Hazafiak - Interjú Mladenovics Dejannal

„Zentán születtem. Ez egy magyar kisváros Szabadka alatt. Kosarazni Adán kezdtem, és az általános iskola után már választási lehetőségem volt, hogy a Hemofarm Vrsac-be vagy Szabadkára, a Szpartakba menjek.

Akkor nekem a Szpartak volt vonzóbb, mert első osztályúak voltak az egykori „Nagy Jugoszláviában”. Erős csapat volt, remek utánpótlásképzéssel.

Én szerb bajnokként kerültem oda, mert általános iskolában megnyertünk az országos bajnokságot.”

„Én akkor tagja voltam a korosztályos válogatottnak. A ’85-ben születettek jugoszláv csapata borzasztó erős volt, és én ennek a 16-os keretnek voltam a tagja. Abban a csapatban játszott Kosta Perovic, aki most Barcelonában van, Luka Bogdanovic, aki szintén Spanyolországban van. Aztán Darko Milicic, aki NBA-ben játszik. Az óriási volt, hogy én egy kisvárosból ott lehettem ebben a keretben. Igaz, a 12-es keretben már nem kaptam helyet, nem voltam ott az Európa Bajnokságon és a Vb-n, de a ’83-as csapatban is ilyen játékosokkal voltam együtt, a legjobb 16 között. Ami azért is nagydolog, mert a fővárosiak általában előnyben voltak a kisebb települések, és a kiscsapatok kosarasaival szemben.

Egész középiskolás koromban a Szpartakban játszottam. Volt olyan, hogy egy nap három edzésem volt. Egy reggel, aztán suli. Volt, hogy ebéd előtt még egyéni, technikai foglalkozás is várt rám. Délután idősebbekkel edzettem együtt, este pedig az első csapattal. Ezek mellett az iskolai dolgokat sem hanyagolhattam el, házi feladatok, egyebek. Nagyon sűrű volt akkor az életem, rengeteg dolog történt velem. Aztán a Szpartaknál változások indultak be. Kicserélődött a vezérkar, elment a fő támogató, elfogyott a pénz. Akkor Szlovákiába hívtak, fél évig voltam ott. Fél évre hazatértem, aztán mentem három évre Romániába. Voltam Kikindán, aztán Becsén, majd visszamentem a Szaprtakba, és utána jöttem ide.

Ha jól tudom, akkor Romániában is szóba került a honosításod.

„Igen. A válogatottnál hiány volt az irányító poszton, az én játékom pedig tetszett a vezetőknek. Fiatal voltam, és hosszú távra terveztek volna velem, ezért merült fel a gondolat, de nem lett ebből semmi.”

Azt nem kérdeztem, hogy egyáltalán miért választottad a kosárlabdát? Volt családi hagyománya? Vagy más miatt?

„Szerbia kosaras ország! Ott szinte mindenki inkább kosaras akar lenni, mint focista.” – mondja nevetve. „Amikor én kezdtem a kosarazás, akkor világbajnokok voltunk, Európa bajnokok, sikeres volt a válogatottunk, nagy volt a kosárőrület!”

A Körmenddel Szegeden kezdődött a kapcsolatod. Hogyan is történt?

„Igen, öten-hatan voltunk olyanok, akik kérhettük a magyar állampolgárságot, és voltak még velünk olyan vajdasági kosarasok, akik külföldre akartak szerződni. Így állt össze egy alkalmi csapat, játszottunk pár meccset, és sok szakember figyelt minket, akik játékosokat kerestek. Itt találkoztam a Körmend vezetőivel. Megkerestek, és beszélgettünk arról, hogy játszhatnék Körmenden. Más csapatok is érdeklődtek nálam, de úgy éreztem, hogy a legjobb az lesz, ha a ezt a csapatot választom.”

Mit tudtál akkor a városról, az itteni kosárlabdáról? Elkezdtél keresgélni a világhálón?

