Tüzér-tűz 24.rész (2.évad)

Tartom, a jó csapat ismérve az idegenben mutatott játék összképe. Milyen szellemiséggel, hozzáállással és végeredménnyel képes teljesíteni a megszokott komfortzónájából kilépve. Amikor hosszú órákat buszban aszalódva, ismeretlen parkettán és palánkokra, ellenséges szurkolók előtt kell a legtöbbet kihoznia magából. Itt válik el egymástól az átlagos (jobb bioritmus esetén odateszi magát, de inkább egyéni villongások jellemzik, egységként súlytalan, meg sem közelíti otthoni produktuma minőségét), a jó (hasonló teljesítményre képes, mint vendéglátóként, bárki ellen képes nyerni, el-elcsíp néhány nagyvadat) és a kiváló (még a saját csarnokában mutatott egységnél is összetartóbb, fegyelmezettebb, vagányabb, győzelmi vágytól fűtve utazik és jórészt diadalmaskodva tér haza) csapat. Ekkor mutatkoznak meg azok a sokszor rejtett pozitív, illetve negatív tulajdonságok, amik edzésen, sőt a megszokott, hazai környezetben játszott meccseken nem feltétlenül. Vezéregyéniségnek hitt spílerek képesek összeomlani, szürke kisegérként aszisztálni a vereséghez, míg előfordul, hogy a hierarchiában hátrébb pozícionált játékos adja jelét többrehivatottságának. A valódi karakter krízishelyzetben tör utat magának.

Ezért is szeretek kimozdulni a Dózsa György úti fészek kényelmes biztonságából. Feltölt az ellenünk szurkolók energiája, adrenalin szintemet az egekig emeli. Őszinte leszek, idén sokszor veszett el ez a semmihez sem fogható mámorító állapot mérkőzés közben. Célok, remények foszlottak köddé. Átlagos gárda vagyunk. Szándékosan kerülöm a csapat kifejezést. Saját bejáratú értelmező kéziszótáramban a "csapat" címszó alatt valami olyasmi található, mint a fentebb már említett "jó" és főleg a "kiváló" szavakat követő zárójelekben...

Idegenben idén pocsékul szerepelünk. Kosárlabdázóként szakmailag, emberként személyiségileg. Egyetlen győzelmünk, a Kaszások elleni csak még kontrasztosabbá teszi a különbséget és saját gyengeségünket. Ott, egyetlen egyszer, képesek voltunk a "kiválóságra", ám a kivétel azért van, hogy erősítse a szabályt. Előtte és utána esélytelenek voltunk a sikerre. Kétszámjegyű különbséggel buktunk mindenkinél. Az ember azonban remél. Bizakodik. Mert enélkül nem lehet. Vagy lehet, de nem érdemes.

Szolnokon kár volt pazarolni pozitív energiáimból. Újabb gatyatelerottyantós gyalázat. Már a félidőre eldőltek a lényegi kérdések, 41-18-ra vezettek Kmézics Zorán fiai. Máté Márkon (16 pont, 8/8 büntető, 7 kiharcolt fault, 4 gólpassz, 24 VAL) és Stefán Dávidon (11 pont, 7/11 összdobás, 5 lepattanó, 15 VAL) kívül kevés elfogadható teljesítmény akadt, kiábrándító, indiszponált, nemtörődöm annál inkább. A kecskeméti megaláztatásunk után - naívan - azt gondoltam, még egyszer nem esünk abba a hibába, hogy nem koncentrálunk és harcolunk 100%-osan a csoportunk leggyengébb csapatai ellenében. Ismét tévedtem. (...nyekeregtem Neked, Kedves Olvasó sokat az önbecsülés, büszkeség, jóértelemben vett kivagyiság elengedhetetlenségéről, most mégis ezt kell tennem újra. Ahogy ott állsz, divatos piros-fehér-fekete Budapesti Honvéd szettedben az oldalvonal mellett, és tehetetlenül szemléled, ahogyan egy U-21-es csapat füligérő szájjal kajáltatja a csapatodat, akik a: lehorgasztott fejjel, falfehér arccal, nyaktilóra váró birkaként tűrve b: kedvetlenül, szenvtelen ábrázattal a zuhanyt és a bacon-ös pizzát várva c: elmebeteg ámokfutóként az élő fába is belekötő hisztériaként viselkedve reagálnak minderre...)

Az élet óriási tréfamester. Sokszor beteges és kegyetlen humorral operál, de alapvetően hatalmas tanár. Tudja, mit miért csinál, nekünk az a dolgunk, hogy észrevegyük az összefüggéseket és levonjuk a következtetéseket. Lehetőleg a megfelelőeket. Van, akinek szerencse/balszerencse, másoknak véletlen, és akad akinek felsőbb hatalom a magyarázata erre. Nekem, ha már muszáj nevesítenem, sors vagy maga az élet az ideillő skatulya.

