Egy éve még megvolt - hol a csapatunk?

Adva volt ugyanis egy a selejtező sorozaton szerepelt harcos, akaratos, egységes, szervezetten csapatként kiválóan működő, helyenként kiválóan, szemre is tetszetősen játszó, röviden szerethető társaság.

Ehhez próbált a szakvezetés hozzáadni egy hatalmas nemzetközi tapasztalattal rendelkező, az Euroligában éveken át edződő centert, Báder Mártont, valamint a szolnoki csapat bajnoki címében főszerepet játszó, remek egyéni képességekkel megáldott, magyar szinten messze átlag fölötti játéktudását a legteljesebb mértékig csapata szolgálatába állító játékmestert, Trotter Obie-t.

A magyar kosárlabdát szeretők – köztük e sorok írója is – örültek, mert egy amúgy is erős, egységes válogatott erősödött tovább, két remek játékossal. Senki nem gondolta volna, hogy színre lépésük ennyire visszafelé sül el...Rögtön tegyük hozzá, ez nem az ő hibájuk.

Még nélkülük, jó esztendeje a selejtező-sorozaton válogatott csapatunk megverte az NBA-kosarassal felálló ukrán, a honosított McCalebb, valamint Pero Antic személyében európai szinten igen magasan jegyzett játékosokat a soraiban tudó macedón, valamint a szintén honosított Domercant s Kenan Bajramovics – Türk Telekom, Alba Berlin, Lietuvos Rytas voltak többek között a csapatai – nevével fémjelzett bosnyák nemzeti csapatot. Angliában, Birminghamben pedig az NBA-ben is minimum jó játékosnak számító Luol Deng vezette britek ellen a félidőbeli 15 pontos hátrányból felállva csaknem fordítottak a srácok, csupán 2 pontos vereséget szenvedve.

Jött a pótselejtező, jöttek az előbb felsorolt, s fiaink által bravúrral legyőzött gárdáknál valamivel gyengébb finnek, és a jóval gyengébb portugálok. Nemzeti együttesünk pedig Báderrel s Trotterrel kiegészülve és – gondoltuk – megerősödve vágott neki a sorozatnak, a szurkolók pedig a legmesszebbmenőkig bíztak a srácokban, a szakmai stábban.

Az már a felkészülési meccseken is látszott, hogy nem megy majd egyik pillanatról a másikra Trotter és Báder beépítése, de az első két tétmeccsen olyan nagy gond nem volt. Azért még egyszer említsük meg: nélkülük jó évvel korábban a finn csapatnál erősebb válogatottak is kapituláltak Szolnokon, illetve Szombathelyen...

A portugálok elleni hazai meccs kapcsán azonban sajnos bátran lehet emelgetni történelmi vereségünkre utalva Mohácsot, vagy az 1986-os futball vb-n a nagy reményekkel várt, ám ehhez hasonlóan csúfos kudarccal - fiatalabbak kedvéért 6-0-s zakó a szovjetek ellen – végződő irapuatói fellépést.

Ami az ominózus csütörtöki meccset illeti, nálunk már mindenki tovább számolt, s azt latolgattuk, vajh az utolsó csoportmeccsen a finnek,akiknek az már tét nélküli találkozó lesz, leadják-e a meccset a portugáloknak. Hogy mi 5 pontnál nagyobb különbséggel megverjük a néhány játékosa kapcsán már-már senior csapatnak is titulálható luzitánkat, az nem is képezhette vita tárgyát. Öregek, a meccs előtt Finnországban kikaptak, elfáradtak, rossz a hangulatuk, a mi fiaink meg szépen rápihenhettek, felkészülhettek a meccsre. A vélekedés a meccs kapcsán az volt, hogy mi az országos egyes, ha nem ez, és hogy meglesz a szükséges különbség, az sem nagyon lehetett vitás, szétdobjuk őket, átfutunk az „öregecske” portugálokon

Magam is úgy voltam vele, s ebbéli reményeimet meg is osztottam a soproni vendéglátóipari egységben asztaltársaságommal, még 16-8-as vendég vezetésnél is, hogy simán, egy „húszassal”nyerünk...

