Lockout: De ki veszíthet többet?

Nem tagadom, amikor először szembesültem azzal, hogy a 30 játékoskeret képviselője (reprezentálók, reps) visszadobta az 50-50%-os bevétel-megosztási ajánlatot, és sorban jöttek a twitter-bejegyzések a játékosoktól (sokan elfogadták volna, sőt volt olyan, aki szerint az ő képviselője egyszer sem kérdezte a véleményét), úgy gondoltam: a játékosok szakszervezetének vezetői tehetnek egy szívességet. Az NBA-met akarom. Aztán megpróbáltam levenni a szurkolói szemüveget.

A reps-ek között vannak bőven olyan játékosok, akik talán a négy alapműveletet is nehezen végeznék el. Ezen lehet élcelődni (bevallom, én is megtettem), de sokkal többen vannak olyanok, akiknek közgazdasági egyetemi végzettségük van. Valószínűleg ők győzték meg a többieket arról, hogy ezt az ajánlatot ne fogadják el, és nem fordítva. Jogos a kérdés: vajon miért? Milyen lehetőséget látnak ott, ahol már más semmit? Egyáltalán: számokról vagy elvekről szól a történet?

Kezdjük Ádámtól és Évától a történetet.

A keményvonalas tulajdonosok klasszikus tárgyalási technikát alkalmaztak, hiszen olyan hozzáállással kezdtek bele az egészbe, hogy bármilyen döntés is szülessen, azon ők ne bukjanak. Miután telesírták a sajtót azzal, hogy mennyire veszteséges és tarthatatlan a rendszer (a sajtó pedig készségesen terjesztette is a dogmát), ehhez azok után is tartották/tartják magukat, hogy kiderült: erről szó sincs. Mivel a keményvonalasok még mindig többségben vannak, ez nem fog változni, pedig magukat teszik nevetségessé olyan kijelentésekkel, hogy a rendszert akarják megreformálni.

Ennél egyszerűbb a történet: több pénzt akarnak, amit csak a játékosok részesedésének megnyirbálásából tudnak finanszírozni. Ez az összeg egyfajta biztosíték arra, ha egyes felelőtlen tulajdonosok David Kahn-okat alkalmaznának. Ilyen azonban a való életben nincs: ha valamit sz.rul csinálsz, abból hosszútávon nem lesz siker. Rossz a gazdaságpolitika is: ésszerű fejlesztés és racionalizált gazdálkodás helyett azoktól az alkalmazottaktól akarják elvenni a pénzt, akik csinálják. Ha kicsit szétnézünk a világban és szűkebb környezetünkben, akkor annak lenyomatát látjuk itt is.

(Jól hangzó szlogen, hogy ez a milliárdosok vitája a milliomosokkal – nagyon lecsupaszítva azonban ez egy pusztán munkajogi és gazdálkodási kérdéskör, függetlenül attól, hogy mennyi pénzről van szó. Szerencsétlenségünkre sokról, és a vitázó felek kedvenc sportunk csúcskategóriás ligájának részesei, de ettől még nem vagyunk feljogosítva arra, hogy emiatt ítélkezzünk felettük. Tetszik, nem tetszik: ez üzlet.)

Visszatérve a tárgyalásoknak nevezett ultimátum-sorozatokra, a keményvonalas tulajok ősrégi trükkje egyszerű: beijesztettek a 45%-kal, majd nagy kegyesen felmentek 50%-ra. Ők csak nyerhettek az ügyön, a játékosok csak veszthettek. Úgy gondolkodtak, hogy pozitívan jönnek ki a dologból, bármilyen százaléknál is fogadják el a játékosok a Deal-t. A hiba ott volt, hogy azt hitték: a játékosok azt fogják elfogadni, amit ők találnak ki. Azt azonban elfelejtették, hogy az alapállás szerint a játékosok csak veszthetnek az egész ügyön. Ez alapján már az 50-50% is megmosolyogtató, mint végső ajánlat - a 47-53 meg egyenesen egy rossz vicc.

Ha utóbbit tényleg komolyan gondolják, akkor a játékosok joggal sírhatják majd tele a sajtót (Az 57-ről 47%-ra való változtatás közel 20%-os csökkentést jelent a fizetésekben egy összességében nyereséges cégnél, és az egyéb megszorításokról még szó sem esett) és jelenthetik fel a ligát kartellezésért, illetve gazdasági erőfölénnyel való visszaélésért. Hiába jön David Stern azzal, hogy a szakszervezet nem is akart megegyezni – a számok nem hazudnak. Ebben az esetben a gazdag tulajok elkezdik menteni a bőrüket és telekiabálják a sajtót azzal, hogy ők végig a megegyezés mellett voltak. Ekkor a keményvonalasok nehéz helyzetbe kerülnek, és vagy végigviszik a pert, vagy áron alul megszabadulnak az egész cirkusztól. Egyiket sem szeretnék, ezért ebben az esetben kénytelenek lesznek engedni, és talán a saját portájukon (értsd: az irodában) is olyan keményen lépnek fel, mint a tárgyalásokon. Ja, hogy otthon haverok ülnek vezető pozícióban, akiknek nehéz megmondani az igazat? "Virág elvtárs, az élet nem habostorta".

Szigorúan pénzügyi szempontból úgy gondolom, hogy a szakszervezet jó taktikát választott a mostani helyzetben. Nem mondtak egyértelmű nemet az utolsó ajánlatra, viszont egyre erősebben lebegtetik a decertificationt (feloszlást) és a trösztellenes pert. Viszont a tulajoknak több eszük és jobb ügyvédjeik vannak, hogy ezt az utat végigjárják. Mert ha a bíróság úgy dönt, hogy megállnak a vádak, akkor bizony hiába nincs szezon és kicsi a veszteség - olyan büntetéseket kapnak, ami őket is érzékenyen érinti. Bár az amerikai jogszolgáltatás inkább hasonlít egy cirkuszra, azért ilyen esetek kiemelt figyelmet kapnak – nem lesz elég a tulajdonosok ügyvédeinek jogi csűrés-csavarása.

Ha ügyes a szakszervezet, akkor vissza tudnak menni 52%-ra és/vagy a feltételeken tudnak javítani 2-3 héten belül. Kérdés, hogy ezt a sok "aluliskolázott gettólakó" felfogja-e, vagy az ügynökeikre, illetve a fizetett médiára hallgatnak (mindkét csoportnak létfontosságú, hogy minél hamarabb legyen szezon, mert mehetnek ők is "kapálni", ezért például nem tartom sokra a "szakértők” "felháborodott" twitter-üzeneteit). Utóbbi esetben leváltják a vezetőséget és/vagy kierőszakolnak egy olyan szavazást, ahol mindenki leadhatja a voksát. Mindkét esetben a keményvonalas tulajdonosok győznek.

Üzleti tárgyalás-technikák és manőverek szempontjából egy aranybánya a lockout.  NBA-szurkolói szemmel nézve, gusztustalan az egész – de ne legyünk álszentek, a játékosok helyében mi is kitartanánk a végsőkig. Számukra ugyanis már csak előre van győztes út, ugyanis az Ultimátum miatt most a játékosok kerültek olyan helyzetbe, hogy nincs mit veszteniük. Ha az 57%-os kiindulópontot nézzük, akkor már majdnem mindegy, hogy 50 vagy 47 az a százalék – ilyen arányszámoknál pedig a hard cap már alig csökkenti a kispénzűek fizetését.