Tüzér-tűz 22.rész (3.évad)

Először szeretnék gratulálni a Vasas és a Körmend csapatainak a Hepp, illetve a Magyar Kupa elhódításához!

A döntők napján útrakeltünk magunk is a távoli Békés városába, hogy megmérkőzzünk a Keleti csoport listavezetőjével. Augusztus óta első ízben edzettünk a hét minden napján. Hétfőn igyekeztem elmagyarázni a Srácoknak, mit jelent elkötelezett, tudatos gondolkodású, magával és a csapatával szemben igényes, Budapesti Honvéd kosárlabdázónak lenni. Hogyan kell fegyelmezetten viselkedve, egymásért küzdeni a szürke hétköznapokon, hogy a mérkőzések után büszkén és őszintén nézhessünk tükörbe...

Igyekeztem feltérképezni a Balog-testvérek vezetésével hasító kék-fehérek játékát. Rutinos magyar profik, kiváló szerb légiós és a dolgukat zokszó nélkül elvégző fiatalok. Olajozottan működő gépezet. Tudtam, mindent képtelenek leszünk elvenni tőlük, de néhány jellegzetes játékelemre felkészülhetünk, kihasználva a normális edzésszám adta előnyöket. 

Parádés támadójátékkal kezdve kilenc ponttal elléptünk az első öt percben. Ekkor Haris Robi (15/12 pont, 5 lepattanó) képtelen volt hibázni és Máté Márk (13/9 pont, 5-5 lepattanó és kiharcolt fault) triplái is ültek. Védekezésben betartottuk a gyakoroltakat, élményszámba ment a játékunk. Borítékolható volt Komáék feljavulása, a 14-2-es mérleget nem a szél fújta össze. Sajnos, mi megijedtünk a saját árnyékunktól. Totálisan passzívvá váltunk elöl, a félmegoldásokkal lezárt figuráink után megkaparintott labdákból átrobogott rajtunk a hazai gárda. Deja vu érzés kerített hatalmába. Egész egyszerűen minden oda-vissza után időkérésre lett volna szükség...

Sáskáim korelnöke, Bendegúz kérdezte tőlem a Kaszásoktól elszenvedett megalázó vereség után, hogy mennyi pénzt kapok az edzősködésért. Mikor ifjú agyában bepozícionálta a hallott összeget, szomorúan felsóhajtott:

"- Kár. Ha kevesebbet fizetnének, mondanám, hagyd abba ezt az egészet, mert nem szeretjük, amikor ilyen szomorú és csendes vagy, Papa."

Elmagyaráztam neki, ameddig belehalok egy-egy vereségbe, addig van értelme edzősködnöm, és a nehézségek láttán a valódi vezér nem futamodhat meg...

A vasárnapi meccs lefújása után felhívtam őket és Bende, aki az élő statisztikán keresztül követte a meccset, élethűen "lefestette", hogyan is viselkedhettem a szünetet követően. Dühödt bikaként járkálok fel s alá, karbatett kézzel, ráncolt homlokkal figyelem a szenvedést, pattogtatom a filctollam kupakját, vitatkozom a játékvezetővel. Elég jól kiismert a kölyök. Hiába na, harmadik éve követi a Honvéd útját.

" - Az utolsó négy-öt percben már nem szóltam semmit. Csak álltam szótlanul." - tettem hozzá.

Megértő hümmögés volt nagyfiam válasza. Tudtam, tudja, ez baj. Nagy baj. Ha az édesapja, a porondmester, a nagydumás motivátor, aki imád a középpontban pózolni, akit feltölt, mikor az ellenfél szurkolók rajta köszörülik csípős nyelvüket, csak áll és tanácstalanul nézi imádott csapata vergődését. Lelke mélyen tudva a válaszokat, mégis a miérteket kutatva a 27%-kal összebrusztolt 49 pont és az önbizalomhiányos teljesítmény láttán...

Nincs mese, dolgozni kell tovább. Világ életemben az elvégzett munkában hittem. A "hogyan?"-ra kell fókuszálnom, megtalálva a kulcsot a fejlődésünkhöz.

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Hajrá Honvéd!