Báder Márton naplója - 13. rész

A Pécs egy közel 50 pontos, Nyíregyháza elleni hazai győzelem után érkezett hozzánk. Jól játszottak, volt náluk szerkezeti csere is, Doyne érkezett a légiós center helyett. Vele abszolút erősödtek, de ezen a mérkőzésen már az első negyedben eldőlt a találkozó, utána már vissza sem tudtak kapaszkodni. Nem éreztem bennük, hogy lett volna motivációjuk, erejük, vagy azt, hogy esetleg elhitték volna, hogy ebbe a mérkőzésbe visszajöhetnek. Jól játszottunk, jól is védekeztünk, mindenki pályára léphetett, a fiatalok is jól játszottak. Egy olyan mérkőzést, ahol abszolút esélyesként lépünk a pályára és magabiztos játékot vár tőlünk mindenki és mi is magunktól, azt így kell lejátszani, ahogy mi a Pécset megvertük. Az elején magabiztos kezdés, tíz perc alatt eldönteni a meccset és utána már lehet próbálgatni dolgokat.

Ezt követően jött kedden a Keravnos. Ami számunkra nagyon fontos találkozó volt, mindenképpen győzni akartunk, mert hazai és EuroChallenge meccs volt egyben. Én úgy érzem, hogy jól felkészültünk, feltérképeztük őket. A mérkőzésen azonban az első félidőben a védekezésünk nagyon gyenge volt. Nem taktikailag, hanem puhák voltunk nem ütöttünk elég taktikai faltot, nagyon sok támadólepattanót szereztek. Erre még jött az is, hogy extrán dobtak. Itt most nem csak Frazier-re gondolok, aki egész mérkőzésen jól játszott, hanem a csapattársai is. Nem is tudom mikor kaptunk utoljára 50 pontot egy félidőben, de szerintem se idén, se tavaly nem volt ilyen. A második félidőben volt egy-egy jó periódusunk, de összességében azt kell mondjam, hogy megérdemelten nyertek a ciprusiak. Sokan azt mondták, hogy a játékvezetők nem voltak a helyzet magaslatán. Én szinte végig a pályán voltam és nem úgy emlékszem vissza a mérkőzésre, mintha a játékvezetőkön múlott volna. Lehet, hogy volt egy-két vitatható ítéletük. Voltak a végén olyan esetek, amikor a Keravnos egy kicsit keményebben védekezett és be lehetett volna fújni a faltot a javunkra. Nem történt meg, de ezzel együtt meg kellett volna nyerni a mérkőzést. Sajnálom, hogy így alakult, de már ennek vége. 1-2-vel állunk, a Keravnos 2-1-el, még semmi sincs veszve. Van még három mérkőzés, bármi megtörténhet. A soron következő mérkőzésre úgy kell kiállnunk, hogy meg akarjuk nyerni. Erre reális esélyünk van, mert egyik ellenfelünk sem erősebb annyival, hogy ne legyen esélyünk akár itthon, akár idegenben.

Sajnos a mérkőzéssel kapcsolatban van egy nagyon rossz emlékem, ami nagyon rosszkor jött. A második félidő elején, ahogy érkeztem le egy ugrásból, a csapattársam, Hristo Nikolov véletlenül elvitte az egyik lábamat oldalra. Így ráestem a két térdemre, szinte gimnasztikai, akrobatikai elemet csináltam. Csak a különbség az volt, hogy ebből nem álltam fel, mint mondjuk egy ritmikus sportgimnasztikás. Le kellett ülnöm a padra. Már a mérkőzésen éreztem, hogy a Szabó-izomnál (lágyéki rész) valami meghúzódhatott. De az adrenalin és a győzni akarás visszaparancsolt a pályára, a második félidőben játszottam. Éreztem, hogy fáj, de annyira nem zavart a játékban. Frissében még nem szokott fájni, inkább fél napok, napok után. Másnap reggel, ahogy ráálltam már nagyon fájt. Akkor egyből elmentem egy ultrahangos vizsgálatra, de mivel friss volt még a dolog, ezért még nem nagyon látszott semmi. Harmadnapra még jobban fájt, ma reggel pedig bementem egy háromdimenziós ultrahang vizsgálatra, ami megállapította, hogy a bal combomban egy izom részlegesen szakadt, a jobb combomban pedig kettő izom. Éreztem, hogy fáj, hogy ez nem olyan, mint egy szimpla, kicsi húzódás. A diagnózis elkeserítő számomra, rosszabb, mint amire gondoltam. Szombathelyre és Franciaországba biztos, hogy nem utazom el. A többit majd még meglátjuk. Egy részleges szakadásnál nyilván játékostól, emberektől, szervezettől függ, hogy mire épül fel. Sajnos nem egy olyan dolog, ami egyik napról a másikra meggyógyul. Konzultálnom kell az orvosainkkal, hogy milyen rehabilitációt követünk. Az első lépés igazából az lesz, hogy ez az egész dolog megnyugodjon, mert még friss. Utána lehet felépíteni a rehabilitációt. Van az a közhely, hogy „a sérülés sosem jön jókor”. Hát tényleg sosem jön jókor. Nekünk épp most, amikor a bajnokságban jönnek a nehéz meccsek és az EuroChallenge második körét játsszuk, beszalad egy ilyen. Nehéz erre mit mondani. Sajnos olyan sérülés ez, amivel nagyon veszélyes lenne játszani is akár, de nem is tudnék, mert sétálni alig bírok, sántítok. Okosat most nem tudok mondani. A szombathelyi meccsel fejben már foglalkoztam, de most, hogy ez a sérülés jött, így kicsit háttérbe szorult. Az töltötte ki a napjaimat, hogy mi lesz a diagnózis, mit mutat az ultrahang a lábammal kapcsolatban. Az ember ilyenkor kicsit beletörődik, mert ugye tehetetlen és annál rosszabb nincsen.

A Falco meccsre áttérve. A Szolnoknak van a bajnokságban a leghosszabb padja és a legmélyebb kerete. Annak ellenére, hogy még összeszokottságban, csapatvédekezésben, csapatjátékban van hova fejlődnünk ez a csapat képes arra és elég erős hozzá, hogy engem pótoljanak. Bízom a szombathelyi győzelemben, szükségünk van rá. Nyilván az alapszakasz elsőségért hajtunk és ehhez ez a győzelem is szükséges. Holnap ahogy tudom, követem a mérkőzést, interneten, rádió, bárhol. Nem tartok a csapattal, mert napközben kezelésre fogok menni Szolnokon, ez igaz a francia túrára is.

Szurkoljatok nekünk!

Köszönöm a figyelmetek, jelentkezni fogok a fejleményekkel.

Sziasztok!