Klubot építünk 5.

Két hónapja döntött úgy az országos szövetség elnöksége, hogy ad egy esélyt a MAFC-nak, hogy induljon az élvonalban. Talán jobb lett volna megnyerni a másodosztályú bajnoki döntőt, de így legalább mindenki elmondhatja, hogy hozzátette a saját részét. A játékosok munkájának köszönhető, hogy meccsről meccsre egyre több szurkoló látogatott ki, és nyilván a szurkolásnak is köszönhető, hogy meccsről meccsre egyre jobban játszottunk. Ennek a spirálnak a csúcspontja volt a teltházas hazai bajnoki döntő és a bonyhádi mérkőzés, ahova mintegy száz szurkoló kísérte el a csapatot.

 

A pályán ugyan kikaptunk, de látható volt, hogy valami megmozdult, amivel tudtunk lobbizni az élvonalbeli indulásért. Korábban sokszor elgondolkoztunk, hogy vajon van-e értelme belehalni a kosárlabdába, ha nincs is rá igény. Magunk között csak úgy fogalmaztunk, hogy érdemes-e etetni a tehenet? Most úgy tűnik, hogy Budapesten van igény kosárlabdára. Ezt értette meg a szövetség is, amikor úgy döntött, hogy ad nekünk egy lehetőséget. Lehetőségről beszélünk, mert az A csoportos tagság inkább kihívásokkal jár, mint mosolygással.

Bár voltak, akik azt hitték, hogy az élvonalbeli indulással eljött a tejben-vajban fürdő Kánaán, ez távolról sincsen így. Most ott tartunk, hogy megint etetni kell a tehenet, csak most már megjött az étvágya. A kosárlabdában nincsenek közvetítési jogdíjak, a fogadóirodák sem osztanak vissza pénzt a kluboknak, tehát egyik A csoportos klubnak sincsen biztos központi bevétele. Mindenki abból él, amit be tud hozni. Nem titok, hogy nekünk a következő év arról fog szólni, hogy a hátterünket megerősítsük. Persze legyünk realisták, ehhez első sorban eladható kosárlabdát kell játszani, ami bevonzza a csarnokba a nézőket.

Sokan azt gondolják, hogy ennek érdekében nem elég hozni három légióst, hanem a magyar maghoz is hozzá kellett volna nyúlni. De miért tettük volna ezt? Nekünk azok a játékosok fontosak, akik az elmúlt években megtanulták, hogy mit jelent dolgozni a sikerért. Persze nem tudhatjuk, hogy ki mennyire fogja megállni a helyét az élvonalban, de a mi játékosaink miért lennének rosszabbak, mint azok a szerencselovagok, akiknek a tehetségét az eddigi edzők nem fedezték fel, de olyan fizetési igényt mondtak be, mintha komoly cégvezetők lennének. Persze nem azzal van a gond, hogy valaki sok pénzt akar keresni. Ki ne akarna? A gond azzal van, ha semmiféle felelősséget nem hajlandó vállalni a munkájáért. Azok az emberek nincsenek velünk, akik a tehén tőgyénél türelmetlenkednek, és előre szólnak, hogy talán rendesen kellene etetni a jószágot. Az előző két évben megtanulhattuk, hogy csak közösen érhetünk el eredményt. Ehhez közös erőfeszítések kellenek, még pedig nem is kevés. Szerencsére ezt megértették a játékosok is, és Stefan Timbus személyében sikerült hozzájuk egy olyan szakvezetőt szerződtetni, aki nem ijed meg a kihívásoktól. Sok edzővel beszéltünk, de a többséget inkább a szerződés részletei érdekelték, és nem nagyon kérdeztek a csapatról, a körülményekről és magáról a feladatról.

Újonc csapatként a legnehezebb helyzetben vagyunk. Kevésből kell bebizonyítanunk, hogy többre is képesek vagyunk. Ha ez sikerül, akkor hosszú távon még valami nagyobb is ki tud alakulni, amire büszke lehet a főváros. Mi ebben hiszünk. Ehhez viszont többen kell lennünk, az biztos.