Elődöntő, bronzcsata, döntő - MVP: Vojvoda ragyogott a legfényesebben

ELŐDÖNTŐ 1.
Szolnok – Kaposvár (3-0)

MVP: Justin Holiday/Vojvoda Dávid (Szolnok)

Ha vicces kedvemben lennék, azt mondanám, hogy Pilcsevics a párharc embere. Az egyébként valóban ügyes karmester idegesítő játéka kellett ugyanis ahhoz, hogy az első meccs nagyjából felénél az általa felcukkolt Hinnant és a vele összetűzésbe keveredő Lóránt pároskiállítás sorsára jutott. Innentől kezdve pedig hengerelt az Olaj, hiszen bár Lóránt Péter is fontos láncszeme a csapatnak, de az ő hiányát simán kompenzálta a bő keretű Olaj ennek a derbinek a folytatásában, illetve – az egy mérkőzéses eltiltás miatt – a következő egészében, Hinnanttel viszont azt kovászt veszítette el a Kaposvár cirka másfél találkozó erejéig, ami összetartotta a gárdát, hiszen az amerikai tevékenysége kulcsfontosságú minden támadásnál, ha pályán van. Ráadásul amikor leginkább lett volna sansza a KKK-nak az Olaj ellen (vagyis otthon), pont azon a meccsen nem számíthatott Fekete Ádám tréner Hinnant játékára. Ügyes húzás volt őt kivenni a „kártyapakliból”…

Persze nem egy igazából – ekkor legalábbis – negatív figurát (Pilcsevics) emelek ki, ez a fenti megjegyzés csak a félig-meddig poén kategóriába tartozott.

A centerek terén igyekezett a Kaposvár felvenni a versenyt Báderékkel, s ez többnyire sikerült is, bár két meccsen is egyértelmű volt a palánk alatti szolnoki fölény. Hendleinék ugyanakkor, amit lehetett megtettek a jóval hosszabb szolnoki centersor ellen. Ráadásul az Olaj magasemberei közül hol ez, hol az játszott átlag felett, így egy-egy embert nehéz lenne a párharc egészére kiemelni közülük. Viszont a mezőnyben találunk két játékost, akik gyakorlatilag végig hozták azt a szintet, amiért Szolnokra vitték őket.

Holiday az első találkozón még elbaltázott jó pár távolit, miközben egyszer betalált a hathetvenötös vonalon túlról, de csereként is hasznos tagja volt csapatának (13 pont 21 perc alatt). Utána viszont a második csata már sokkal inkább róla, és szinte hiba nélküli kosarazásáról szólt (itt már távolról is nagyon pontos volt 14/6). Az utolsó meccsen meg végleg fickándozott (18/6). Vele kapcsolatban érdekes adat, hogy átlagban 20 percet sem töltött meccsenként a parketten, vagyis kijelenthető, hogy neki nem kell egy egész mérkőzés ahhoz, hogy maradandót alkosson, ez pedig igen sokat dob egy kosaras nívóján.

Vojvoda kapcsán már most kijelenthető, hogy nála a legnagyobb kérdés az lehet immár, mennyire viseli el a sztárlétet. Ha mentálisan jól kezeli ezt, és sosem elégszik meg azzal, ami éppen van, a sérülések is elkerülik, sokra viszi, ez borítékolható. Ő ugyanis egyre többet tud nyújtani a pályán. Ráadásul egyre kiegyensúlyozottabb a produkciója.

Ebben az elődöntős párharcban Voja visszafogottan indított (10/6), majd fokozatosan élharcossá lépett elő (17/9 és 12/3, mellett 7 gólpassz). Egy olyan kosarasnál, aki a labdát viszonylag sokáig dajkálja, fontos adat, hogy a három mérkőzésen csak 1 eladott labdája volt, viszont jó párat szerzett.

ELŐDÖNTŐ 2.
Paks – Sopron (3-0)

MVP: ASE

Itt kapásból azt mondom, hogy az MVP a PAKS. Csapatként. Nem vitás – számomra –, hogy az első két mérkőzés nagyon meggyőző paksi fölénye nem egy-egy emberhez köthető, hanem ehhez egyfelől kellett a soproniak fáradtsága is talán, hiszen első számú centerük nélkül küzdöttek (annál nagyobb elismerés illeti Déneséket, akik helyettesítették valahogy Barovicsot). Másfelől valóban a paksi magasemberek, főként Szabó és Jones, illetve Körtélyesi, valamint az irányító Vaughn és olykor McGruder tették a legtöbbet a közösbe – így közösen.

