Báder Márton naplója - 2. rész

Volt itt ugye négy mérkőzés… 0-2-nél kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Szolnokkal 0-2-re álltunk a bajnoki döntőben az Albacomp ellen. Ott már nem volt több lehetőségünk javítani, ahogy most sem. Akkor megpróbáltunk győzni, sikerült, most sajnos nem. A portugálok ellen második, hazai mérkőzésünk volt a selejtezősorozat mélypontja. Nagyon rosszul játszottunk, dobtunk, abszolút megérdemelten győztek le bennünket hazai pályán. Ha idegenben nem is teljesítettünk jól a múltban, de itthon mindenkit megvertünk, még nagy válogatottakat is, szlovéneket, litvánokat, franciákat. Az fájt a legjobban, hogy hazai közönség előtt nem tudtunk győzni, ráadásul egy olyan csapattól kaptunk ki, mely az előbbi válogatottakkal nem említhető egy lapon.

A kosárlabda karrierem egyik, ha nem a legnagyobb mélypontja volt ez a selejtező-sorozat és a vége, hogy nem jutottunk ki Litvániába. Rutinos kosárlabdázónak érzem magam, aki átélt már nagy győzelmeket és vereségeket, de ezt a sikertelenséget nem tudtam és a mai napig nem tudom feldolgozni. A selejtezők után beszélgettem szolnoki edzőmmel, Pór Péterrel. Ő azt mondta, hogy menjek el egy hétre valahova. Kaptunk egy hét pihenőt a válogatottbeli program után és a szolnoki kezdet előtt. Szigorúan megtiltotta azt, hogy bármilyen formában a kosárlabdával foglalkozzak. A családomon és barátaimon is érzem azt, hogy mindenkit érdekel, hogy mi történt, miért nem sikerült. De senki nem merte, senki nem kérdezett bele a pontos okaiba, mert érezték rajtam azt, hogy feszült vagyok, nem szívesen beszélek róla és egy fájó dolog nekem. Erre a gyógyír az lesz, hogy egy kis pihenő után belevetjük majd magunkat a munkába a klubcsapatommal. De ezt a rossz emléket úgy érzem nem lehet kitörölni és mindig is egy fájó pont lesz az életemben, még akkor is ha pozitívan fogok hozzáállni az egészhez.

A selejtezők óta folyamatosan ezen járt az agyam, nyilván a többi játékostársamnak is. Egy-egy kudarc után az embernek először magában kell keresnie a hibát és itt nagyon fontos az önkritika. Én ezt abszolút megtettem, kívülről próbáltam elemezni a saját dolgaimat és a csapatot is. Hol hibáztam, hol hibáztunk, a saját és a csapatom teljesítményével egyáltalán nem vagyok megelégedve. Párhuzamosan tudok beszélni magamról és a csapatról is. Volt négy mérkőzésünk, egyiken sem játszottunk jól. Egy jó csapat esetében nem négy betliről, hanem három stabil produkcióról és maximum egy gyengébb meccsről lehet beszélni. Ez nálunk abszolút nem így volt. A támadójátékunk az valami miatt nagyon nem funkcionált. Négy meccsen egyszer dobtunk 70 pont felett, egyszer még a 60-at sem értük el. A kapott pontok átlagosak voltak, ha ezt nézzük, akkor a védekezésünkre nem lehetett panasz, de a támadójátékunk az borzasztó volt. Kicsit értetlenül állok az egész előtt. Végigdolgoztunk öt hetet, az edzőmeccseken, amelyek a felkészülésünk elején voltak, sokkal szebben, látványosabban, sikeresebben játszottunk. Nem tudom hova tenni, hogy egy csapat, ahogy telik az idő egyre rosszabbul játsszon. Ezt nem tudom megérteni, nem tudom, hogy ez nálunk miként történt. Ez magyarázható pszichés okokkal is. 0-2 után már nem volt olyan magabiztosság a csapatban, aminek kellett volna egy ilyen selejtező-sorozat során. Fejben nagyon elfáradtunk és nem tudtuk ezt a szituációt kezelni.

