A palánkok világából a világ tetejére (1.)

ÖTLET, TERV, FELKÉSZÜLÉS

- Honnan jött az ötlet, hogy felmászol az Everestre?

- Olvastam, hogy a csúcsra az északi oldalról, a nehezebb úton még soha nem jutott fel magyar ember. Ez felkeltette az érdeklődésemet, egy különleges tettnek tűnt, s elkezdtem készülni.

- Általános meglepetést okozott a csúcsról való visszatérésed híre, nem lehetett hallani róla, hogy készülsz rá. Pedig a világ tetejére feljutni azért nem olyan, mint egy kirándulás a Börzsönybe...

- Nem bizony, s valóban a legnagyobb titokban tartottam, elsősorban szüleim miatt, pedig bő három évet, mondhatni egy szűk olimpiai ciklust készültem rá.

- Annak idején többször is játszottunk egymás ellen. Emlékeimben egy remek fizikai adottságokkal rendelkező, a győzelemért tűzön-vízen átgázoló játékos képe dereng fel... E tulajdonságok a Mount Everest meghódításához is kellettek?

- Úgy voltam, s vagyok vele, hogy ha valamibe belevágok, akkor azt a lehető legjobban próbálom csinálni. Most már a kosárlabdát nem tudnám így csinálni, viszont sokat fallabdázom. És ott nem azt szeretem, hogy egy gyengébb játékost legyőzök, hanem ha egy jobb, nagyobb tudású játékos ellen játszom, és ha simán le is győz, de érzem, hogy mindent kiadtam magamból.

- Említetted a  három éves felkészülést. Ennek a részleteiről hallhatnánk?

- Próbáltam a lehető legalaposabban felkészülni. Ennek három fő része volt elméleti, fizikai és mentális része, a két utóbbi gyakran kapcsolódott. A kosárlabdától jó alapokat kaptam. A csúcsra feljutni a ritka levegő miatt lényegében olyan, mint egy folyamatos intervall terhelés.

- Milyen volt, hogyan kapcsolódott össze a fizikai és a mentális felkészülés?

- Említettem az intervall terhelést. Több módon próbáltam elérni, hosszabb ideig előidézni ezt az állapotot. Továbbá a hosszú távú állóképesség terén korábban egyben tíz kilométernél többet sosem futottam, megpróbáltam lefutni a maratoni távot is egyfajta felmérésként. A feléig nem is volt gond, majd leállt az izomzatom. Attól kezdve nem az egészet akartam lefutni, hanem négy kilométeres rész célokat tűztem magam elé. Jött az első, a második... és végül elfogyott a táv. Ez egyrészt fizikailag, másrészt mentálisan is remek felkészülés volt, úgy, hogy végig a szerintem reálisan megvalósítható rész feladatra koncentráltam. A felkészülés során rengeteget úsztam, így is próbálva előidézni a folyamatos oxigénadósságos állapotot, az intervall jellegű terhelést. Ötven métereket úsztam, s mindegy volt, hogy milyen pontos technikával, de minden ötven méteren mindent beleadtam. Egy ilyen edzés másfél órán át tartott. Ötven méter úszás, s utána egy-másfél perc pihenő 120-as pulzus tartományig, s jött az újabb ötven teljes erőből. Eleinte bizony szinte támolyogtam a végén a fáradtságtól, de csak csináltam, csináltam. Itt is a fizikai terhelés mellé kellett a mentális erő, hogy újra és újra lemenjek az uszodába és végigcsináljam az úszó edzéseket. Jártam terhelésses vizsgálatokra a TF-re Petrekanits Máté laboratóriumába.

- És az elméleti felkészülés?

- Beiratkoztam  a TF-en szakedzői képzésre. Ott hihetetlen alapos anatómiát, biokémiát és élettant, valamint edzéselméletet tanultunk. Amibe ezen belül elmélyedtem, kiemelten kezeltem, az a funkcionális anatómia és a biokémia, azaz hogy hogyan reagál a szervezet intervall terhelésre és a hosszú idejű magaslati tartózkodásra, azaz például olyan extrém helyzetekre, mint a nyolcezer méter fölötti oxigénben ritka levegő. Ez azért volt nagyon fontos, mert fent végig tudtam, mi történik a szervezetemben, és ez nagyon nagy magabiztosságot adott. Csodálkozott mindenki, hogy mi motivál a sok tanulásra, és hogy általában jeles osztályzatokat kaptam. Persze - hiszen az életemért tanultam, amit ekkor nem tudott senki a TF-en.

