Play-off/play-out MVP - 1. kör: Vojvoda és társai

Az 1-8. között nem borult a papírforma. Legalábbis az alapján nem, hogy minden esetben a középszakaszban jobb helyen végzett alakulat lépett tovább (vagyis az 1., a 2., a 3. és a 4.), az, amelyik pályaelőnnyel indult. A kiesés elleni csatában is az a csapat kerekedett felül, amelyik az utolsó előtti pozícióból csapott bele a lecsóba, s az egyébként is utolsó gárda nem tudott élni ezzel a plusz sansszal, és kiesett.

Az is érdekesség még, hogy nem csak érvényesítették pályaelőnyüket a play-off papíron ellenfelüknél esélyesebb együttesei, hanem majdnem tökéletes söprést mutattak be. Magyarán a négyből három párharc végződött 3-0-val, egy esetben pedig 3-1-gyel. Mégis, hiba lenne azt mondani, hogy a továbbjutók lemosták a veszteseket mindegyik párosításban, hiszen több esetben is közel volt a meglepetés, és csak egy-két ponton múlt nem egy alkalommal az, hogy ez vagy az a gárda győz.

Lássuk tehát a 4 play-off és az 1 play-out párharc szerintem legjobb kosárlabdázóit!

PLAY-OFF

Szolnok – Körmend (3-0)

MVP: Vojvoda Dávid (Szolnok)

A körmendiek a két Szolnokon lejátszott derbin esélytelenek voltak akár a szoros eredményre is, saját csarnokukban viszont csak a jószerencse – és a vasiak elrontott utolsó kísérletei – mentették meg az Olajt attól, hogy hosszabbításra kerüljön a sor, ami alatt már bármi megtörténhetett volna. Ennek a három összecsapásnak az egyik – talán legnagyobb – hőse mindenképpen Vojvoda Dávid volt, aki a két sima Olaj-siker és a nyögvenyelős, alig 2 pontos diadal alkalmával is vezére volt csapatának támadásban. A mindannyiszor más-más alapfelállásban kezdő Szolnok talán legstabilabban teljesítő játékosa Vojvoda volt. A három derbi során összesen 50 pontot dobott, ami 16 feletti átlagnak felel meg. Ráadásul kiválóan célzott messziről is: 9 tripla összesen, ami pedig meccsenkénti 3-as átlagot jelent. Azt se feledjük el, hogy azon a mérkőzésen, amikor majdnem megégett az Olaj Körmenden, kivételesen a cserepadról beszállva hintett Voja 21/15-öt – vagyis éppen akkor, amikor nagyon kellett. Hiszen ezen a találkozón a Szolnok teljes kezdőötöse mindössze 22 pontot ért el, így a padról jövő Vojvoda (és Simon, illetve Milosevics és Báder) érdemei elévülhetetlenek abban, hogy ennek a második sikernek is köszönhetően végül lenullázták a vasiakat – akik így az idény végére létszámban és erőben is elfogytak, ezt azért tegyük hozzá.

A szolnoki sima söprés margójára még muszáj odaírni, hogy a párharc eleve reménytelennek tűnt körmendi oldalról, mégpedig a magasemberek közötti különbség miatt. Van a Körmendnek is egy-két remek centere (mi az, hogy!), de Rakocsevics – aki nem is játszott mindegyik találkozón – egymaga nem ér fel három-négy remek szolnoki centerrel, s még ha Török is elkapott egy pompás meccset (a hazait), ez kevés volt a Lóránt-Milosevics-Báder-Keller kvartettel szemben. A három derbin 121-86-ra nyerte összességében a lepattanóharcot a Szolnok a Körmenddel szemben, ami óriási fölényt mutat a palánkok környékén (érdekesség, hogy amúgy a két szolnoki meccsen volt mindez tetten érhető, Körmenden 32-32-re hozta ezt a csatát az MTE). Tehát ha nem is egy személyt még, de a szolnokiak együttes palánk alatti munkáját is emeljük ki, mint párharcot eldöntő kulcsmomentumot!

