Elég volt! avagy akinek nem inge...
Mi eredményezi azt az ijedt gondolkodásmódot, amivel barátaim, kollégáim reagáltak azon felvetésemre, miszerint elérkezett az idő egy ilyen hangvételű és mondanivalójú írás megalkotására? A gyengédebb lelkületűek őrült Don Quijote-ként aposztrofáltak, míg a szókimondóbb ismerősök, nemes egyszerűséggel sült bolondnak tituláltak, akit feldühödött közszereplők fognak tüzes vasvillával kergetni a városhatár tábláig, a „forró vizet a kopaszra” rigmus sűrű kántálása közben…
Hogy van az, hogy elismert, a magyar kosárlabdáért elkötelezett írótársa(i)mat megfenyegethetik egy őszinte hangú, teljes mértékben valóságot tükröző cikkéért? Ráadásul olyan „támadóról” van szó, akiről többször és több fórumon bebizonyosodott, hogy nem éppen a korrektség mintaképe és mindössze a csillagok szerencsés állásának, a jogos járandóságuk után hiába ácsingózó, megfélemlíthető, kellően gyáva (ex) játékosainak és a konfrontáció-kerülő, puha kezű vezetőségi alkalmazottaknak köszönhetően ténykedhet arcpirító priusza ellenére is a magyar kosárlabda zavarosában…
Hogyan lehetséges, hogy az egyik élő, helyszíni közvetítésem után szemrehányó hangsúllyal kér számon egy jelenleg vezető beosztásban lévő, korábbi ikonikus helyi legenda, miszerint én alaptalanul nyilatkozom pénzügyi anomáliákról a csapatát illetően? Amellett, hogy nem egy ottani játékossal ápolok baráti viszonyt és tartom a kapcsolatot heti szinten velük, az ominózus mérkőzés előtti beszélgetésünk jelentős részét is az elmaradt, késő, „átütemezett” tartozások okán kialakult frusztráció és elkeseredés okozta feszültség tette ki, a gyermekeink legújabb, édesapai büszkeségre számot tartó történelmi tettének ecsetelése helyett…
Miként fordulhat elő, hogy a következő állomáson, az ország másik végében, egy erősen illuminált állapotban lévő felelős(?) vezér összeráncolt homlokkal és mellkasomnak szegezett mutató újjal –gyakorlatilag- megfenyeget, mondván én, a magyar kosárlabda képernyőn ténykedő „megmondóembere” nem alkothat ilyen erős, a tömegeket befolyásoló véleményt a honi kosár klubvezetőkkel kapcsolatban? Mondja ezt valaki, aki azért nem hosszabbította meg anno lejáró játékos szerződésemet, mert voltam olyan arcátlan és a saját peres úton kiharcolt járandóságomért folytatott hadjáratom során segítő kezet nyújtottam két, akkori csapattársamnak, akik erre megkértek…
Miért kell a feledés és a mellébeszélés jótékony homályába vesznie egy olyan csapat teljes mértékben inkorrekt vezetői magatartásának, amely mint a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben üde színfoltként, „vállveregetős”, követendő példaként van beetetve a mit sem sejtő közvélemény számára? Ahol olyan szinten nézik madárnak a játékosokat, - köztük egyik legjobb barátomat- nagycsaládos embereket és élnek vissza minden manipulatív, pszichés és egyéb fegyver adta lehetőséggel, bicskanyitogató mód kihasználva azok jóhiszemű, főképp lokálpatriotizmusukból adódó extra türelmüket, ami tragikomikus…
Milyen okok vezethettek odáig, hogy az égető fontossággal, aktualitással bíró játékos-szakszervezet szervezési munkálatai során, hazánk prominens játékos ügynöke, - sűrű szemöldökráncolás közepette- fejezi ki aggodalmait a szerveződés hatékony működtetése okán felmerülő, játékosok által vállalandó havi költségek pontos, időben történő befizetése kapcsán? Eközben Spanyolországban, anno az Európai Úniós szárnybontogatása kezdetén felmerülő korlátlan mennyiségű légiós szabálytervezetet nem egész kettő (!) nap alatt lehetetlenítette el a hispán kosarasok érdekcsoportja, az NBA-ben már akkor dollármilliomos (így akár az ügyben érdektelennek is mutatkozható) Gasol és Navarro duó aktív közreműködésével…
