Czigler László: A legemlékezetesebb meccsem a Sabonis elleni volt

A hazai kosárlabda ikonja éveken át emelte a sportág színvonalát.

Jocha Károly interjúja Czigler Lászlóval:

Palotabozsok község létezéséről hosszúra nyúlt életem során eddig még soha nem hallottam. Nem is csoda, hiszen az M6-os autópálya mellett 20 négyzetkilométeren elterülő településnek mindössze 773 lakosa van az interneten fellehető néhány adat szerint. Ahhoz, hogy ezt a Mohácshoz viszonylag közel fekvő települést felfedezzem, szükséges volt Magyarország minőségi kosárlabdázásában évtizedekkel korábban a főszerepek egyikét alakító, 1971-es születésű Czigler Lászlóval megismerkednem.
 
Az alkalmat pedig a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének budaörsi székházában, december 7-én megrendezett országos találkozó kínálta. A 215 centiméterre nőtt korábbi kiváló center a nem éppen a szomszédban lévő, Baranyában fekvő kis településről is eljött az összejövetelre.
 
– Miután a programot szervezők egyike, Judik Béla külön is felhívott és hívott, jöjjek el, úgy gondoltam, illik eleget tennem a személyre szóló, szívélyes meghívásnak – árulta el részvétele konkrét okát Czigler László, aki feleségével együtt érkezett Budaörsre. – Szívesen találkozom a régi kortársakkal, de a fiatalabbakkal is, hiszen az életem jelen időben is a kosárlabdázás jegyében telik-múlik.
 
– A felvezetés során hamar a beszélgetésünk fő témájához érkeztük, ami nem más volt, mint a kosárlabdázás. A kérdés pedig elkerülhetetlenül adódott: hogyan is kezdte, miként került a sportág vonzásába Czigler László?
 
– Az én pályafutásom Pécsről indult, ahol a kertvárosi, Anikó utcai általánosban, másodikos koromban kezdtem el a labdákkal barátkozni, testnevelőm, Pálfi Bandi bácsi, a kézilabda elkötelezettje irányításával. Így ment ez egészen az általános iskola befejezéséig. Amikor autószerelő tanulóként előbb rosszul tanultam, és meg akartak buktatni, ha nem járok kézilabdázni, egy rövid ideig rákényszerültem az edzésekre járni. Az első osztály második félévében azután nekiduráltam magamat, onnan kezdve már jól tanultam.
 
– Azután csak abba akarta hagyni a kézilabdát.
 
– Édesapám belegyezett, de kikötötte: akkor valami mást kell sportolnom. Rajta keresztül ismertem meg Rab Gyulát, aki a PVSK-ban volt kosaras edző – ez a sportág az első perctől kezdve tetszett nekem, így ott is ragadtam. Tizennyolc éves koromra már a felnőtt csapat játékosai közé kerültem. Igaz, nem voltam valami villámléptű, de azért a 215 centiméteres magasságommal így is behívtak előbb a junior válogatottba. Röviddel később pedig a legjobb felnőttek közé is megkaptam a behívómat, ahol az évek során 150 alkalommal szerepelhettem a magyar nemzeti együttesben.
 
– Ez idő alatt megfordult néhány élvonalbeli csapatban is.
 
– 1991/92-ben még a pécsiekkel jutottunk fel a B-csoportból a legjobbak közé, az A-ba. Ezen a nyáron igazolt le a Körmend, ahol a hat év során olyan kiválóságok voltak az edzőink, mint Patonay Imre, Fodor Péter, Szalai János és Déri Csaba, a játékostársaim közül pedig Halm Rollandot és Zsebe Ferencet kell kiemelnem. 1998-ban visszamentem Pécsre, ahol a MATÁV SE játékosa voltam két éven keresztül. Rab Gyula edzőnk vezetésével jól összekovácsolódott az együttesünk, megszereztük a bajnokság 3. helyét, mégis szétszéledt a társaság, mert főszponzorunk, a MATÁV visszalépett, a mi klubunk pedig csődöt jelentett.
 
– Két év pécsi kosarazás után meg sem állt Paksig.
 
