Zsizsi Bácsi

Van egy ember, aki végigkísérte kosárlabda köré épített életem negyed évszázadát.

Buzdított a Ganz Mávagos szárnypróbálgatásoknál. Útmutatást adott a korosztályos döntőkben. Szorított értem a dörzsölt felnőttek színpadán. Elnézte maflaságaim a kispad előtt. Építően korholt egy-egy televíziós sületlenségem után.

Edzőmből volt számtalan, játékostársból még inkább. Mentorból kevés. Szertefoszló illúziók. Sok szobor leomlott. Az övé sohasem fog. 

Mindenki tisztelte. Bárhol, bármilyen minőségben jelent meg, éreztük a kisugárzását. A tudását. A tapasztalatát. A határtalan életkedvet, ami áradt belőle. A sport, a kosárlabda és az emberek iránt. Végtelen energiája magával ragadott. Komoly mondatok, vagány mosollyal enyhítve.

Legenda. Ez mindössze egy pátoszos címke. Szerintem Zsíros Tibor EMBER volt. Érző, szerető, szerethető. Egy sokszor álságos, képmutató, őszintétlen világban. Ember, aki önmagát adta. Aki adott önmagából. Egy-egy szót, egy jó tanácsot, gondolatot. Máskor homlokráncolás, néhány felejthetetlen anekdota jutott nekünk belőle...

Kosárlabdázói zsenialitása mindössze az alap volt. Alapja lenyűgözően karizmatikus személyiségének. Mintha tegnap lett volna...

Pattanásos kölyökként esek kelek, lábaimat keresve. Ezt is leszúrtam. Az edző tajtékzik, a szülők fröcsögnek, az ellen röhög. Suttogó bariton szól a magasból:

"Nyugi kölyök, be fog az menni. Ez csak játék, ne törődj velük. Tegyél bele több csuklót. Jó lesz az!"

Felnézek a játékvezetőre, kérdően hálás, értetlen szemmel. Zsizsi Bácsi visszanéz rám. Kacsint és harsanó síppal fut is tovább. A következő kísérletem bevánszorog. Életem legkedvesebb kosara. Keresem a pillantását. Sokatmondóan bólint, mint aki megmondta...

Köszönöm. 

Volt egy ember, aki végigkísérte a legfontosabb huszonöt évemet.

És most elment.

Örökre. 

Fotó: S. Faragó Gyöngyi



Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus