"Artúr mondja" - Fény az alagút mélyén...

Átkozom botlábú, motiválatlan, a régi posványos berögzülésektől atomjaira hullott fodballunkat. Miért nem tudnak két egyeneset rúgni a pöttyösbe? Összefogni, küzdeni!? A színes-szagos Akadémiákról legalább tizenegy jó labdarúgót kinevelni, akik képesek eljuttatni a népünket egy nyomorult világversenyre. Ahol harcolnának, mi pedig lelkesedhetnénk, üvöltözhetnénk, anyázhatnánk és libabőrőzhetnénk. Mint a nem is oly távoli Rab-sziget csehójának teraszán. Csak akkor nem Mandzukic meg Srna mezt kellene vennem a fiaimnak, hanem Kist meg Nagyot...

...a horvátoknál valamit, valahogyan másképp csinálnak. Valamiért. A fene se érti ők miért így? Szeretnek együtt sörözni nyaranta? Nacionalista érzelmű nótákat zengeni egymásba kapaszkodva? A népszerűségben verhetetlen labdajátékokban kiteljesedve feledtetni a mindennapok problémáit? Esetleg náluk kevésbé "betegségtudatos" társadalmat építenek és tudják, értik, ápolják a sport mágikus erejét?

Nem tudom, ők (is) biztosan teljesen mások, mint mi. Náluk a gyerekek célokat állítanak maguknak. Az anyatejben extra összetevők lehetnek. Később leküzdik az akadályokat, amiket a felnőtté/sportolóvá válás állít eléjük. Megmagyarázhatatlan okoktól vezérelve odaát még mindig akadnak generációk, ahol a hozzánk képest feleannyian sem lévő krobótok képesek csiszolatlan gyémántokat találni és kinevelni...

...náluk nem szitokszó a "edzés" és lehet, a hétvégi dizsizés közben fülbesúgott "Profi focista/kosárlabdázó vagyok" áhitatot vált ki. Talán az ő fogyasztói társadalmuk elvárásaiban a "vegyél, használd, dobd ki, vegyél újat.." spirálon akadnak kiskapuk, ahol a sportolóvá váláshoz elengedhetetlen "elhatározom - teszek érte - nem adom fel - felállok a padlóról" alapelvek elérhetőek...

Hallom én, persze, hogy mi sportnemzet vagyunk. Olimpiai éremtábla, szekéraljnyi pontszerző. Ez szép és jó, megkönnyezem a kajak-kenus sikereket jómagam is. Ettől függetlenül a Föld két legnépszerűbb sportágában fájó a lemaradásunk. Pedig a foci és kosár húzóerejére építve lehet(ne) megmozdítani valamit a lassan végérvényesen elvirtualizálódó új nemzedékekben...

Nálunk megtörténhet, hogy az utánpótláskorú gyerek értetetlen arccal néz a még csillogó szemű edzőjére (aki egy letűnt kor idealista maradványa..), aki áhitattal nyújtja át a nemzeti együttes behívóját, majd együttérzően megveregetve a vállát segít neki az ájulásközeli helyzetben ülőalkalmatosságot keresni, miután közli vele, hogy a magyar válogatott nem prioritás számára a feszített nyári programjában...

Nem akarom túlmoralizálni a dolgot. Szükségtelen bezzeg az én időmben-ezni. Attól nem jutunk előrébb, a problémát, a hosszútávon beláthatatlan következményekkel rendelkező jelenséget nem oldjuk meg vele. Sajnos kevés vagyok a gyógyír receptjéhez. Kizárólag, mint rendkívül aggódó magyar állampolgár, kosárlabda edző és gyakorló édesapa kongatom a vészharangokat.

Itt tartunk most. Válogatottnak lenni nyűg, himnuszt hallgatni unalmas, a piros-fehér-zöldért áldozatot hozni nem kifizetődő. A fontossági sorrendben az edzés/meccs faktor (időráfordítás, energiabefektetés, stb.) valahol a 18-19. helyen, a lájkolom a sosemlátott spanom feszítős selfie-jét - összeszedem a kutyagumit a kertben, mert a mutter cseszeget duó között vegetál. Tudom, az ember gyarló és kényelmes, nehézségek láttan zsigerből a könnyebb ellenállás felé húz, ám a mai mindent félbehagyunk, feladunk, akadály láttán visszafordulunk vonulat észbontó. A munka, a küzdés nemesít! Önbizalom, önérzet, az van. Önismeret, önkontroll, alig. ELTE, SOTE, Harvard. Kimondhatatlan szakok színes-szagos diplomái, luxus marketing állás. Ez mind szép és jó, de könyörgöm! A gimnáziumi érettségire készülni kizárólag három hónapos edzésstoppal lehet?!

Gyurinak biztos nem volt TV-je. Esetleg Körmenden nincs internet. Simán süket és funkcionális analfabéta. Lehet, a vasi kisváros népszerűségi listáján olyan szerepet birtokol, mint Forrest Gump. Karanténban él, mint Jacko.

Ez így nem stimmel. Éltanuló nem lehetsz sutyernyákként. Ehhez iskolába kell járni. A Nagy Lajos Gimnázium kiváló pedigréjű ifjoncképző, bár ott is akadhat dögivel a "modern fiatal felhozatalból" a fentebb emlegetett személyiségjegyekkel. Viszont se a helyi A-csoportos csapatba 15 évesen, sem pedig a UCLA-be nem kerülhetsz be negyedéves "életem és vérem csak a suli" hozzáállással.

Oly sok legendás apa-fia párost tud felvonultatni a piros-fekete csapat. Trummer, Fodor, Németh, Molnár, Vavra és a többiek. Gyuri fájdalmasan korán elhunyt édesapja is kosarazott, mint majd mindenki a Rába-parton, ám nem olyan szinten és tehetséggel, hogy az élsportolói életérzés, a tehetség öröklődhessen. Ezen a vonalon tehát nem találok magyarázatot a miértre..

Kifogástalan munkamorál, megrendíthetetlen elhivatottság a fejlődés iránt. Koncentráció az iskola padban és éber figyelem Hencsey Tamás egyéni képzésein. Egyik sem megy a másik rovására. Hogyan csinálja? Mi a titok? Miért pont ő?

Megvan. Azért, mert magas. Neki(k) könnyebb. Ez amúgy is a langaléták játéka. Hát persze, hogy ez nem jutott előbb eszembe!? Nem elég, hogy nyulánk, tetőzi ezt koravénséggel és Einstein-i IQ-val! Hahhh. Így könnyű...

De álljunk meg egy pillanatra. Se szeri, se száma a hozzá hasonlóan remek fizikai paraméterekkel megáldott kosárlabdázóknak, akik nem aknázták ki a DNS-lánc adta előnyöket.  Sőt, olyanra is van/volt példa, mikor a testi potenciál extra fejjel párosul(t). Ezek szerint kifogást itt nem találok. Marad a koravénség. Biblia-elemző kurzus, könyvtárbérlet heti felolvasóesttel, bélyeggyűjtés és tiszteletbeli tagság a Vas megyei Hagyományőrző Múzeumban. Azonban körmendi barátaim elmondása szerint Gyuri teljesen normális XXI. századi fiatalember. Közösségi portálok aktív tagja, és rendszeresen bukkan fel szórakozóhelyeken, ahol hölgyek és alkoholtartalmú italok sem ritkák...

Golomán György tehetséges kosárlabdázó, ám tisztában van vele, kemény munka nélkül ez vajmi keveset ér. Tudja mire képes, mik az erősségei, gyengeségei. Nem elégszik meg a középszerrel, pozitív elégedetlenség hajtja. Hisz magában, céltudatosan dolgozik. Akarja a sikert, a karriert. Büszkeséggel tölti el az országa legjobbjai közé hívó levél. Két lábbal áll a földön, szárnyait bontogatva.

Életfilozófiájának mottója sokat elárul: "Számomra nem a cél, az út a fontos."

Hinni akarom, akadnak hozzá hasonló kosárlabdázó palánták, akik összefogva, képességeiket egyesítve sikeressé teszik sportágunkat. Játékosok akarnak lenni, hivatásos sportolók, rajongással szeretve a kosárlabdát. Magyar NB1, NCAA, Euroliga, mindegy a név. Ami fontos, az akarat, a törekvés, a küzdelem. Az emberré válás. Perl, Allen, Molnár, Mészáros, Váradi és a többiek. Példaképek lehetnek a jelen és a jövő generációinak.

Múltkor Bendegúz fiam - aki menthetetlenül a foci bűvkörébe került az élőben átélt horvát-brazil miatt - megkérdezte, kinek szurkolok. Mondtam, Magyarországnak. Tréfának vélte és lehurrogott:

"- Ugyan már Papi, ne viccelj, a magyarok bénák! Miért szurkolnál egy rossz csapatnak?" - méltatlankodott elsőszülöttem.

"- Azért, mert magyar vagyok és történjen bármi, mindig a magyaroknak fogok drukkolni. Akár bénák, akár nem." - indokoltam a választ.

"- De nem nyernek meccset és esélyük sincs kijutni a VB-re!" - kötötte az ebet a karóhoz.

"- Akkor tegyél érte, hogy lehessen..."