„Semmit nem tudtam Körmendről, hogy kicsi, vagy nagy város… Néztem felvételeket az interneten, videó megosztó portálon. És örömmel láttam, hogy milyen itt egy meccs. Megtetszett a hangulat, az hogy az emberek megőrülnek a csapatért. Mert nekem is a mindenem a kosárlabda, ez érdekel a legjobban, és később is ezzel szeretnék foglalkozni! Úgy látom magam a jövőben, hogy egyszer edző leszek valahol. Láttam, hogy itt az emberek ezért élnek, és ez nagyon megtetszett.”

Amúgy a középiskolában mit tanultál?

„Közgazdaságiba jártam, így volt a legkönnyebb sok tekintetben. Az edzéseket is abban az iskolában tudtam a legkönnyebben megoldani.”

Amikor Körmendre jöttél, mit tapasztaltál? Milyen közösségbe érkeztél?

„Először borzasztóan nehéz volt, nagyon egyedül maradtam. Minden új volt. Nem csak a csapat, hanem az ország, a város, a mentalitás is más volt. Nehezen ment, de most már egyre jobban érzem magam, és a játék is egyre jobban megy. A játékosokkal is jóban vagyok, szerintem ők is látják, hogy én is szeretek barátkozni, viccelni, szerintem minden rendben van!”

Arra emlékszem, hogy a felkészülés elején felmérték a kondicionális állapototokat. Ennél az jött ki, hogy te voltál a legjobb kondiban a csapat játékosai közül. Ma azt is hallottam, hogy gyakran mész, és dobóedzést végzel, magánszorgalomból. Miért fontos ez a számodra?

„Egy játékos pályafutása nem túl hosszú, és ezekben az években kell kihoznunk magunkból mindent, amire képesek vagyunk. Én nem szeretnék úgy visszanézni majd magamra, hogy talán akár jobb, eredményesebb is lehettem volna. Addig kell mindent beleadni, amit csak tudunk, amíg játszhatunk. Kicsi korom óta arra neveltek, hogy neked van egy igazi apukád, de amikor egy csapatnál vagy, akkor az edzések és a meccsek alatt az edző a második apukád. Akkor, ott, ő a te mindened! És nem csak akkor, hiszen tulajdonképpen többet voltunk az edzőnkkel, mint az igazi apukánkkal. Én most is ebben a szellemben járok edzésre és meccsre.

Azt is tudni kell mindenkinek magáról, hogy mi az erőssége és mi a gyengéje.”

Ezért jársz be a csarnokba külön edzésekre is, hogy gyakorolj? Milyen gyakran teszed?

„Ha lehet, én minden nap szeretnék dobni!”

Mit gyakorolsz leginkább? A triplákat?

„Azt is, de kettest is, labdavezetésből és álló helyzetből is. 200-200 dobást.”

A felkészülési időszakban kicsit görcsösnek tűnt a játékod, aztán a Paks elleni meccs volt az, amin igazából kijött a lépés neked. Így érzed te is?

„Szerintem már korábban is volt jó játékom. Igaz, kevesebb lehetőséget kaptam, de jól ment a Kaposvár és a Pécs ellen is. De vártam azt a pillanatot, amikor igazán kijön a lépés!”

Eljött az a pillanat is, mert a Paks ellen te adtál új ritmust, lendületet a csapat játékának.

„Igen, az egy nagyon fontos meccs volt, és egy picit megijedtünk, hogy nem megy a csapatnak. Örülök, hogy tudtam segíteni!”

Nagyon örültél a meccs után?

„Örültem, de nem a pontok miatt! Azért örültem, mert nyert a csapat. Én soha nem nézem a statisztikát. Vannak, akiknek ez nagyon fontos, én nem ezt tartom lényegesnek. Örültem, hogy mindenki boldog volt, és éreztem, hogy jól ment a játék, de tudtam, hogy másnap már az újabb meccsre kell készülni. Az volt a fontos, hogy megmutathattam a többieknek, hogy rám is lehet számítani. Minden nap ezért dolgozom, hiszen ezért vagyok itt.”

