Apa! Nem akarok kosárlabdázni!

Velem együtt bizonyára mindannyian voltatok fiatalok. Biztos előfordult, hogy valamibe nagy lelkesedéssel kezdtetek bele. Aztán közvetve, vagy közvetlenül valaki, valami kiváltotta azt az érzést, állapotot, hogy a tevékenységet, ha nem is megutáljátok, de jó időre elmenjen tőle a kedvetek. Nem nehéz kitalálni, esetünkben a kosárlabdával kapcsolatban mesélek el egy történetet, tanúlságos lesz...

Mesénk, - melynek szereplői kitalált, elképzelt alakok, a valósággal történő bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve -, valahol Magyarországon játszódik. Adott egy egyesület, melyet folyamatos anyagi gondok tartanak a megszűnés szélén, ennek ellenére mégis vannak játékosok, akik részesülnek bizonyos juttatásokban. Pedig nem voltak olyan régen azok a napok, amikor még néhány fiatal kitartásának, elkötelezettségének köszönhették, hogy nem kerültek kizárásra a bajnokságukból.

Érdekes dolog a megbecsülés és a hozzá kapcsolódó dolgok. Ha szeretsz valamit csinálni, a napjaid része, esetleg a napjaid döntő részét ez a sport tölti ki, akkor az ember többsége kész áldozatokra. Egy junior korú játékost nézve a szülők hozzák a gyerekek mellett a legnagyobb áldozatot, hisz amennyiben a tömegközlekedés segítségével nem lehet áthidalni az edzésekre, mérkőzésekre való eljutást, akkor a szülő tesz ( én legalábbis tennék ) azért, hogy a gyermeke sportolhasson. Ezek azok a költségek, amelyek soha nem fognak megtérülni kézzel fogható formában. Persze annak lehet örülni, hogy a gyerkőc nem az utcákat rójja, hanem sportol másik 10-12 hasonló korú sráccal együtt. Ha tehetséges az ifjonc, akkor megcélozhatja a nagycsapatba való bekerülést is ( általában összevontan tréningeznek ), mely elég nagy kihívás és egyben ösztönző dolog is. Viszont történhetnek olyan dolgok, lehet a fiú rosszkor, rossz helyen, melyek alapjaiban rengetik meg a kosárlabdázásba, edzőkbe vetett hitét és elgondolkozik, felteszi a kérdést. Miért is csinálom én ezt? Szükségem van erre? Mi ingatja meg?

Egy alsóházi rájátszás mérkőzésen történt valahol Magyarországon. Minden felnőtt csapat 4 U20-as játékos kell, hogy nevezzen a találkozókra. Lezajlik a mérkőzés, „A” csapat győzelmével, melyben egyetlen junior játékos sem játszott, egy percet sem. Majd elhangzik a következő párbeszéd a két csapat játékosai, nézők füle hallatára a két edző között! „B” csapat edzője megkérdezi „A” csapat „mesterét”, hogy miért nem addig lehetőséget a fiataloknak. Majd úgy jön a válasz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Azért írjuk be őket a jegyzőkönyvbe, azért vannak a kispadon, hogy a klub ne kapjon büntetést.

Most ezek után kérdem én, ilyen „edzőt” miért kell munkához engedni. Ha ilyen véleménye van, ám legyen, de azt nem másik 20 játékos előtt fejtse ki. A játékosok talán még hisznek ebben a játékban annyira és tisztelik egymást, a sportot, hogy ilyen gusztustalan gondolatok meg se fordulnak a fejükben. De lehet, hogy otthon a gyerekek felteszik a kérdést...

Apa / Anya akarjak én kosárlabdázni...?

Forrás: Rázd meg a bikát