Tüzér-tűz 18. rész (5. évad)

Az idei első győzelmi széria margójára...

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. Ez akkor is így volt, mikor néhány héttel ezelőtt 0-7-es mérleggel sereghajtóként gyűrkőztünk hétről-hétre. Akkor sem feltett kézzel léptünk parkettára egyetlen riválisunkkal szemben, ám az a bizonyos miskolci bravúr győzelem alapjaiban változtatott meg sok mindent. Valódi, kézzel fogható hitet adott. Megmutatta, van értelme a szürke mindennapoknak, a küzdelemnek, mert valóban helyünk van a jobbnál-jobb csapatokat felvonultató Piros csoportban.

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. Nem tudom hány gárda bírta volna el azt a fajta nyomást, amivel a minket körülvevő bizonytalanság ránk nehezedett. Olyan körülmények árnyékolták be a munkánkat, amelyek akár végzetesen megroppanthattak volna minket. Nem így történt. Sőt. Ezeket a nehézségeket a saját erősségeinké formáltuk. Nincs hazai pályánk? Sebaj. A terem, az terem. A mi profilunkat amúgy is a megalkuvást nem tűrő, a végsőkig küzdő csapategység jellemzi. Ehhez nem szükségeltetik "hazai" környezet speciális gyűrűvel vagy parkettával. Mindössze 12 játékos és néhány őket segítő személy közös elhatározása, szenvedélye, munkája. Eljutottunk odáig, hogy teljesen mindegy, kivel, mikor és hol kell megmérkőznünk, bárki ellen győzelmi esélyekkel indulhatunk.

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. Lehetünk bármennyire összetartók, rendelkezhetünk akármekkora szívvel, ezt a játékot győzelmekre és vereségekre játszák. Ebből a csoportból bizony ki lehet esni. És két remek csapat ki is fog. Magyarország rekordbajnokaként nagyon nem mindegy, milyen eredményt érsz el, akkor sem ha jelen állapotunkban inkább vagyunk - a szó legnemesebb értelmében vett -  lelkes amatőr gárda, mint profi csapat. Teljesen mindegy. A Budapesti Honvédért dolgozni mindig különleges megtiszteltetés volt, és az is marad, míg világ a világ. A Srácok pedig maximálisan átérzik ezt.

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. A mögöttünk álló héten két kiváló ellenfelet fektettünk kétvállra Óbudán. Mind a PVSK-Panthers, mind az MTK-Törökbálint remekül felkészített rivális. Juhász Olivér és Simon Nándor személyében feltörekvő, ambíciózus szakember vezeti őket. Hihetetlenül izgalmas összecsapások voltak. Apró nüanszok döntöttek a végjátékban. Éppen ezért még nagyobb az örömöm. Túl a győzelem semmihez sem fogható eufóriáján, a Srácok képesek voltak komoly hullámvölgyeket átvészelni és higgadt fejjel megoldani valóban emberes kihívásokat. Akkor is fegyelmezett, önbizalommal teli CSAPATJÁTÉKOT mutattak be, amikor ellenfeleink talán már nyeregben érezhették magukat.

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. Nálunk nincsenek kasztok. Kezdő, padról beszálló, sokat vagy kevesebbet játszó. Fiatal, rutinos, mezőny, center. Családos, szingli, dolgozó, diák. Jóképű, jóképűbb, még-sokkal-jobbképű. Egyre megy, és csak egyetlen dolog számít. Nyertünk vagy vesztettünk. Ezt nálunk mindenki érti, és akkor is elfogadja, ha adott napon éppen neki jut kevesebb a dicsfényből. Ezért is különleges számomra ez a CSAPAT. Mindig van valaki, aki előlép és megtolja a piros-fehér szekeret. A pécsiek és a törökbálintiak ellen is megnyertük a jórészt az akaratról és koncentrációról árulkodó lepattanócsatát, illetve az önzetlenséget és szervezettséget bizonyító gólpassz összevetést. Mindkét győzelem alkalmával hat játékosunk hozott kétszámjegyű teljesítmény mutatót. 

Büszke vagyok a CSAPATUNKRA. Mert tisztában vagyunk vele, ez az idény rettenetesen hosszú és nehéz. Egyetlen pillanatra sem hisszük el, hogy ezek a sikerek bármit megváltoztattak volna. Továbbra is kizárólag a következő mérkőzés a legfontosabb feladat. Lépésről-lépésre gondolkodunk. Még semmit nem értünk el. Dolgoznunk kell az eddigi elszántsággal és tudatossággal a közös cél elérése érdekében.

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!

 

Foto, Slide - Budapesti Honvéd Kosárlabda Akadémia facebook-oldala

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus