évben összesen nem nyúlt annyiszor mellé a játékospiacon mint  most: Marcelius Kemp és Mario Kasun már távozott,  Aleksandar Rasic  pozícióját máig hiába  keresi Luca Banchi mester(így a szerb válogatott hátvéd jobb híján csak a padot koptatja..), de Matt Janning vagy épp Kristian Kangur  is nagyon messze van  neves elődjeik nívójától.  Az utolsóként érkező Dionte Christmas ugyan remek játékos, de  még benne sem látjuk az igazi megváltót, így hiába a ragyogó Bobby Brown, hiába a jól teljesítő és klasszissá érő Daniel Hackett, a korábbi (?) toszkán csodacsapat  számára  már a legjobb 4 közé kerülés is kisebb csodát jelentene.

A hatodik Trenkwalder Reggio Emiliával  elérkeztünk arra a pontra ahol végre diadalittasan felkiálthatunk:  igen, ezt  megéreztük!  A másodosztályból érkező újonccsapat várható remekléséhez jó orrunk volt. Pedig nem indult számukra jól a szezon, bukdácsoltak, idegenben szinte általában zakó lett a vége, és a hazai pálya előnyét sem tudták mindig érvényre juttatni,  aztán, nincs rá jobb  kifejezés: belejöttek mint kiskutya az ugatásba. Fejlődésük, előrelépésük valóban példaértékű, jó szerkezetű, sokoldalú alakulat a reggio emiliai:  erős  hazai alapra (Cinciarini, Filloy, Cervi, Antonutti)  egymást jól kiegészítő külföldieket (Taylor, Brunner, Jeremic, Slanina, Silins) hoztak akik szinte mindannyian sokkalta inkább csapatemberek mint  individualisták. Idegenben még mindig nem  kellően acélosak, de ponterős hátvéd triójuk megnehezítheti Lóránt Péterék  Rómájának  dolgát az előttünk álló play off negyeddöntőben.

A Lenovo Cantu hetedik helyével  szintén  komoly csalódást okozott. Az Euroligában idén is vitézkedő, de a Top 16-ról  egy-két megmagyarázhatatlan veresége miatt lemaradó brianzolik  is ( a Sienahoz hasonlatosan) a bajnoki hajrára pukkadtak ki. Visszaesésüket alapvetően két dolog magyarázhatja: egyrészt Manuchar Markoishvili  januári távozása,  a török Galatasarayhoz  szerződő bedobó helyére ugyan  Cantu szinte rögtön leigazolta az olasz válogatott Stefano Mancinellit, de a Milanotól kiebrudalt, és addig nem túl nagy intenzitással klubot kereső és emiatt rengeteget kihagyó talján eddig képtelen volt a grúz harcosságát és ponterősségét pótolni. Az időközben a görög nemzeti válogatott élére is kinevezett Andrea Trinchieri az sem könnyítette - és itt már rá is térünk a Cantu nyűgeit okozó a második kulcs problémára - hogy kezdő karmestere Jerry Smith még november elején igen komoly szalagsérülést szenvedett el, helyettesítését sokáig elodázta a Cantu, amikor pedig már végképp kényszer volt egy új játékszervező  igazolása, a kapkodás rossz döntést szült:  az azóta már elbocsájtott Kevin Anderson kiválasztása kapitális baki volt. Ami  mégis optimizmusra adhat okot a kék fehérek híveinek: Jerry Smith május első napjaira felépült, már játszott is, ráadásul a Lenovo Cantu az átigazolási időszak utolsó napjaiban  Joe Raglandot is megszerezte a spanyol Murciatól, a 23 amerikairól már egy találkozó után is kiderült, komoly erősítés lehet.

A 8. az Umana Venezia lett, az a Venezia amely hiába írt saját sport történelmet azzal hogy immáron két egymást követő esztendőben is ott van a play off mezőnyében alapvetően csalódást okozott az alapszakaszban. Olasz kosaras berkekben nyílt titok hogy a 2 éve még a másodosztályban játszó velenceiek a Serie A egyik legnagyobb költségvetéséből élnek,  és ehhez a több mint 10 millió eurós büdzséhez képest  több mint szerény teljesítmény az hogy épphogy becsúsztak a 8. helyre. Hiába a stabil kiszámítható erős háttér, elsősorban a gyatra otthoni teljesítménye miatt  nem tudott megfelelni az elvárásoknak a Venezia. Persze lehet hogy direkt „utaztak” erre a 8. helyre…  a mögöttünk hagyott majd egy évben egyetlen csapat tudta kétszer is (otthon és idegenben) legyőzni a listavezető Cimberio Vareset, ez pedig az Umana Venezia volt…, a play off negyeddöntőben pedig épp Cimberio Varese – Umana Venezia  párosítás következik…