Szóval az, amint az első meccsen végül 39 ponton tartotta az ASE a Sopront, eléggé meghatározó volt a továbbiak szempontjából. Látszott, hogy ha az SKC kienged egy kicsit, a Paks le fogja nullázni, hisz erősebb a sora. S itt egy kiszólás szükséges: ez a bajnokság végül (úgy értem a jobb helyekért folyó csaták) teljes mértékben arról szóltak, hogy melyik gárda milyen erős keretet hozott össze nyáron. Elvileg ez így rendben is lenne, de nem láttam még szikráját sem annak, hogy bármely gárda is komoly meglepetést okozhatna (egy kivételtől eltekintve). Aranyat nyert a mindenki másnál klasszisokkal erősebb Szolnok, második lett a többiektől majdnem ugyanolyan távolságra lévő Paks, mint amennyire ő előtte van az Olaj (a keretet tekintve), a harmadik helyen azért kisebb meglepetésre a SKC-t találhatjuk – itt érzem mégis az egyetlen meglepetést, hiszen Thompson és Barovics nélkül is lenyomták Boriszovék a Kaposvárt. A hátrább lévő pozíciókban sem véletlenül tanyáznak éppen ott a csapatok. Hiszen például a remekül kezdő Kecskemét esetében helyre állt a világ rendje (a világ csodája lett volna számomra, ha ők a legjobb négy közelébe kerülnek). S a kiesés is végül azt a csapatot érte el, amelynek nagyon későn állt össze a kerete – amely keret nem volt ugyan rossz, de még akkor is voltak hatalmas betlizések egyes posztokon, na meg némi széthúzás… Szóval, ahogyan az elején is írtam, meglepetés egy szál se… Vagy talán csak egy.

Ilyen szempontból ez egy uncsi bajnokság volt. Más szempontból viszont nagyon is érdekes, mert megláthattuk, mire megy egy kiváló közösséggel rendelkező és jól edzett Pécs, amely gárda pusztán azzal, hogy akit meg lehetett verni azt meg is verte, szinte rekordokat döntögetett. Vagy érdekesen szemlélhettük, hogy az egyes edzőváltások milyen folyamatokat indítanak el. Nagy drámák zajlottak több olyan gárdánál, amelyet előzetesen a jobbak közé vártunk (Falco, JKSE), s egyúttal az is bebizonyosodott, hogy a klubvezetők időnkénti kapkodása semmi jóra nem vezet.

A sor még folytatható, de az egy másik cikket érdemelne már…

Visszatérve a Paks – Sopron elődöntőre, írtam, az első meccs meghatározó volt, erődemonstrációként hatott, egyúttal a Sopron számára egy kijózanító pofonként hatott. Egyúttal felvetett egy kérdést: vajon mit ért volna el ez az SKC, ha két légiósa nem sérül le, ha Takács olyan szezont fut, mint egy évvel korábban, ha, ha, ha… Megmondom: egy lépéssel talán előrébb jut, s bajnoki döntőt játszik a Szolnokkal, majd ott kapott volna ki Sabáli Balázs gárdája. Az Olaj aranya ugyanis kőbe volt vésve (ez persze csak a magánvéleményem) már a bajnokság kezdete előtt, a második helytől volt versengés az élvonalbeli helyezésekért.

Mindent egybevéve: számomra a Paks csapatként, kiváló Dzunics-taktikát felhasználva verte ki a jól küzdő, de elfogyó Sopront. Tehát nálam itt az MVP nem egy személy, hanem a teljes paksi keret. Edzővel, játékossal egyaránt.

BRONZCSATA
Sopron – Kaposvár (2-0)

MVP: Ruják András/Jermaine Thomas (SKC)

