Egyéniségek és egyediségek nélkül nem fog menni

Az ember végignéz az Alba Fehérvár bajnokcsapatának névsorán. Aztán újra átnézni, átolvassa, értelmezi. Majd miután magában rendbe teszi, hogy az általa látottak alapján teljesen megérdemelték a névsor tagjai a bajnoki aranyérmet (is), talán egy kicsit, néhány pillanatra elfogja némi szomorúság. Már ha az ember hozzám hasonlóképpen gondolkodik és érez.

Nincsenek magyar húzóemberek a sorban, olyanok, akik a csapatot évek óta hátukon viszik, akik nevével egybeforr a csapat neve, akiket a szurkolók évtizedekig emlegetnek. A csapatkapitány például 1-2 perces csereember, na és éppenséggel messze volt attól, hogy fehérvári karrierjét siker és csillogás övezte volna; a legnagyobb név (és alkat) a bajnoki döntőben már úgy játszott, hogy aláírt az ellenfélhez; aztán még volt két-három magyar, akiket az elmúlt 1-2 év alatt szereztek meg.

Tőrös Balázs nemrégiben azt írta blogjában, hogy nem is érti, Ivkovics, mint magyar szövetségi kapitány miért ment el személyesen a bajnoki döntőre, hiszen a 20-25 éves magyar korosztályt egyetlen egy személy képviselte. Miközben jobb helyeken ígéretekből ezekben az években lesznek sztárok, addig nálunk a nem éppen sztárszintet hozó ideiglenes importok a kispadra szorítják a fiatalokat. Aminek persze milliónyi oka van a rossz utánpótlásrendszertől a fiatalok alulmotiváltságától a gyakran kétes dicsőséget hozó eredménykényszerig – de ebbe most ne menjünk bele. Így viszont nem lesz állandóság, csapathűség, éveken át húzódó koncepció, legalább középtávon való gondolkodás és tervezés. Kosárlabdával csak ritkán találkozó, amúgy erősen sportrajongó ismerőseim vagy éppen itt-ott „fórumtársaim” teszik fel gyakran a kérdést: hogyan lehet egyáltalán rajongani Magyarországon a kosárlabdáért, ahol négy-öt amerikai vagy szerb eldönti a lényegi kérdéseket, majd – érthető módon – a több zsetonért továbbállnak?!

Erre a költői kérdésre pedig egyre nehezebb választ adnom. Az Alba névsorát nem dugnám a kérdezők orra alá, az biztos. Hol van már ez attól, mikor a kétlégiósos Körmend (de ha jól emlékszem, igen, az Albacomp is) jóval magasabban jegyzett európai csapatokat (nem Eurochallenge-szinten…) vert meg?! Mondjuk az a Körmend, ahol Szájer Józsi irányított – nem túlzás, nem egyszer Európa-klasszisok ellen.

Az elmúlt években sikerült az ötlégiósos rendszert (emlékeztek pl. a Dombóvár kezdőjére? – az Ultra Fanatic biztatásaiból aligha értettek valamit is) kiszorítani, eljutottunk a három légiósig. Több magyarig. Ami persze csak hosszú évek múltán hozná meg a kívánt hatást, a minőségi magyar játékosok halmazát. De még mielőtt eljutottunk volna idáig, jött az újabb agyrém, az agyba-főbe honosítás.

A kisebb elkanyarodás után visszatérve: mikor és kik lesznek az új Gulyás Robik, Dávid Kornélok, Mészáros Zalánok, Sitku Ernők, Kálmán Lacik?! Akik megszabják egy csapat játékát, akik a statisztikában és azon kívül (felül) is a csapat legjobbjai, akik minden szempontból valami extrát jelentenek egy-egy nagy rangadón. Akik címlapra kerülnek másnap a Sportban, akiket az ellenfél tábora fröcsögve utál, akik megvezetik a bírókat a maguk trükkjeivel. Akikről 10-15 év múlva is szólni fog a magyar kosárlabda, akik mozdulatait akkor is felismernénk, ha az arcát a kamerások elhomályosítanák, akikkel „eladható” a sportág. Egyéniségek. Az Albában hasonló sem volt.

Egyéniségek nélkül pedig a csapatuk is elvesztik egyediségüket. Korábban bajnok vagy legalábbis sikeres edzők is meg tudnak bukni ugyanannál a csapatnál nagyon rövid időn belül. Fals eredménykényszer következtében. A rossz célmeghatározás amennyit hoz, kétszer-háromszor annyit elvesz. Gyakran az úgynevezett kiscsapatoknál a hőn áhított cél a legjobb nyolc közé jutás. Bekerülni valahogy a rájátszásba a hetedik-nyolcadik helyen, aztán akkor siker van. Akkor siker van? Tényleg? Egy 0-3 vagy 1-3 siker? Hogy aztán a következő évben, ha hozzuk ugyanezt, megint örülünk? Aztán ha azután nem sikerül, de azt követően újra, akkor még boldogabbak leszünk? Mindezért pedig minden évben hozunk 3-3 olcsó légióst, az ár-érték arányra gondosan ügyelve, megpróbálunk hozni két-három B-kategóriás magyart, a kispadosainkat örökre a pályán szélén hagyva. (Utóbbiak változnak a legkevesebbszer.) Nem hosszú időtávon, hanem csupán 4-5 évben gondolkodva is: a folyamatos 7-10. helyek így kinek jelentenek utólag majd valamit? Egy Sopron, egy Nyíregyháza, egy Szeged így nem lesz egyedi sosem, nem lesznek meg a maguk jellemzői, maradnak tucatcsapatok és a komolyabb érdeklődés körén kívül maradnak.

Az Olaj bevásárlását tekintve a bajnoki cím már most júniusban elúszóban tűnő álom minden más csapat számára. Így az egyéniség és egyediség hiányának világában találhatja magát gyorsan még további négy-öt csapat, akik korábban szinte minden második évben legalább titkon reménykedtek az év végi aranyérmekben. Az, hogy a magyar férfi kosárlabda bajnokságból hasonlóan érdektelen pontvadászat lesz-e, mint mondjuk a kézilabdában, nem csak az Olaj többiekhez viszonyított aránytalanul súlyos pénzköltésein múlik, hanem a többi csapat céljain és azokhoz vezető eszközein egyaránt. Ha valaki engem kérdez, a közeljövőben ezen rengeteg áll vagy bukik.

Ahhoz, hogy az egyre csökkenő nézőszám ne redukálódjon tovább, az aranyérem ígérete helyett most mást kell ajánlani. Ami lehet értékes, ami lehet követendő és figyelemreméltó. Amire építkezni lehet. A honosítások, a három 38-40 perces légiós, nem biztos, hogy az.

Én szeretnék még rajongani a magyar kosárlabdáért. Nagy rangadókkal, egymástól jól elválasztható csapatokkal, csapatokhoz rögtön és egyértelműen kapcsolódó egyéniségekkel.

 

Fotó (1.) - origo.hu

Fotó (2.) - kosarinfo.com

Fotó (3.) - szon.hu

Fotó (4.) - nyugat.hu

Fotó (5.), Slide - paksihirnok.hu