Klubot építünk 4.

Egy hete kaptunk ki a bajnoki döntőben. Elment pár nap kattogással, hogy vajon mi hiányzott a győzelemhez. Még az is felmerült, hogy amit két éve megálmodtunk fiatal koncepciót, vajon életképes-e. Az a kérdés, amit sokan feltettek nekünk, hogy miként tudtunk kikapni húszpontos előnyről, jogos, de csak a felszínt kapargatja. A valós okok mélyebben vannak. Egyébként semmi új nincsen abban, hogy egy csapat képes ledolgozni a tetemes hátrányát. Mi is sokszor tettünk ilyet, a bonyhádiaknak is volt huszonnyolc percük, hogy felálljanak a padlóról. Illetve nem is voltak padlón, csak megrogytak. Az igazán fájó az, hogy a második negyed elején olyan mentális előnyben voltunk, amit taktikailag ki kellett volna használni. A bonyhádi lábak le voltak lassulva, és mi elkövettük azt a hibát, hogy rájuk lassultunk. Egy fiatal csapattal rosszabb nem is történhet.

Sokan elmondták, hogy a zóna elleni támadójátékunk gyenge volt. Ez is része volt a vereségnek, de nem úgy, ahogy sokan gondolják. Persze jogos a kérdés, hogy miért haltunk meg egész tavasszal a zóna ellen, de ennek elég prózai magyarázata van. Az alapszakaszban keleten nem találkoztunk olyan csapattal, akiknek teljes lett volna a szerkezete, a nyugati élcsapatoknak viszont megtermett férfiemberei vannak a palánk alatt, ebből adódóan a zónájuk is sokkal hatékonyabb, mint a keleti csapatoké. Ha nagyon nyersek akarunk lenni, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a nyugati csapatok zónáznak, a keletiek pedig csak imitálják. Kis túlzással a bonyhádiaknak több magas emberük van, mint az egész keleti blokknak.

Persze nem szabad kifogásokat keresni, főleg ha valaki bajnok akar lenni! Fel kellett volna nőni a feladathoz, és ez annyira nem sikerült, hogy egy idő után olyan lett nekünk a zóna, mint egy bénító lövedék. A döntő mérkőzésen is hiába volt a félidőben még tizenkét pont előnyünk, mentálisan kezdtünk elveszni, mert elkezdett akadozni a zóna elleni játékunk.

Ekkor követtük el a következő hibát. Amíg a meccs kezdetén agilisan léptünk pályára, addig a második félidőre az volt a vezényszó, hogy játsszunk türelmesen. Sajnos a sportban a türelem nem mindig vezet jóra. Stratégiai döntésekben sokszor jó a hideg fej, de a pályán ez nem így működik. Minden játékos egy optimális hőfokon tudja kihozni magából a legjobb teljesítményt. Az ész arra van, hogy nehogy túlpörögjünk – bár megjegyzem, hogy a klasszis teljesítmény is egyfajta túlpörgés. Az viszont biztos, hogy a türelem dinamikátlan játékot hoz. Kinek előnyösebb ez? Hát, nem a fiatalabb gárdának. Be is nyeltünk egy tizenhat-nullát. Pontban ezután sem voltunk tetemes hátrányban, de mentálisan igen. Nem omlottunk össze, és ezért maximális tisztelet illeti a játékosainkat, de már nem jött ki a lépés. Mindenki az adott szituációban a legjobbat akarta nyújtani, de amint visszakapaszkodtunk, kaptunk egy hármast, ezzel szemben a mi fontos kísérleteink rendre célt tévesztettek.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bonyhádiaknak volt két-három olyan kaliberű játékosa, akik emberről is betaláltak. Ezzel szemben nekünk jellemzően az üres helyzetekből van biztos kezünk. A baj csak az, hogy egy bajnoki döntőben – vagy az élvonalban – nincs nagyon tiszta dobóhelyzet. A szerkezeti hiányosságok mellett ez az egyetlen terület, ahol a két legjobb nyugati csapathoz képest hátrányban voltunk. Egy mentális megingás ezeket a hátrányokat felnagyítja, míg azok a területek, ahol mi vagyunk a jobbak, kezdenek eltűnni. Kiélezett szituációban egy fiatal csapat nyilván többet hibázik, mint egy rutinos. Nincs is ezzel gond. Amikor két éve célul tűztük ki, hogy fiatal csapattal fogunk feljutni, akkor pontosan tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Ahogy azt is láttuk, hogy szerkezetileg vannak hiányosságaink, de sajnos a magyar kosárlabda valóságában egy 10-15 pontos center olyan, mint sivatagban a víz.

A bajnokságot az a csapat nyerte, amelyik gazdaságilag erősebb háttérrel rendelkezik, képes rutinos játékosokat igazolni, és ebből adódóan a legstabilabban játszott a szezonban. Az egész másodosztályra jellemző, és valahol ettől válik izgalmassá, hogy a csapatok teljesítménye hullámzó. Egy-egy mérkőzésen belül is, és egy hosszabb periódust tekintve is. Tökéletesen megmutatta ezt a mostani rájátszás. Minden fordulóban megesett, hogy a tabellán hátrébb lévő csapat elkapta a nagyobbat, ráadásul sokszor idegenben. Ezek a meglepetések akár hetekre is lendületet adhattak; aki pedig a pofont kapta, akár hetekre is megszédülhetett. Ne szépítsük, nekünk is voltak amatőr perceink és kínos vereségünk, abban viszont profik voltunk, hogy nem hagytuk a problémát eszkalálódni.

Nincsen szégyenkezni valónk, pláne azt tekintve, hogy tavalyhoz képest idén jóval kevesebb megingásunk volt. A játékosok rengeteget fejlődtek, főleg a rájátszásban. A többségük valószínűleg ki is nőtte már a másodosztályt. A koncepciónknak az a fele, hogy megfelelő eredménykényszer alatt a játékosok ki tudnak kupálódni, úgy tűnik, hogy működik. Persze erről akkor tudnánk igazán meggyőződni, hogy ha jövőre indulhatnánk az élvonalban. A második hely erre nem jogosít fel. Az egyetlen esélyünk, ha a bonyhádiak nem vállalják az indulást a magasabb osztályban. Erre van esély, főképp azért, mert az idős játékosaik már túl vannak az élvonalbeli éveiken. A visszalépésük esetén sem egyértelmű, hogy szerepelhetünk az első osztályban, a végső szót a szövetség elnöksége mondja ki.