A két meccsen 17 illetve 19 pontot dobott a magyar irányító. A hármasokat (5/8) remekül, 50% felett szórta, ráadásul a második, idegenbeli találkozón a rendes játékidőben az ő kosarával mentette hosszabbításra a derbit az SKC, így az extra időben még további pontokkal járult hozzá Ruják a bronzérem megszerzéséhez. Gólpasszai viszont elmaradtak – ráadásul nem először –, ezért, bár egy jó karmester nem feltétlenül kizárólag az utolsó, vagyis a nyerő passzokat adja a mai kosárlabdában, hanem sok esetben inkább a támadások elindításában jeleskedik, néhánnyal több assziszt nem festene rosszul Ruják „lőlapján”. Ami nála hibádzik, az Thomasnál nagyon is megvan. A remek, immár nem csupán amerikai, de magyar papírokkal is rendelkező másik irányítója a Sopronnak az első derbin 7 gólpasszt jegyzett, míg a második, hosszabbításos mérkőzésen 11-et. Ezek már megtapsolandó számok. Emellett az első meccsen támadásban gyengélkedő Thomas a másodikban tarthatatlan volt, hiszen 34 pontot szerzett, 7 triplával fűszerezve (10-ből, ami 70%-os pontosságot jelent). A gólpasszairól már beszéltünk, de a 46 VAL érték még fontos adat vele kapcsolatban.

Egy szó, mint száz, a Boriszovval remek légióst megfogó Sopron a többi kiváló csapatembere mellett két ilyen pompás irányítót tudhat magáénak – akik amúgy egyszerre is a pályán tarthatók –, ami ebben az idényben egy nagyon szép bronzérmet ért a gárdának.

Egy lábjegyzetet engedjenek meg még azért Ruják András kevés gólpasszához: tetten érhető több kiváló magyar karmester esetében, hogy nem ritkán sok dobott pont mutatóval hoznak le egy-egy találkozót (lásd a paksi Kovács Ákost vagy a kecskeméti Wittmannt mondjuk), ám nem csupán Ruják, de mások is – egy-két üdítően kivételes alkalomtól eltekintve – tartósan adósak a gólpasszokkal. Tehát az ellenfél védelmét jól megbontó, de sokszor a támadást saját maga befejező honi egyesünk van néhány, de olyan, aki szinte a befejező emberek kezébe adja a gólpasszt ritka, mint a fehér holló (vagy mint a Kálmán László/Fodor Márton – hogy egy már visszavonult és egy rutinos irányítót hozzak fel példaként).

(Az összesített statisztikában amúgy Wittmann és Kovács is szép helyen tanyázik, ám őszintén szólva a 4 és a 3,41 gólpassz átlagban nem éppen egy hanyatt esős adat a számomra egy valódi irányítótól.)

DÖNTŐ
Szolnok – Paks (3-0)

MVP: Vojvoda Dávid (Szolnok)

Vojvoda a fináléban ragyogott igazán. Kívülről könnyedének tűnő módon dobálta oldal- vagy visszalépős hárompontosait (összesen 12-t a három mérkőzés alatt), s emellé most is adott jó néhány gólpasszt. Ami a legszembetűnőbb azonban, hogy mindhárom találkozón elérte legalább a 22 dobott pontot (22/15, 22/12, 23/9)!

Másokról is szót ejtve kicsit, a vesztes oldalról egyedül McGruder játszott átlag felett valamivel mindhárom derbin, amúgy hol Szabónak, hol Körtélyesinek, hol Jones-nak volt egy-egy jó találkozója. A szolnokiaknál Voja mellett egy vagy két alkalommal Báder, Lóránt, Milosevics, illetve Holiday remekelt.

Vojvodára visszatérve, nagyon lényeges, hogy lássuk azt is, hogy immár sorozatban olyankor (is) szerez kosarakat, amikor egyébként a csapata vergődik. Tehát olyan játékossá vált az utóbbi időszakban, aki nem csupán akkor képes a kiváló teljesítményre, amikor egyébként is szalad a szekér, hanem a kritikus időszakokban is. Ez pedig nagy fegyvertény.

Természetesen még mindig van hova fejlődnie Vojvodának, és a támadások, a fontos hármasok vagy betörések, lerohanások végigvezetése mellett a védekezésre is rá kell gyúrnia, ám az bíztató a jövőre nézve, hogy Hanga Ádám mellett van egy másik olyan hátvédünk, aki sokféle játékelemben hasznos, és fontos kosarak szerzője is tud lenni egyre inkább.

Fotó 1-2: fibaeurope.com (Holiday és Vojvoda)
Fotó 3: kosarlabda.ase.hu, Molnár Gyula (Jones)
Fotó 4: http://telesport.cms.mtv.hu (Szabó jobbra - és Lóránt)
Fotó 5: Osztódy Gergely (Thomas)
Fotó 6: sakc.hu (Ruják)
Fotó 7: fibaeurope.com (Vojvoda)
Fotó slide: szolnokiolaj.hu