Paks – Pécs (3-0)

MVP: Deonta Vaughn és Szabó Zsolt (Paks)

A Pécs kiváló középszakaszi sorozatból érkezett a rájátszásba, ám azt ne felejtsük el, hogy az alsóházban menetelt, s nem a felsőházban, míg a Paks a felsőházban a Szolnok mögött másodikként végzett. Ezzel együtt is rögtön az első meccsen, Pakson közel állt a meglepetéshez a baranyai gárda (a végül 9 pontos vereség nem fejezi ki azt, mennyire egy hajszálon múlt vendégek bravúrja).

Már ekkor, az első csatában nagy szolgálatot tett Szabó Zsolt a Paksnak, hiszen az ő hajrábeli hármasai és egész találkozón véghezvitt hasznos, 31 VAL-os játéka kellett a nehezen kivívott diadalhoz. A két ezután következő, szintén sikerrel megvívott mérkőzés során sem adta sokkal alább „Szöszi”. Nem csak pontjai (a három meccsen összesen 35, ez átlagban majdnem 12-t jelent), de fontos pillanatokban beszórt duplái és triplái (összesen 7 hármas), utolsó pillanatos mentései (blokkok például) és lepattanói (31 összesen, ez 10 feletti átlag) tették meg Szabót a párharc egyik legjobbjává. Deonta Vaughn a másik végén tette stabillá az ASE-t. Az irányító volt a gólpasszok felelőse (16 összesen, ez 5 feletti átlag), emellett mindhárom bajnokin kétszámjegyű dobott ponttal hajtotta a paksiakat előre (összesen 55 pontig jutott, ami 18 feletti átlag). Az ominózus első meccsen, amikor a Pécs kis híján megtréfálta a hazai pályán vitézkedő ASE-t, a végén nem csak Szabó, de Vaughn is eleresztett két triplát, amit azért emlegetek annyira, mert szerintem ez a mérkőzés volt a kulcs a párharcban (utólag legalábbis így tűnik). Akkor közel volt ahhoz a PVSK, hogy elvegye a tolnaiak pályaelőnyét, s ez vélhetően olyan lökést adott volna nekik, hogy elhiszik magukról, bárkit bárhol megverhetnek, s ez esetleg még sokba került volna a Paksnak. Ám azt a derbit valahogy behúzta Dzunics edző csapata, s onnantól kezdve sokkal simábban ment minden.

Annyit jegyezzünk meg, hogy a két kiemelten kívül Körtélyesi és Jones is rengeteget tett a paksi továbbjutásért, vagyis az egász magas szekció remekelt. Ehhez adalék itt is a lepattanók összevetése a két együttesnél. 122-79 lett a lepattanóharc eredménye a Paks javára a három mérkőzésen, ami még egy picivel nagyobb különbséget mutat a palánkok alatt a győztes javára, mint az Olaj-MTE csata három meccse során. Ez is rámutat arra, hogy egy-két center egy keretben - egy szint felett - már nem elég. A pécsiek is Sarliján kívül vagy csak kiegészítő magas emberekkel rendelkeznek vagy még rutintalanokkal – illetve van egy Budimirük, aki úgy általában mindent csinál, kosarakat szerez, megy a lepattanókért. Más kérdés, hogy nyilván a mezőnyemberek között is vannak jól lepattanótzók (Pécsen például Nelson, illetve olykor Bíró). A Paksban ugyanakkor Jones és Eilingsfeld, Szabó Zsolt, de akár Körtélyesi is jól használható a gyűrűk alatt.

Sopron – Alba (3-1)

MVP: Dontay Jermaine Thomas és Milos Boriszov (Sopron)

A Sopron nagyon összeállt a középszakasz végére: el is érte a 3. helyet, s így a tavalyi bajnok, de talán idén nem olyan kellemetlen ellenfél Albát kapta az egyenes kieséses szakaszban, ráadásul pályaelőnyre támaszkodva. Az, hogy nagyon klappolnak a dolgok Sabáli Balázséknál, abban is megmutatkozik, hogy elviselte a gárda Thompson kiesését, majd később Barovics sérülését is. Erre sokaknak rámenne a rájátszása, ám az SKC inkább jobban megterhelt olyan embereket (Takács, Trepák, Dénes), akik letették már korábban is a névjegyüket, de ebben az idényben nem mindig róluk szóltak a hírek.