Hogy mire akarok kilyukadni?

Számos vállalhatatlan tortúra után a Tiszaújváros várt ránk. Reális esélyük van a legjobb 4-be kerülésre, és feltétlenül kimerítik a "jó csapat" ismérvéül szolgáló kitételeimet, amellett, hogy odahaza is azok. Náluk dolgozik az idei Év Legjobb NB1/B Edzője, Brunyánszky István személyében, aki négy kulcsjátékosa elvesztése (Benőcs, Magyar, Béres, Pöstényi) ellenére sem adja fel, és szállítja az eredményeket sokszor tehetősebb és tehetségesebb ellenfelek ellen.

Távol álljon tőlem a jómagyaros "hiányzók mögé bújunk kifogásként" alibi, de most úgy érzem a teljes kép okán kivételt kell tennem. Sérülés, három fő (Mácsai talp, Szollár orr, Rimbau térd). Betegség, három fő (Taga, Bohanek, Steier vírus). Családi ok, két fő (Angyal, Stefán). Munkahelyi kötelezettség, egy fő (Máté, szívtelen főnök). Heten maradtunk, mint a gonoszok. Mészáros "Lujó" István régivágású góré, anno elődjétől, Gyurasits Istvántól megtanulta, mindig az egyenes út a legrövidebb. Nem szándékozik eltérni ettől ezúttal sem, tíz embernek ott kell lennie, átöltözve, bemelegítésre készen. Hiába hozok példákat kivételezett helyzetben lévő klubokról, amelyek 6-7 emberrel elutaznak, aztán hasraütésszerűen beírják a hiányzó neveket a jegyzőkönyvbe, miután bűnbánóan végighallgatták az ellenőr formális feddését a vonatkozó szabályokról, Lujó csökönyös. Tízen vagy sehogy. Utóbbi botrányszagú, így lépni kell. Villámintézkedéssel kiváltjuk két junior korú titánunk játékengedélyét (Kerpel-Fronius Gáspár és Kiss Ádám), Geri impozáns orr-rögzítő kötésének biztosítunk elég helyet és indul a busz!

Nem kell papírzsepi után nyúlkálni. Nem e mérkőzés szolgál Hollywood legújabb "A Hét Hős Honvéd Hódítása" című - "igaz történet alapján" felirattal tálalt, helyenként giccsbehajló elemekkel teletűzdelt sporteposzának, ahol Jake Gyllenhaal Teremy Zsombiként küzd az elnyomó Sitku Ernő (Liam Neeson) ellen, Jamie Foxx Kwame Rob 4-es mezében feszít a 250 centis gyűrűre bemutatott, lassított felvételes szélmalom zsákolást követően. Nem. Csodák Borsod megyében sincsenek. Ugyanúgy zakó a vége, mint a Pösti Elklasszikót kivéve bármikor.

De! Ezúttal őszinte büszkeséget jelentett az a nettó negyven perc, amit a kispad előtt töltöttem. Pedig számszakmailag nem sok öröm volt a meccsben. Pocsékul dobtunk, 36% mezőny, 50% büntető, egyedül Haris Robi (22 pont, 8 lepattanó, 8/14, 26 VAL) és Sebők Bence (3/4 mezőny) célzott pontosan. Viszont a számok csak számok. Hosszú idő után újra volt tartásunk, kiállásunk, kisugárzásunk. CSAPAT voltunk. Harcoltunk, lelkesedtünk. Együtt, vállvetve, nem feladva. Hiába követtünk el gyermeteg hibákat, lövöldöztük sokszor reménytelen téglákkal a helyi szerkezetet, pusztán a mindent magával ragadó lelkesedésünkkel és csapatmunkánkkal reális esélyünk volt a győzelemre! Másfél perccel a vége előtt 60-65-nél bármire megesküszöm, hogy Robi kezét elvitte a védő töküres tripla közben. Néma síp, megbicsakló lendület, vereség.

Ahogyan Brunya barátom-kollégám a meccs utáni kézfogás közben leizzadva gratulált csikócsapatom szívósságához, elismerve, hogy ez nekünk állt, valamint Sitku Béci elcsigázott arccal "kérte számon" nem várt ellenállásunkat, ami miatt 43 évesen (...mikor a Honvéd utolsó bajnoki címét nyerte, kis Kerpi még édesanyja pocakjában növekedett 1997 tavaszán...) harminchat percet kellett játszania, mindent elmond aznapi produkciónkról.

Pénteken irány Budafok. Immár van mire építenünk morálisan. Remélem erre az alapra egy kicsit pontosabb támadójáték épül majd, és akkor megszakíthatjuk lehangoló vereség-sorozatunkat.

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Hajrá Honvéd!