Tüzér-tűz 31.rész (4.évad)

Köszönhetően a modern orvostudománynak, Klenyán "Hanyi" Tamás szakértelmének, a napról napra növekvő adrenalinszintnek és a mindent elsöprő játszani akarásnak, teljes fegyverzetben tudtunk felsorakozni az idei szezon legfontosabb mérkőzésére.

Sokan kérdezik, jórészt az Euroliga közvetítseink alkalmával, mennyire más rájátszás meccsen szerepelni. Azt szoktam erre válaszolni, a pálya mindenhol ugyanakkora, a gyűrű háromnullaötön, a labda szabvány és a parti negyven percig tart. Ami azonban összehasonlíthatatlan egy alapszakasz derbivel párhuzamot vonva, az egyrészt a mentális rész, másrészt a párharc lebonyolításából adódó ismételt találkozások adta adaptálási lehetőség. Kevésbé túldimenzionálva: legyél tökös és változtass, ha kell!

A Pápa elleni középházi rájátszás első két meccse alapvetően más pszichológia mentén zajlott. A nálunk rendezett nyitó partin ellentmondást nem tűrően uraltuk a játék ritmusát, kihasználva erősségeinket. Gyökeresen mást mutattunk a "visszavágón", ahol sokszor tanácstalanul, elkésve, kissé dekoncentráltan szenvedtünk vereséget. Nyolc negyed már kellő tapasztalatot biztosít a továbbjutást eldöntő élet-halál felvonásra. Kiismertük a játékosokat egyénileg, feltérképeztük riválisunk játékkoncepcióját mind védekezésben, mind támadásban.

Ami a legfontosabb és egyben a legtriviálisabbnak tűnő felismerés volt, az a fegyelmezett, tudatos védekezéshez való makacs ragaszkodás. Nem osztom feltétlenül a "védekezés hozza a támadás" elvet. Mint az élet minden területén itt is az egyensúlyban hiszek. Egyik sincs a másik nélkül. Keresztes Rafiék ellen azonban dupla szorzóval bír a saját térfelünkön végzett munka minősége. Az ő erejük inkább az előrejátékban rejlik ezért hátul nem ismerhettünk kegyelmet...

Erre fel, a feldobást követő eufória és abból szerzett néhány könnyű ziccer elcsendesülését követően vendégeink hamar rendezték soraikat. Okosan sáfárkodva izgatottságunk és rutintalanságunk ezüsttálcán kínált lehetőségeivel, fokozatosan húztak el tőlünk. Tipikusan az a periódus volt, amit fentebb már ecseteltem. Mivel támadásban képtelenek voltunk bármit is bedobni, így a védekezésünkben sem tudtunk a kellő önbizalommal tevékenykedni.

Éreztem az erőt a csapatban. Sziklaszilárdan hittem benne, ezen a meccsen mi nyerünk. Mindösszesen egy szikrára volt szükség, hogy tüzet kapjunk. Kértem egy időt. Nem volt szükség okoskodásra, rajzolgatásra, obradovicsi mágiára. Ismerjük és fél szavakból megértjük egymást. Tudom, mire képesek és milyen rejtett tartalékjaink vannak. Megbeszéltük, feljebb toljuk állásainkat. Elkezdjük a támadást, rögtön az előzőt követően. Non-stop-attak módba kapcsolunk. Ami a félidei nagyszünetig tartó öt és fél percben történt, az kimeríti a "nem semmi" kategóriát. Repesztettünk egy 24-6-os etapot, teljesen megfordítva a meccs ritmusát és lélektanát.

Az öltözőben nyoma sem volt a kétszámjegyű vezetés birtokában sokszor automatikusan felbukkanó megnyugvásnak. Annak az érzésnek, amikor hallod ugyan a "figyeljünk Srácok, nincs még vége...", meg a "jó csapat az ellenfél, jönni fognak, ne engedjünk ki..." intelmeket, de legbelül egy vékonyka hang pezsgőt szürcsölgetve suttogja a füledbe "csak nyugi, no para, ez már megvan" altatódalt. Fókuszáltak és rettentő egységesek voltunk. Tudtuk, mit akarunk. Hogyan akarjuk. Miért akarjuk...

Fordulás után tartottuk az eredményt. Furcsán hangzik, tudom, ezt a kifejezést inkább labdarúgó pályán hallani. Ez nem azt jelenti, hogy ráültünk volna az előnyünkre. Öngyilkosság lett volna részünkről. Mindösszesen figyeltük Szanatiékat, igyekezve úgy reagálni az esetleges változtatásaikra, hogy a saját ritmusunk megmaradjon. Hátvédeim, a Szalay Ákos - Kerpel Fronius Gáspár - Máté Márk - Tóth Bence kvartett kiválóan szervezték a támadójátékot és egészítették ki egymást, 41 pontot, 19 lepattanót, 16 gólpasszt, 8 szerzett labdát és 68 VAL-t pakolva a piros-fehér közösbe.

Védekezés váltással és a védőlepattanók sokkal jobb százalékban történő begyűjtésével pörgettük az órát. Az ekkortájt már meglévő magabiztosságunknak és tudatosságunknak bizonyságaképp szezoncsúcsot jelentő, mindösszesen 11 labdát adtunk el, miközben postáztunk egymásnak 21 gólpasszt. A sérülésből visszatérő Kiss Ádám - Stefán Dávid duó nagyszerűen egészítette ki a remek napot kifogó Kováts Robit (16/3 pont, 6/11 mezőny és 3/3 büntető, 7 lepattanó és 22 VAL) a palánkok alatt.

Összességében elmondható, a szezon legfontosabb mérkőzését meggyőző CSAPATMUNKÁVAL húztuk be. Innentől nincs rajtunk teher. Az alapvető célunkat elértük, kivívtuk a jövő évi B-csoportos indulás jogát. Saját versenyzőénünk miatt harcolunk tovább, és várjuk szeretettel a kiváló Bonyhád elleni párharcot.

Ezúton is szeretnék gratulálni a Srácoknak és megköszönni lelkes közönségünk támogatását!

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!