A fehérváriak elleni párharc első mérkőzésén például a soproniak földbe döngölték a Frade-legénységet, ám nem estek abba a hibába, hogy az e felett érzett örömük letérítse őket a sárgaköves útról. Igaz a második találkozót még hosszabbításban megnyerte az Alba egy triplazivataros találkozón (24 hárompontos a két gárdától), de aztán már nem volt pardon. A harmadik, soproni meccset, majd Fehérváron a negyediket is sikerrel vette az SKC, s ezzel pihenni küldte a már csak néhány hétig regnáló bajnok Albát.

Az mondjuk külön unikum, hogy ebben a párharcban Székesfehérváron csak hosszabbításos meccs zajlott, mivel a negyedik is extra játékidőben dőlt el. Ám nagy különbség a kettő között, hogy a másodikat már a vendégek nyerték. További mazsolázni való a számokat kedvelőknek, hogy akárcsak az első fehérvári derbin, úgy ezen is összesen 24 triplát szórt a két alakulat, s pontosan ugyanolyan elosztásban, mint korábban: 11 hármas volt a lefújáskor az Alba neve, míg 13 trojka az SKC neve mellett.

Boncolgassuk is tovább a távoli dobásokat, hisz egyéb tényezők mellett ebben keresendő a Sopron négybe jutása: Sabáli Balázs fiai a 4 találkozón mindig elérték a 10 triplát! Összesen pedig 50 (!!!) hárompontossal kínálták meg az Albát. Ez brutális adat (12,5 átlagban meccsenként). Az is szembetűnő, hogy a fehérváriak csak a saját csarnokukban tudták felvenni a kesztyűt a távoli dobások terén a Sopronnal, a számukra két idegenbeli derbin jócskán elmaradtak vetélytársuktól – ez is kellett az SKC simább hazai győzelmeihez.

Thomas 70, Boriszov 81

A két légiós ennyi (lásd fent) pontot dobott a 4 meccsen, vagyis átlagban Thomas mérkőzésenként 17 felett, Boriszov pedig még nála is hatékonyabban támadva 20 felett gyűjtött össze minden alkalommal. Emellett – ha már a hármasokra hegyeztem ki mondókámat ebben a párharcban – ők ketten szórták meg magukat a legjobban távolról is. Thomas 12, Boriszov 13 hárompontost hintett összesen, ami 3-as átlag gyakorlatilag találkozónként. (Egyébként Ruják 7, Takács 8 hármasig jutott – hogy csak a további két legjobb távoli tüzért is megemlítsük.)

Érdekes, hogy az Alba összességében nem tudott centerfölényt kialakítani, mert bár egyes meccseken ez sikerült a fehérváriaknak (például amikor otthon nyertek), máskor éppen ennek fordítottja volt a jellemző. Tehát felemásra sikeredett ez is, holott az első találkozó kivételével a center Somogyi kiválóan teljesített támadásban (2, majd 16, 14 és 18 pont), de a soproniaknál remekül segítettek be a palánkok közelében Barovicsnak Dénesék. Amikor meg a harmadik derbin kiesett elsőszámú centere az SKC-nak, Trepák simán előlépett nyerőemberré, ami hatalmas pluszt jelentett. Akárcsak az, hogy nem csak a veterán harcosnak, hanem Takácsnak is volt extra mérkőzése. A már említett Dénes pedig gyakorlatilag végig megbízható pont volt védekezésben és támadásban is, míg Ruják a csapat legjobb gólpassz-adójaként tett sokat a sikerekért.

Mindemellett ráadásul a fehérvári szerkezetváltások sem sültek el úgy, ahogyan Frade mester elképzelte, hiszen amikor például a korábban sokszor nagyon hasznos, de ebben a play-offban igen visszafogott Barone-t kihagyta a keretből, hogy inkább három alacsonyabb légióssal álljon fel, akkor is kikapott együttese, de ha a center visszakerült a csapatba, ő sem váltotta meg a világot. Igazából Somogyi Gergelyen kívül nem nagyon találni olyan Albást, akit legalább három mérkőzésen a négyből egyértelműen az átlag fölé lehetne emelni. S bár voltak szoros derbik is a párharcban, a Sopron sokkal több lábon állt, s ezek a „lábak” egyenként is talán erősebbek voltak, mint a fehérvári, tavaly óta sokat változott csapat keretében lévők.

