Tüzér-tűz 12.rész (5.évad)

Azért jó, ha az ember annyira harmónikus mozgással bír, mint egy kupac német brikett, aminek ráadásul a súlypont emelkedése egy leszázalékolt teknősbéka legjobb eredményével vetekszik, mert így komolyabb eséllyel bír hosszabb karriert eltöltenie a parkettán.

Tizenhét profi évadom során letudott közel hatszáz mérkőzésemből mindössze hatról hiányoztam. Azokról sem puccos sportsérülések miatt. Debütáló szezonomban Százhalombattán, egy DVMSE elleni rangadó reggelén olthatatlan vágyat éreztem kenyérszeletelő géppel reggelinek valót hasítani magamnak. Elkényeztetett anyucikedvenceként sikerült jobb kezem mutatóujját félbe fűrészelni. A véres - lekváros kenyér és a kórházi ellátást követően bőszen fűztem akkori edzőmet, hogy azt a végtagomat amúgy is csak támaszkodásra használom, mit számít hát egy bumszli kézköteg, engedjen játszani, de ő hajthatatlan maradt...

...2005 tavaszán pedig negyven fokos lázzal, a Vadkakasok busz hátsósorában, szülési fájdalmak közepette állva letudott Szombathely - János kórház viszonylatot követő vakbélműtét vett el öt csörtét a pályafutásomból. Bezzeg, ha tudtam volna futni, ugrani, tuti húzódások, szakadások tucatjai száműztek volna a lelátóra. Annál fájdalmasabb dolgot elképzelni sem tudok, mint sportolóként tehetetlenül figyelni a társaid küzdelmét...

" - Milyen a lábad, Bence?" - fordultam az utolsó edzést térdfájdalmak miatt kihagyó irányítómhoz a Sport11 öltözőjében.

" - Jól lesz. Fáj, de bekentem, bekötöttem, és mindjárt bekapkodok néhány fájdalomcsillapítót. Remélem, menni fog. Melegítésnél kiderül."

Ex-spílerként át tudom érezni azt az érzést, mikor a szíved vinne, az agyad parancsolná a sérült testrésznek, hogy "működj!", de valahol legbelül érzed, ez nem fog sikerülni. Három, sántikálos oda-vissza után második legeredményesebb játékosunk mérhetetlen szomorúsággal a szemében mutatta, Artúr, nem megy...

A Tehetséges Fiatalok ellen mindenkire szükség van. Negyedik helyen álló, szervezett csapat, amelyik a legkomolyabb fizikális állapotban van ebben a kiváló bajnokságban. Kováts Robi családi okból történő távolmaradására fel tudtam készülni. Bence kiválása sajnos már a sérülése pillanatában prognosztizálható volt. Az U-20-as derbire megérkezve a jeges tömlőkkel felpolcolt lábú Valerio Ramon látványa azonban szürreális rémálomként hatott. És akkor még fogalmam sem volt az egész hetet kihagyó Drevenka Dávid vállának állapotáról...

" - Na ne! Bence nem tud játszani? Ramon most sérül meg?!" - szörnyülködött Drevi.

" - Igen. Ez van. Nincsenek ma. A vállad? Használható?" - kérdeztem lemondóan.

" - Szar, de nem érdekel. Csinálni kell, nincs mese!" - zárta rövidre társalgásunkat legrutinosabb játékosom.

Szó se róla, a dobásain (10/6 pont, 4/6 mezőny) nem látszódott a fájdalom/edzéshiány kombó. Ahogyan másik két rutinos hátvédem számaira sem lehet összességében panaszom. Máté Márk és Szalay Ákos közösen termelt 23/9 pontot, 11/18 összes dobással, 8-8 lepattanóval és gólpasszal megspékelt 36 VAL keretein belül. Ám még őket is túlszárnyalta a második félidei embertelen csapatvédekezésünknek (26 kapott pont) - a labdafelhozón produkált szenzációs melójával - hitet adó Steier Roland. Olyan lábmunkát és lelkesedést mutatott be, amit a Piros csoport TOP5 játékszervezője közé tartozó Szobi Dani sem sokszor tapasztalt testközelből...

Eszméltlen energiákat mozgósítva tüntettük el lépésről-lépésre tizennégy pontos hátrányunkat. Ifjú titánjaink közül Hargitai Krisztián (4 pont, 2/2 mezőny, 2 lepattanó, gólpassz, 7 VAL és +10 hét játszott perc alatt) is maximális dícséretet érdemel kőkemény játékáért. Bárcsak 58-58-nál lett volna valaki, akárki, aki képes azt a bizonyos lélektanilag hihetetlenül fontos kosarat bepasszírozni a kék-sárgák gyűrűjébe. Akkor talán nem az élet igazságtalanságán morfondírozva pötyögöm záró soraimat. Nagykőrös 50 perces thrillere után egy újabb drámaian izgalmas parti után voltunk kénytelenek gratulálni vendéglátóinknak. Emelt fővel... és ez jelenlegi helyzetünkben a legfontosabb...

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!