Tüzér-tűz - 8.rész

...miszerint szeretett csapatod nincs egy súlycsoportban az ellenfelével. Hiába cserélsz, taktikázol, rajzolsz, motiválsz, kérsz időt számolatlan, minden hasztalan. Képtelen vagy segíteni. Bénultan, kábán próbálsz cselekedni, de esélyed sincs. Olyan, mint álmomban, ahol játszom, ám nem mozdul a lábam. Futnék, cseleznék, reménytelen. Valószínűleg a valóságban is hasonló lenne a helyzet, mégis szívem szerint beállnék. Farmerben, bakancsban, sólyom logós piros gallérosban. Bánom is én! Csak egy kicsit. Egy oda-visszára (leginkább azért "odára"..), egy támadás felállításra, egy gólpasszra, egy lepattanóra. Akár csak egy fegyelmező faultra, had fonnyadjon le az a pökhendi félmosoly a régi cimbora, Vavra Andris arcáról...

...De ez lehetetlen. Nekem már más a küldetésem. Meg kell tanítanom a srácaimnak a kosárlabdázás csínját-bínját. Szelének, hogy ne menjen fel a pumpa, pláne vezérürüként, akinek tartást és nyugalmat kell mutatnia fiatalabb társai felé. Gyurinak, hogy kegyetlenül kihasználja a lehetőségeit, kellenek a pontjai. Domának, hogy vezér lehessen. Janinak, hogy tudjon pozícióban játszani és megértse a figurákat. Márknak, hogy az alibi és a fegyelmezettség két külön dolog. Balázsnak, hogy a személyi hibák hasznos valamik. Ákosnak, hogy fékezze az indulatait, mert irányítóként ez elengedhetetlen. Robnak, hogy egy passzról nem segítünk dobójátékosról. Csabinak, hogy ne faltörő kosként használja a szüleitől kapott géneket. Zsombinak, hogy a kosárlabda nem kellemes fitneszezgetés, hanem élet-halál harc. Robinak, hogy az önbizalom nem vándorszínész, aki jön-megy. Attinak, hogy a felelősséget fel kell vállalni, kiváltképp akkora játék IQ-val, mint az övé. És Gerinek, hogy a legvarázslatosabb, ám egyben legnehezebb csapatsport pozícióban kell erőt és kiegyensúlyozottságot sugallnia nap, mint nap...

A Vasas és a MAFC elleni budapesti rangadókon nem sok közünk volt a meccsekhez. Hímezhetném, hámozhatnám, de ez a a fájó igazság. Hiába volt mindkét alkalommal egy öt-hat perces "gyógyszerelgurulásunk", mikor megmagyarázhatatlan dominanciát mutatva dolgoztunk le a piros-kékek ellen 16, míg a műegyetemisták kárára 10 pontot, az ezután következő, -egyébként teljesen normális- hullámvölgyünk olyan sokáig tartott, hogy nem maradt sanszunk és lelki erőnk ismét talpraállni.

Üresnek érzem most magam, szétrág ez a haraggal vegyes fájdalom, amit ez a két derbi okozott. Kérdések sorjáznak, álmatlanság gyötör. Újra és újra látom a mérkőzés jeleneteit. Kínkeservesen kell megerőszakolnom magam, hogy ne a "miért"-en rágódjak, hanem a "hogyan"-t firtassam. Pokoli nehéz. Tudom és igyekszem magamévá tenni a "Nem olyan jó a csapatod, mint amilyennek győzelem, és nem annyira rossz, mint mikor vereséget követően látod" alapvetést. De akkor is csak gyarló ember lennék. A kifogáskereső, alamuszi énem folyamatosan csitítgat:

- Nem olyan rossz ez, hiszen Rob már otthon, Svédországban szánkózgat, nélküle nem ugyanaz a buli. Erre fel Márk sem tudott legutóbb ott lenni. Különben is, a te csapatod az egyetlen, 100%-ig amatőr bagázs az egész mezőnyben. Mit vársz, ez a realitás! - suttogja negédesen.

Elhessegetem az elgyengítő kibicet és nem engedem magam elaltatni kifogások által. Az év még nem ért véget. A pulyka még szaladgál, a bejglihez töltelék kell és a díszek is dobozban. Lezárhatjuk emelt fővel a 2013-as esztendőt, ráadásul a kiváló Salgótarján ellen!

Csodára van-e szükség? Meglehet, bár a csodákban, mint a véletlenben és a szerencsében a sporton belül végképp nem hiszek...

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

 

Hajrá Honvéd!