Kaposvár – Kecskemét (3-0)

MVP: Louis Hinnant és Hrvoje Puljko (Kaposvár)

Kezdjük egy érdekességgel: a Kaposvár gyakorlatilag remek, emellett igencsak rutinosnak mondható kezdőötösével nyerte meg söpréssel ezt a párharcot. A Hinnant-Fodor-Puljko-Hendlein-Davis kvintettből egyedül Hendlein nincs még 30 éves, de ő sincs messze ettől (28), mégis szinte végig rájuk támaszkodva remekelt Fekete Ádám tréner gárdája, hiszen a cseresor a három mérkőzésen – sorrendben – 4, 3 és 5 pontot szerzett, ami összesen 12. Három bajnoki alatt… Igaz, a cserék játszott percei is hasonlóan viszonyulnak az egészhez, mint a számszerűsített teljesítményük a kezdőkéhez. Tehát a relatíve idősebb kezdőötös bírja egyelőre azt, hogy kevés pihenővel kell végigjátszania a mérkőzéseket.

Mindenesetre a rutinos társaság tagjai remekül illeszkednek egymáshoz, Fodor Márton kiváló szezont fut, Hendlein egyszerűen nem képes egy – elég magas – szint alatt játszani, Davis egyre inkább pótolja a korábban távozó Chism-t, Puljko, ha belekezd a „hajigálásba” ki tudja hol áll meg, Hinnant meg egyre gyakrabban idézi azt az időszakot, amikor a ZTE-vel bajnoki aranyat nyert. Ha nem bomlik meg ez az egység, bárkit elverhet a Kaposvár – ellenben nem derült ki mostanában, hogy ha a háttérből kellene előlépnie néhányaknak, mennyire tudnák pótolni az esetleges hiányzókat.

Közülük ebben a KKK – KTE a párharcban nálam az idén május elején 30 éves Hinnant és az egy évvel idősebb dobógép Puljko volt az MVP – még ha Hendleinék állhatatos munkája mellett sem lehet szó nélkül elmenni.

Hinnant kulcsszerepe elvitathatatlan. Remekül osztogat, ami alapeleme a Kaposvár jó és eredményes kosárlabdájának (sorban 6, 5 és 9 gólpassz). Ám a betörései, távoli dobásai is aranyat érnek. A három meccsen összesen 44 pontig jutott a karmester, ami jó 14-es átlagnak felel meg. Az sem mellékes, ki mennyi labdát használ el pontjaihoz. Nos, Hinnant úgy szerzett 6 darab triplát a három derbin (ez 2-es átlag, ami nem rossz meccsenként), hogy mindösszesen egy alkalommal tévesztett, tehát ehhez a hat hármashoz csak hét kísérletre volt szüksége.

Puljko pedig szétdobta a KTE-t. A három találkozón 74 pontot ért el, aminek jelentős része – több mint a fele – távolról esett, hiszen 13 alkalommal (39 pont) a triplavonal mögül talált be. A bedobó konkrétan meccseket nyert a Kaposvárnak, hiszen az első találkozón nagyon elemében volt, s feltartóztathatatlannak bizonyult, aki a döntő szituációkban is rendre betalált. A második meccs is hasonló körülmények között hajlott a somogyiak felé, ám maga az, hogy Kecskeméten is volt sansza a Fekete-seregnek egyértelműen Hrvoje Puljkónak köszönhető, aki 14 pontos hátrányból vezényelt parádés rohamot a végén, ami az idegenbeli szűk diadalt eredményezte a Kaposvárnak. Ezzel pedig lélektani előnybe is került a 2-0 mellett a KKK, hiszen a Kecskemétnek vélhetően kissé el is ment a kedve attól, hogy akár ők is vezethettek volna 2-0-ra, mégis a pályán maradásért kellett játszaniuk a harmadik, kaposvári összecsapáson. Aztán a harmadik derbin is Puljko diktálta az ütemet, ezúttal sem tudtak vele mit kezdeni, így sorozatban harmadjára is elérte a 20 pontot a KTE ellen.

