Két férfi, egy eset

A két hasonló szituáció között azért némi eltérés van. A két érintett egyike bizonyos mértékig magának köszönhette, hogy ilyen helyzetbe került, másikuk viszont eleve így, kínlódva, szenvedve, egy-egy meccsen belül is néha a mennybe emelkedve, néha pedig a poklot megjárva nézi csapata mérkőzéseit. Zalaegerszegen pár hete az akkor még veretlen Győr elleni meccs záró negyede előtt Gáll Tamás, a ZTE NKK női csapatának szakvezetője gyors egymás kapott két technikai hibájával a kiállítás sorsára jutott. Utána feljött a sajtóhelyre, ahonnan a helyi tévések, s mi tollforgatók - ma már inkább klaviatúra-nyomkodók - figyeltük az összecsapást. A helyi tévések remek érzékkel, ha már onnan nézte a záró szakaszt az edző, egy gyors interjút is kértek tőle, ahol már higgadtan és kulturáltan elmondta a szakvezető, hogy elnézést kér a csapatától, amelyet ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozott, de bízik segítőjében s a tanítványaiban. Azt is megemlítette: nem feltétlenül értett egyet az egész technikai-sorozatot kiváltó ítélettel... Aztán fent maradt a sajtóhelyen.

Zalaegerszegen van talán az egyik legtágasabb helyünk, nekünk újságíróknak, a szurkolók fölött egy hatalmas terület, egy igazi sajtópáholy, amelyben kényelmesen elférnek egymás mellett tévések, rádiósok, írott sajtósok. Két oldalt két-három kisebb helyiség, s középen egy nagy tér, ahol több kamera is elfér egymás mellett. Nos ebből a nagy helyiségből hallatszottak érdekes, furcsa hangok. Morgás, dübörgés, csapkodás. A csapatán már közvetlenül segíteni nem tudó szakvezető így vezette le a feszültségét, kommentálva is az eseményeket... és talán jobb, hogy erre már a tévések nem kérték fel. Néhány szurkoló ijedten tekintett fel a sajtóhelyre, mi is történik ott, talán a stábok összeverekedtek? Láthatták csapatuk villámló tekintetű szakvezetőjét, akinél egymást érték a meglehetősen szélsőséges hangulati reakciók. Volt, hogy elégedetten felugorva csapott a levegőbe, de fél perccel később már dühösen csapkodta a sajtópáholy falát. Nekünk, riportereknek, tudósítóknak mindenesetre érdekes volt megélni közvetlen testközelből, mit is érez, mennyire feszült is egy kiállított, tehetetlen edző.
 

A sportvezető, igazgató, elnök, tulajdonos attól kezdve, hogy edzőt szerződtet, eleve tehetetlen. Különösen tudathasadásos lehet egy meccset nézni olyan klubvezérnek, aki amúgy szakember is, gyakorló edző. Nos, a MAFC tulajdonosa, Garai Péter ilyen. Az ő közvetlen közeléből volt szerencsém a Hauszmann utcai Gabányi László Sportcsarnok lelátói mögötti karzatról végignézni a MAFC-Jászberény meccs második félidejét. Ez is egy emlékezetes élmény volt.

Zsörtölődött, hogy csapata amúgy a pontokat szállító legdrágább játékosa miért nem hajlandó védekezni, amit dob, vissza is kapják róla. Ítéleteket is kommentált, és bizony, ha egy-két ilyet szó szerint próbálnék citálni, valószínűleg oldalunk szerkesztői jeleznék: azért honlapunk olvasóközönsége nem ilyen stílushoz szokott... Persze vannak szurkolótáborok, amelyeknél ez a hangnem még csupán szolid, szinte "kisiskolás" stílus.

Apropó szurkolás: a Hauszmann utcában kezd bizonyos mértékig a régi nagy időkre emlékeztető, de modernebb kivitelű "feeling" meghonosodni. Így, hogy újra A-csoportos az együttes, a "nagyok" meccseire rengeteg kis MAFC-os látogat ki, s a gyerekek lelkesen űzik-hajtják a felnőtt csapat játékosait, s a szurkolótábor "legvérmesebb" reklamálása a mit láttál, mit ítéltél rigmus.

Nos, Garai azért időnként ennél erősebb kifejezéseket is elmormolt, de becsületére legyen mondva, nem elvakultan, csak a szürke ruhásokban kereste a hibát, bennük elég ritkán. Inkább saját csapatában. Persze azért örömre is volt oka bőven. Amikor például a saját nevelésű Mócsán Bálint elkezdte szórni szünet után a triplákat, Garai minden egyes távoli találata után két kezét ökölbe szorítva futott két apró kört a karzaton, de a lelke vélhetően magasabban szárnyalt. Ez persze érthető is: egy edző-tulajdonosnak nyilván óriási élmény látni a felnőttek között azt a srácot parádézni, akit egészen apró kis gyermekkora óta ismer, akivel adott esetben éveken át ő maga is foglalkozott. Érdekes módon akadtak játékosai, akik jobban bíztak magukban, mint a közismerten piros-fekete "vérű" tulaj bennük - ez leginkább a kiélezett helyzetekben végrehajtott büntetőknél derült ki.

A végjáték pedig egy tanulmányon belüli külön tanulmány. Bő 10 másodperc volt hátra, 3-mal ment a 2 csapathibával álló MAFC, s a Jászberény jött támadással. Garai - nem egy nagy utánpótlás meccs, döntő szoros végjátékának győztes "hadvezére" tudja a "frankót": faultokkal lejutni addig, hogy bónuszba kerüljön a Jászberény, csak 2 büntetőt dobhat... megvan a meccs. Az első hiba meg is van hamar, ám utána Horváth Ákos végigvezeti a labdát a pályán, nem bántják. Betör a gyűrű alá, de a rutinos játékos tudja, a ziccer, a 2 pont nem sokat ér. Kipasszolja a sarokban álló Csabaynak, ő két leütés után Dramicsanyinnak, aki nem sokkal a dudaszó előtt bevágja az egalizáló triplát. Garay elsápad, nagy levegőt vesz majd mondja: "mondtam, hogy faultolni kell...".

Jön egy szurkoló, felszól neki mosolyogva: "látom, szeretitek izgalmassá tenni a meccseket..."- utalva az előző, a Nyíregyháza elleni, szintén hosszabbításba torkolló hazai összecsapásra. A tulaj néz, nyel egy nagyot. Óriási erővel markolja a karzatot, a lelátótól elválasztó korlátot - félő, hogy kiszakítja, majd hatalmas önuralommal, rezignáltan azt mondja: igen, úgy látszik...

Határozottan nem boldog. Nem, mert nyert meccset engedett ki kezéből csapata, amelyből amúgy 5 játékos hiányzott különböző okokból. Igaz, az ellenféltől is 2 ász, de a nagyobb rutin és a lélektani előny is a jászságiaknál volt...

A történeti hűség kedvéért annyit tegyünk hozzá: az is közös Gáll és Garai történetében, hogy mindkettő happy enddel, azaz az említett két mérkőzés a ZTE lányok és a MAFC-os fiúk győzelmével végződött.

Foto, Slide - ztenkk.hu