Csakhogy úgy látszik az ellenfélnek nem szólt senki, hogy Szolnokon diadalmenet, népünnepély készül. Portugália legjobb kosarasai ehhez nem nagyon akartak asszisztálni – ők nyerni jöttek, de ez így is van rendjén. Játszották a maguk kissé totyogós, triplákra építő játékát, és ahogy Coimbrában, Szolnokon is könnyedén játszották át a védekezésünket, teremtettek tiszta helyzeteket, s vágták is be azokat könyörtelenül - főleg az első félidőben. Emellett a meccs elején egy-két kifejezetten alattomos, tekintélyt teremtő megmozdulással – az átfutó játékosunk útjába kitett csípő, vagy „bodicsek” - sikerült kizökkenteniük egy-két kulcsemberünket az optimális idegállapotából.

De nem is ez volt a legnagyobb baj. A mi elvben erőtől duzzadó, lendületes, robbanékony játékosokból álló csapatunk szépen  felvette az ellenfél „korzózó” játékritmusát és ez bizony a portugáloknak kedvezett. Más megfogalmazásban ők tudták a mieinkre kényszeríteni akaratukat, az ő ritmusukban, elképzelésük szerint ment a játék. Ami pedig a mi csapatunkat illeti, védekezésünknél csak a támadójátékunk volt kétségbeejtőbb. A lassú tempóban szövögetett akciókban a tudatosságnak a nyomát sem lehetett felfedezni, aztán pedig amikor a – bocsánat a kifejezésért – tökölődéssel elment 15-18 másodperc, valaki egyéni partizánakcióba kezdett, fejetlenül megpróbált betörni – persze többnyire eredménytelenül.

 Egy rutinos, a kellő „zsiványsággal” is felvértezett csapat csúnyán leoktatott egy fiatalabb társaságot, és ez utóbbiból, ami talán a leginkább fájhatott a szurkolóknak, a tűz is hiányzott. Ez utóbbit remekül jelzi az a statisztikai kategória, amelyben az elért eredmény a talán a leginkább akaratfüggő: lepattanózásban az alacsonyabb, jóval idősebb játékosokból álló, fizikai paraméterek tekintetében a mieinktől elmaradó portugálok 46-38-ra megverték a magyar válogatottat – nem kevesebb, mint 16 támadó lepattanót szerezve...

Sajnos a Trotterrel és Báderrel „felturbózott” válogatott, mint csapat – nincs mit szépíteni – szétesett. Egy éve, a selejtező-sorozatban mindenkinek megvolt a helye a hierarchiában, mindenki tudta a feladatát, szerepét, s mindenki hozzátette a magáét az együttes sikereihez. Na most ez a rend tökéletesen felborult, senki nem találta a helyét, meghatározó játékosok sora mondtak csődöt, és mindez a legfontosabb meccsen egy minősíthetetlen játék formájában csúcsosodott ki.

Még egyszer kiemelném, tény, hogy Trotter és Báder megjelenésével felborult az addigi rend, de ez nem az ő hibájuk. Biztosak lehetünk abban, hogy rengeteget dolgozott készült a társaság – sajnos eredmény nélkül. Arra, hogy a két valóban kiváló, ám a képességeikhez mérten visszafogottan teljesítő kosaras színre lépése a válogatottban ennyire visszafelé sül el, senki nem számított A szakvezetés pedig ezen egész egyszerűen képtelen volt úrrá lenni, nem tudta kezelni. És – legalábbis a pályán látottak alapján a portugálok mind mentálisan, mind taktikailag jóval felkészültebben léptek pályára...

Egy éve volt egy szerethető harcos, jó kis nemzeti válogatottunk. Ez, amint a „játék” mutatta, csütörtökön mint csapat gyakorlatilag elveszett, megszűnt létezni...

Jó lenne minél előbb megtalálni, mert elnézve az Universiade-csapattól kezdve a többi B-divíziós korosztályos együttes szereplését is, még így is, e csúfos felsülés ellenére is úgy tűnik, felnőtt szinten van a legtöbb esély arra, hogy a kontinens legjobbjai között egyszer megmérethesse magát egy magyar nemzeti csapat...

 Képek: facebook/kosarsport