Ferdi

Megrágom a mondataim. Ma képtelen vagyok rá. Nem megy. Ezért csak írok. Érzésekről, emlékképekről egy fájdalmasan rövid emberi életet gyászolva...

Hálás vagyok az életemért. Hálás vagyok az egészségemért. Hálás vagyok a feleségemnek, amiért elvisel engem. Hálás vagyok a gyermekeimnek, hogy vannak nekem és szerethetem őket...

Elvesztettünk egy fiút. Egy mosolygós, életvidám fiút. Egy fiút, akit mindenki szeretett. Aki szerette az életet...

Nemrég beszélgettem vele. Az élet erőpróbáiról, a kitartásról. Az olykor érthetetlenül bezáródó és a váratlanul megnyíló "ajtókról". Hogy nem szabad feladni, megtorpanni. Fel kell állni a padlóról. Nincs idő nyekeregni. Mert az élet szép és mocskosul rövid.

Tudta. Értette. Fruzsi miatt is...

Csodáltam az erejét. A lelki békéjét. Erőt adott. Elgondolkodtatott.

Vidám volt és optimista. Büszke voltam rá. Kevesen kezelték volna hasonlóan a helyzetet. Olyan volt, mint a pályán. Csöndes, vagány és határozott.

Mint, mikor először találkoztunk. Bonyhád - Jászberény. Kitaláltam, majd én védem Őt. Tejfelesszájú kölyök még, gondoltam. Csacska én...

Befűzte a filmet. Rendesen. Kintről, bentről. Erre született. A vérében volt a játék. Megkedveltem. Tetszett a stílusa, a habitusa, az akarata. A szerénységgel átitatott önbizalma.

Figyeltem rá. Szurkoltam neki. Bátyjával sokat beszélgettünk róla. Az esélyeiről, a lehetőségekről. A benne rejlő tehetségről. A félelmetes adottságairól. A céltudatos munkáról.

Reményt adott. Nekünk, szurkolóknak. Vele majd elindulunk fölfelé...

Nem tehette. Ki kellett, hogy szálljon. Dühösek és csalódottak voltunk. Miért?, kérdezgettük egymástól.

Ő higgadt maradt. Nem a miérteken rágódott. Előre nézett. Tervezett. Álmodott.

Szemét Sors! Rohadj meg! Önző vagy, mint mi, emberek! Mindig a legjobbakat akarod...

Köszönöm, hogy ismerhettelek, Morgen Ferdinánd!

Nyugodj békében!