Hol engedheti meg magának azt a pazarló luxust egy ily piciny kosaras piaccal rendelkező nemzet, hogy heti egy-két edzéssel „fitneszelgető” státuszba degradáljon – többek között - olyan spílereket, mint a magyar mezőny legjobb három, 5-ös centerének egyike, aki a (saját) szerencséjére volt annyira előrelátó, hogy nem hanyagolta el az egyetemi képzését? Egyre több minőségi kosaras választja a másodvonalas szerepvállalást a kiábrándító vándorcirkusz életstílus helyett, kiszakadva a megélhetési sportolói lét mókuskerekének és a késve fizető, gerinctelen, fenyegetőző vezetővel való együttműködés idegőrlő és demoralizálóan illúzióromboló napi harca helyett inkább a civil pályájának építését…
Meddig nézhetik az illetékes elvtársak, az évről-évre szaporodó, a játékosok (fentiekben már taglalt) kiszolgáltatott, gyámoltalan és megalkuvó hozzáállása miatt egyre pofátlanabbá váló csapatok ténykedését, a hangzatos nyilatkozatok ellenére karba tett kézzel, ál-szigorú arcszerkezetet öltve? Egy olyan precedensekkel felvértezett sportéletben, ahol zokszó nélkül amatőr osztályba lehet száműzni egy BEK győztest (Limoges, Franciaország) vagy országunk legnépszerűbb csapatát (Ferencváros, futball), ott igenis fel kell vállalni a rövid távon brutálisan fájdalmasnak ígérkező döntéseket, a hosszú távú sikerek érdekében…
Mi lehet szeretett sportágunk hosszú távú célja, amikor a beszűkült, carpe diem filozófia miatt – ahol csak a következő szezon számít - remegünk, hogy 5. vagy 9. lesz-e a csapat miközben nagy ívben teszünk arra, hogy minőségi szakmai tudással, kiemelkedő pedagógiai érzékkel, magával ragadó karizmával rendelkező, morálisan és anyagilag is tisztességesen megbecsült utánpótlás edzők tudatos, hosszú távra kidolgozott stratégiája alapján történő ifjonc nevelést folytassunk? Ezzel a tragikus struccpolitikával szépen lassan elértük, hogy lasszóval kell fognunk a sport legfontosabb szereplőit, a korosztályos nevelőedzőket, miközben egyre kevesebb a gyerek a csarnokokban, szűkösebb a szelekció lehetősége és sajnos ott tartunk, a „szent és sérthetetlen” címeres mez viselésére néha bizony – a legvisszafogottabb megfogalmazás mellett is – érdemtelen szereplőket kérnek fel…
Merre vezet az az ösvény, amelyen kosárlabdánk halad, ahol görcsösen ragaszkodunk –a jelenlegi helyzetben sok helyen irreális- „profi” sportoló/csapat, napi két edzéses dogmájához, holott az ellenszolgáltatás oldalon nincs kellő arány? Feltétlenül megfontolásra alkalmas lenne azon konstrukció, melyben stabil munkavégzés után folytatott mindennapos edzésért cserébe arányos, reális, kigazdálkodható honoráriumban részesülnek a kosarasok, akik ezáltal nyugodtabban kalkulálhatnának saját illetve családjuk egzisztenciájával kapcsolatban…
A kérdések sora szinte végtelen. Egyelőre azonban ennyit akartam kiírni magamból. Ha csak egy játékos és/vagy vezető elgondolkodik a mondanivalóm bármely részletén (és urambocsá’ változtat is valamit) már megérte „papírra vetnem” ezeket a gondolatokat!
Fotó (2.): zalaihirlap.hu
Forrás: magyarkosar.blog.nepsport.hu