ASZTMÁSAN TESZTELVE

- A mentális, fizikai és elméleti, szellemi felkészülés mellett azért az előkészületek során nyilván volt, vagy voltak próba mászás(ok)...

- Egy volt, a Kilimadzsárón, Afrika csúcsán. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy bár négy éves korom óta nem volt rohamon, asztmás vagyok, azaz alapból van egy légúti betegségem, ami mivel abban a magasságban, amelye feljutni készültem, oxigénben igen ritka a levegő, egy újabb pontenciális veszélyforrás. A Kilimandzsárón való mászásra - bár a hatezer méter fölötti magasságban a körülmények azért messze nem olyanok, mint közel kilencezer méteren - amellett, hogy megnézzem, hogy mennyire bírom a magashegyi körülményeket (alacsony légnyomás, oxigénszegény levegő), azért is szükség volt, hogy lássam, előjön-e az asztmám. Nos, szerencsére jól reagált a szervezetem, nem volt semmi gond a próba mászás alkalmával. Szeretném kiemelni, a felkészülésben nagyon sokat segített Ács Zoltán nagy tapasztalattal rendelkező, kiváló hegymászó barátom, a nyolcezres csúcsok nagy ismerője.

- Elindultál az expedícióval, hogyan fogadtak?

- Mindenekelőtt le kell szögezzem, a mászás azért nem úgy működik, hogy az ember jelentkezik, elutazik és aztán már indulhat is. Nem, előtte alapos teszteken esik át a jelentkező, fizikálisan, egészségileg alkalmas-e hosszabb időt eltölteni hét-nyolcezer méteren, vagy ennél is nagyobb magasságokban.

- Ez a teszt miből állt?

- Nekem az asztmám miatt kettős volt a teszt. Amikor megtudták, hogy asztmás vagyok, rögtön vissza is akartak küldeni, ám mikor megmutattam a spiroergometriai - szív, légzés, keringés, légzésfunkciók működése - leleteimet, vizsgálataim eredményeit, azonnal azt mondták: Isten hozott. Közben érdekességként elmondanám, hogy amikor egy magyar zászlóval díszített sapkát tettem föl, rögtön köszöntek a táborban: bon giorno...  a színek alapján azt hitték, olasz vagyok - el kellett oszlatnom a tévhitet. Amikor kiderült, hogy magyar vagyok... érdekes volt a reakció. Az északi oldalon sokkal zordabb az időjárás, mint a délin, sőt gyakran olyan az idő, hogy lehetetlen feljutni. Északról magyar ember - bár próbálkozások voltak - még nem jutott föl, és ezért éreztem is egy kis lesajnálást. Ez igen erős további plusz motivációt adott. Nekem az asztmám miatt a leletek bemutatása után még hétezer és hétezer kétszáz méter között kellett másznom - oxigénpalack nélkül. Ezen a teszten is átmentem.

- Milyen volt a "társasági élet" a hegyen?

- A táborokban sokan találkoztunk, de a mi kis külön expedíciónkban csak négyen voltak, meg a kísérők - én külön kísérőt fogadtam. Érdekesség, s hogy milyen kicsi a kosaras világ, egyik társam az expedícióban bizonyos Bob Bahnia angol-kenyai kettős állampolgárságú 60 év körüli úr volt London mellől. Korábbi FIBA  játékvezető - aki több olimpián is vezetett elődöntő mérkőzéseket -, manapság előadásokat tart fiatalabb bíráknak. Talán az idősebb, nemzetközi szinten is működő magyar játékvezetőknek mond is valamit a neve, de van tanítványa itthon a fiatalabbak körében is. Hihetetlen mentális erővel megáldott ember, ilyen idősen is végigcsinálta. S hol kellett megismerkedni, találkozni vele? Egy Everest-expedíción... Ami a társasági életet illeti, a kapcsolatokat nem barátinak, inkább bajtársinak, fegyvertársinak mondanám.