Azt is jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a szezon második felére (utolsó harmadára?) leeresztő Kecskemét tisztességgel megizzasztotta a Kaposvárt, hiszen két meccsen is csak két ponttal kapott ki, vagyis könnyen alakulhatott volna másként is ez a párharc. Ám látszott, hogy a kerete nem olyan masszív, hogy a sorozatos mérkőzésekre elég lenne, így mindig akadtak lyukak a rotációjában, amit a KKK ki is használt.

PLAY-OUT

Zalaegerszeg – Nyíregyháza (2-0)

MVP: Justin Safford (ZTE)

Ha a Nyíregyháza nyerte volna a kiesés elleni párharcot, akkor is nehéz lett volna tőlük kiemelni valakit, mert egyformán kiváló mindkét meccsen nem volt tőlük senki.

Pedig Poscic az első, az egerszegi meccsen olyat tett, amire nem volt példa hosszú évek óta a magyar bajnokságban: 22 pontja mellé 20 lepattanót szedett… Igen ám, de a második, hazai találkozón – bár hazugság lenne azt állítani, hogy gyenge volt a horvát center, hiszen a 12 pont és a 11 lepattanó igen erős mutató –, nem tudott akkorát alkotni, amekkorát kellett volna. A másik légiós, Doyne meg az első derbin betlizett, hogy a másodikon majdnem egymaga nyerje meg a csatát. Majdnem… Walker, aki jó igazolása volt a klubnak két erős átlagot hozott, ám a középszakaszt majdnem teljesen átalvó ZTE kellőképpen fel tudott pörögni a play-out meccseire, s ezért az kevés volt az NYKK-tól, hogy a három külföldi dobálja a kosarakat, a magyaroktól meg alig érkezik pár pont emellé - ráadásul az előző idény egyik legjobb magyar kosarasa, a mostaniban viszont csak szenvedő Mohácsi a még mozgó "járműről ugrott le", midőn a klubbal közösen bejelentették, hogy távozik, így csökkentek a tréner variációs lehetőségei. Bocs, Derek Hall kétszer is 13-at vágott, s útlevele szerint ő magyar (is). Akkor pardon, estek magyar pontok is...

A Zalaegerszegi TE együtteséről sem kell ódákat zengeni, mert az, hogy egy potenciális rájátszásbeli gárdából sikerült a kiesés ellen harcoló alakulattá válnia, nem nagy pozitívum. Ugyanakkor korábban kiváló szakaszai is voltak a bajnokságban a zalai csapatnak (akkor csillant fel a remény arra, hogy akár a legjobb nyolcat is megcélozhatják), és nekik legalább a végszó jól ült. Ebben a légiós mezőnyemberek ponttermelése mellett a második mérkőzésen a nagyszívű Lekli Józsefre, na, meg, mindkét derbin Justin Safford mozgékony palánk alatti játékára volt nagy-nagy szükség.

Az amerikai csatár otthon és idegenben is dupla-duplát ért el, s vélhetően szereti az állandóságot, mivel ezen a két bajnokin nem tágított a 19-19 pont 11-11 lepattanó mutatótól. A - mint utólag kiderült - mindent eldöntő csata – amit amúgy csak hosszabbításban tudott megnyerni a ZTE Nyíregyházán – érdekesen alakult. A félidőre már szinte idegenben is nyerő ZTE túlságosan megnyugodott, s a Sitku-legénység minden mindegy alapon fokozatosan dolgozta le tetemes hátrányát, majd a hosszabbítást is kiharcolta. Ebben az időszakban többször is Safford volt az, aki kosaraival elejét vette annak, hogy a Nyíregyháza hatalmas bravúrral már a rendes játékidőben fordítson.

Fotó 1: sport1tv.hu (Vojvoda)

Fotó 2: digisport.hu (Vaughn)

Fotó 3: kosarlabda.ase.hu (Szabó)

Fotó 4: sakc.hu (Thomas)

Fotó 5: broadsport.eu (Boriszov)

Fotó 6: delfinek.hu (Hinnant)

Fotó 7: delfinek.hu (Puljko)

Fotó 8: ztekosar.hu (Safford)

Fotó slide: fibaeurope.com (Vojvoda)