Arról a válogatottról, amely tavaly a selejtezőben játszott azt gondoltam, hogy egy kiváló mag, ami sok sikerre hivatott. Volt egy állomány, amely az egy év alatt csak erősödött, fejlődtek a hazai pontvadászatban, egyes játékosok meghatározó szereplővé nőtték ki magukat klubjaikban. Hozzájuk csatlakozott Trepák Zoli, Obie Trotter és én. Joggal gondolhatta mindenki, még én is, hogy ezzel erősödik a válogatott és jót fog neki tenni. Zoli talán kevesebben játszott, de amikor pályán volt, akkor voltak jó pillanatai. Obie-vel a mi szerepünket nem sikerült megtalálni az edzői stábnak. Ennek nem tudom az okait, tény, hogy ez egy más szerkezetű csapat lett velünk, mint a tavalyi volt, de a csapatjátékunk ezzel nem változott. Mindketten a játéktudásunk alatt teljesítettünk, nem sikerült azt a játékot átmentenünk, amivel a klubcsapatunk teljesítményét meg tudtuk határozni az elmúlt szezonban. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de azt hiszem, hogy a játékunkat kívülről szemlélőknek is egyértelmű volt, hogy ez így történt. Ahogy a csapat gyenge teljesítményének, úgy ennek a jelenségnek az okait azóta is keresem. Ez alatt az egy hét alatt nem igazán jutottam egyről a kettőre. Lehet, hogy fel is adom ezt a harcot, hogy ezt kiderítsem.

Ez a kezdőötös nagyon erős és nincs gyenge pontja. Magas, atletikus, ahogy a válogatott kerete is, ebben sok játékos és edző is osztja a véleményemet. Azt, hogy ilyen eredményt értünk el én mindenféleképpen kudarcként élem meg. Itt egy kicsit vitatkoznék Mészáros Lajos szakmai igazgatóval, teljes tisztelettel adózva felé, de az általa elmondottakkal nem értek egyet. Amikor ez a felkészülés tartott meg sem fordult a fejemben, a 2013-as Európa-bajnokság. Nekem a szemem előtt csak az lebegett, hogy ezzel a csapattal ki kell jutni Litvániába, ami nem sikerült. Kudarc! A szégyen szót egy kicsit erősnek érzem. A sajtóban sok olyan dolog jelent meg, ami jogosnak is mondható, de ebben hibásak ők is és mi játékosok is. Mert amikor mindenki arról meglesz, hogy továbbjutunk, meglesz a kijutás, akkor minden rendben, ezek az írások megjelennek. De fájó szintén ezeken a fórumokon visszahallani a szégyen, gyalázat, stb. szavakat, azzal együtt, hogy rászolgáltunk a jogos kritikára. A szégyen szót azért nem használnám, mert játékos, edző, mindenki, aki ezt az öt hetet végigdolgozta tovább akart jutni, mindenki a maximumot próbálta kihozni magából, belerakni a közösbe. Ez ettől a dologtól független. Én ezentúl is bele tudok nézni reggel a tükörbe, így élem az életem a sportpályán kívül is és így is fogom ezek után is. Viszont az nagyon bánt, az egész dolog nem sikerült. Ahogy a sikerekről, úgy a kudarcokról is beszélni kell, talán úgy könnyebb is feldolgozni, hogy az ember kiadja a problémákat magából.

Bizonyára olvastatok róla, hogy Londonban voltunk a Chelsea – Norwich City mérkőzésen. Hazaérkezésünk után sok mindent hallottunk, ezért szeretnék néhány dolgot leszögezni. A kerettagok, a szakmai stáb, gyúró és csapatorvos sokkal korábban megkapták a meghívót erre a hétvégére, mint gondolnátok. Egy szponzor ötlete volt, ő vállalta a költségeket és hívott meg bennünket, amit már júliusban le kellett fixálni teljes egészében, még a selejtezőmérkőzések előtt. Repülőjegyek, szálloda, mérkőzésbelépő már rég be volt fizetve. Ha visszamondtuk volna most ezt a meghívást, akkor elveszett, ablakon kidobott pénz lett volna az egész. De remélem el tudjátok képzelni, hogy nem örömteli hangulatban ültük végig a mérkőzést, ez a túra nem jutalomút volt, hanem egy szponzori meghívás. Az pedig, hogy mindezt az Akropolisz Kupa helyett akartuk több mint komolytalan… Ahogy az is, hogy az egész túráról se egy játékost, se edzőt, se egy hivatalos képviselőt nem kérdeztek meg a média képviselői! Ha én szurkolóként azt olvasom valahol, hogy a csapat egy sikertelen sorozat után elmegy egy jutalomkirándulásra, nekem sem tetszett volna… De a Népszabadság Online és BB1.hu cikkjei és az igazság között nem kis különbség van. Bár jobban belegondolva, ha egy újság, vagy egy honlap az olvasottságot tartja szem előtt, a negatív hír felér egy pozitívval! Sőt…

A játékosok és a szurkolók is egy csalódással kezdik az új szezont, de úgy érezem, hogy egy küzdelmes, színvonalban a tavalyinál erősebb, szoros 2011/2012-es idény elé nézünk, mert szüksége van erre a magyar kosárlabdának.

Köszönöm a figyelmeteket! Pár nap múlva jelentkezem az újabb fejezettel…

Fotó (1.) - nemzetisport.hu

Fotó (2.) - kosarsport.hu

Fotó (3.) - vb.sportklub.tv

Fotó (slide) - nemzetisport.hu