A magyar nyelvvel hogyan állsz, milyen sokat beszéltél otthon magyarul?

"Nem csak édesanyámmal, de a nagymamámmal is sokat beszélünk magyarul! Ő egy kis faluban, Felsőhegyen él, és nyáron általában két hétre el szoktunk menni hozzá. Ott szinte csak magyarok élnek, csak magyar szót hallani. Szerbül legfeljebb viccelnek. De ott nem volt lehetőség kosarazni, focizni, emiatt mindig nagyon vágytam onnan haza a barátaimhoz. Nagybátyám is magyar, vele is sokat beszélek magyarul. Aztán rengeteg barátom van, fele magyar, fele szerb. De ez egyáltalán nem számít. Ha egy fél órát beszélgetünk, akkor gyakran keveredik a nyelv, észre sem vesszük, hogy hol magyarul, hol szerbül válaszolunk egymásnak.”

Most, hogy hivatalosan is magyar lettél, hogyan használjuk a neved? Ahogy korábban, Szerbiában, vagy ahogy Magyarországon szokás?

„Mladenovic Dejan! Úgy tudom, hogy itt így szokás!”

Igen, de neked nem furcsa? Nem zavar?

„Egyáltalán nem! Mladenovic Dejan! Így kell mondani.” – mondja mosolyogva.

Még egy dolog, a játékoddal kapcsolatban, amire nagyon kíváncsi vagyok. Többször figyelmeztettek a játékvezetők, hogy nem kell túlságosan teátrálisan eladni, hogy szabálytalankodtak veled szemben. Néha valóban kívülről is látszott, hogy rájátszol egy-egy mozdulatra. Ez miért, honnan van?

„Igen, volt, hogy rám szóltak a bírók, hogy ne színészkedjek. De én nem színészkedek. Ez egy szokás, hogy amikor faultolnak, akkor én szeretném megmutatni nekik, hogy fújniuk kell. Ez persze nem mindig sikerül, lehet, hogy azért mert új vagyok itt. Igazából nem tetszik, ha azt mondják, hogy színészkedek, mert nem esek, ha nem bántanak.” – De azért mosolyra húzza a száját.

Én is némi somolygással mondom, hogy: Azért néha tényleg látványos a dolog!

„Hát, minket így tanítottak, ez volt az iskola, ebben nőttünk fel, ez egy szokás.”

De ma már akár technikait is ítélhetnek érte. Az edződ nem szólt, hogy óvatosabban kellene ezt csinálni?

„Igen, szólt. Amúgy az edző, Sabáli Balázs nekem nagy meglepetés! Ilyen fiatalon ilyen jól látni, érezni a kosárlabdát, ez nagyon ritka! Sok edzőt ismerek Szerbiában is, de ott sincsenek sokan ilyenek. Aki ennyire fiatalon, így érzi és érti a kosárlabdát! Ez nekem nagyon tetszik, örülök, hogy egy ilyen edzővel dolgozhatok. Ez egy plusz motiváció arra, hogy még jobb legyek, hogy még többet hozzak ki magamból. Remélem, hogy sokáig tudok vele dolgozni, hosszabb távon is, nem csak ebben a szezonban. Látom, hogy a nagy játékosoknak is van egy olyan edzője, aki mögötte áll, aki nagy lökést adott neki! Aki segíthet abban, hogy kiváló kosaras lehessen! Ez egy különös, de nagyon jó dolog, a magyar kosárlabda jövője szempontjából is. És én abban szeretnék benne lenni! Úgy érzem, hogy vele nekem is lehet egy sikeres magyarországi karrierem. Ezért dolgozom!”

Készítette: Németh Zsolt

Forrás: bckormend.hu

Fotó (1.) - Lux Fotó Szombathely

Fotó (4.) - nyugat.hu

Fotó (Slide) - nyugat.hu