Eme nyolc alakulat küzdhet tovább a bajnoki címért, de természetesen a BEKO Serie A 2012/2013-mas szezonja nemcsak róluk szólt, említést érdemel a táblázat és a mezőny második fele is, és rögtön kalapot is emelhetünk a tabella 9. JuveCaserta ragyogó szereplése előtt. Nincs még egy olyan egyesület az olasz első osztályának mezőnyében amit annyi gond és  nehézség sújtott mint a dél olasz ex bajnokot (1991-ben nyert bajnoki címet a Juve), a szezonhajrára a pénzügyi gondok miatt szó szerint elfogytak, az utolsó néhány fordulót mindössze 8 felnőtt profival(közte már csak 3 külföldivel) harcolták végig, mégis egészen a 29. fordulóig versenyben voltak a play offba kerülésért, a hősies  hajrá vezére a 23 éves szerb center Stefan Jelovac volt, kinek személyében gyémántra leltek Casertában, az már más kérdés hogy a klub több mint bizonytalan jövője miatt aligha van esélyük megtartani Jelovacot.

Jaka Lakovic, Kaloyan Ivanov és Taquan Dean már későn érkezett,  nem sok hiányzott hozzá, de 3 hónap alatt emberfeletti teljesítmény lett volna a kiesőzónából a legjobb 8-ba jutni. Mindettől függetlenül összességében  a 10. Sidigas Avellino bajnoki produktuma is várakozások alatti. Erős játékoskeretük őket is többre predesztinálta volna, de az említett trióra(Lakovic, Ivanov, Dean) alapozva, biztos háttér mellett, 2013 őszétől már sokkal komolyabb terveik lehetnek.

A Vanoli Cremona, Enel Brindisi, Sutor Montegranaro hármas a maga 11. , 12. , 13. , tabella- pozíciójával nagyjából a helyén van, a Cremonát mindig leírjuk a szezon előtt, de sejtettük ettől függetlenül mindig biztosan bennmaradnak, így volt ez idén is, előre felé nagyon nem tekingettek, de a kieső zónát is stabilan elkerülték, egyszer sem rezgett a léc. Az újonc Enel Brindisitől sokat vártunk, biztos Serie A tagságot mindenképp (ez utóbbit sallangmentesen teljesítették is), de mintha  egy idő után, mikor már biztossá vált hogy nem zuhanhatnak vissza a másodosztályba,  túlságosan is elkényelmesedtek volna... az utolsó 11 mérkőzésükből mindössze 1-et nyertek... A Montegranaro is küzdött a pénztelenséggel, és ha nem is "casertai mértékben", de ők is alaposan megfogyatkoztak a szezon zárására, tőlük is inkább pozitív teljesítmény és siker a 13. hely megszerzése.

Bevezetőnkben már tettünk említést a két nagy múltú  klubról (mindkettő egykori bajnok, korábbi európai kupagyőztes alakulat), a Scavolini Pesaro és a Virtus (Oknoplast) Bologna végzett a Serie A 13. és 14. helyén. Előbbi (Pesaro) szereplése még úgy ahogy rendben van, főleg az előzetes várakozások tükrében, a Scavolini két szezon közben igazolt klasszisnak, az NBA-t is megjárt Tarence Kinsey-nek és a Milanotól "kölcsönkapott" horvát válogatott Rok Stipcevicnek köszönheti Serie A-s tagságának megújítását. A Virtus Bolognánál  pedig inkább az elnök Claudio Sabatini "magánszámairól" szóltak a hírek mintsem a csapat teljesítményéről, a kissé talán extrovertált tulaj előszeretettel szólt bele az öltöző életébe is, így nem csoda hogy szinte egyik egyébként jó képességű légiósát sem tudta hosszabb távon (értsd. minimum a szezon végéig)megtartani a külföldi játékosokat  általában nagy vehemenciával bíráló presidente.

Kiesett és 16. helyével búcsúzásra ítéltetett az Angelico Biella, pedig nem feltétlenül ez kellett hogy legyen a sorsuk. A piemonti kiscsapat, ma már ez is kiemelendő, biztos háttérrel, jó légiósokkal, rutinos és fiatal tehetséges olaszokkal együtt sem tudott csapattá érni. Hiába a rutin, hiába az egyéni képzettség és tehetség, ha 10-12 játékos csapatként megbukik csak  sikertelenségre vannak ítélve. Mindössze 6 találkozót tudtak megnyerni, kétség nem férhetett hozzá,  nekik kell kiesni.

Ez volt,  a BEKO Serie A 2012/2013-mas szezonjának alapszakasza, de pihenésre nincs sok idő, ma már indul a rájátszás, az a rájátszás ahol már a negyeddöntőben is négy nyert mérkőzésig tart minden párharc, így majd másfél hónapon keresztül gyakorlatilag szinte minden nap lesz "eseményünk". Emiatt sokan állítják, mit sem ért az alapidény, a bajnok az lesz aki ebben a másfél hónapnyi "flúgos futamban" a legjobban teljesít. Meglátjuk, és természetesen ezúttal is kiemelt figyelemmel fogjuk követni Lóránt Péter és a Virtus Roma szereplését, Péter  lehet az első magyar kosaras aki olasz play off mérkőzésen pályára lép, szurkoljunk neki!