– 2000-ben kerültem az atomváros csapatába, ahol hat évet tölthettem el. Az ottani évek során bajnoki és kupagyőzelmek kiharcolásában lehetett részem. Pakosn jó volt a csapat és jók voltak a szakvezetők is, mondhatni, ideálisan alakultak a dolgok. A sikeres időszakot követően 2007-ben ismét visszahúzott a szívem szülővárosomba, Pécsre, ahol a PVSK-t akkor éppen PVSK-Panthers-nek nevezték.
 
– Hosszú pályafutása egészen 2009-ig tartott, amikor Pécsről Nyíregyházára igazolt, de egy év után megsérült, és onnan kezdve már levezetett az NB I/B-ben, a KANIZSA KK együttesében. Számos edző keze alatt dolgozott, ki tette Önre a legjobb benyomást egykori mesterei közül?
 
– Egyértelműen Patonay Imrét kell kiemelnem, aki edzőként sokat foglalkozott velem, mindig korrekten viselkedett. A mikor pedig megkérdezték, mindig tárgyilagosan nyilatkozott rólam. Ha úgy érezte, meg kell védenie, akkor is gondolkodás nélkül kiállt mellettem.
 
– Egykori ellenfelei közül kikre emlékszik különösen szívesen vissza?
 
– A legnagyobb szakmai élményt a litván Arvydas Sabonis elleni, 1992-es olimpiai selejtezőn volt találkozásom jelentette, aki egészen kivételes kvalitásokkal rendelkező kosaras volt. A hazai éljátékosok közül pedig Dávid Kornél és Sitku Ernő tette rám a legmélyebb benyomásokat.
 
– Amikor befejezte, milyen lehetőségei adódtak a civil életre történő átálláshoz?
 
– Bár volt némi gyakorlatom az autószerelésben, és egyébként sem esett le a karikagyűrű a kezemről, ha fizikai munkáról volt szó, de azért leginkább a sportágban szerettem volna maradni. Akkoriban kezdtek bejönni a sportba a TAO-pénzek, ez a folyamat segített abban, hogy Pécsen, a PVSK-ban elkezdhettem 80 gyerekkel foglalkozni. Később Csirke Ferenc mellé felkerültem a felnőttekhez, mellette az U23-as korosztály felkészítésével is megbíztak. 2015-ben eljutottam Salgótarjánba, ahol vezetőedzőként a B-csoportos gárdánkkal a feljutás volt a célunk, de félévvel később, 2016 februárjától komoly pénzügyi gondok közepette játszottunk, és csak a harmadik helyen végeztünk. Azon a nyáron szerződtem az MTK női A-csoportos csapatához vezetőedzőnek, ahol novemberig hat vereséget szenvedtünk. Ekkor a klub vezetése közölte, hogy nem MTK-specifikus a védő- és a támadójátékunk, ezért szerződést bontottak velem. Családommal ekkor döntöttünk a külföldre távozásról.
 
– Ekkor egy hosszabb szünet következett be a sportággal való kapcsolatában.
 
– Igen, felkerekedtünk, és hat évig Németországban vállaltam munkát; sofőrként dolgoztam. A Covid-járvány idején meggondoltuk magunkat, és 2022 nyarán hazajöttünk. Az alsóbb osztályban szereplő mohácsiak szívesen fogadtak edzőként. Megkaptam az U12-es korosztály játékosait, és a felnőtteket is én edzem.
 
– Elégedett ezzel a munkalehetőséggel?
 
– Mindig az adott lehetőségeket kell alapul venni. Mivel a mohácsi tennivalóim mellett még van szabad kapacitásom, ezért bekapcsolódtam a „Legitimo” nevű, német eredetű, az autósok jog- és érdekvédelmét szolgáló biztosítási rendszerbe. Ez a rendszer Németországban már az autósok 80 százalékát tagjai között tudhatja, Magyarországon ez az arány jelenleg csak 5-6 százalékra tehető.
 
– A beszélgetésünk során már említette, hogy a kosárlabdázással más úton is elkötelezett kapcsolatban áll.
 
– Igen, ugyanis a kisebbik, a 11 éves lányom kettős igazolással már évek óta kosarazik, Mohácsra is, meg Pécsre is jár edzésekre. Jelenleg 165 centi magas, de az orvosi vizsgálatok szerint a végső testmagassága 190 centiméter körül állapodik majd meg. Jelenleg a gyors, jó mozgású, labdabiztos fiatalok közé számít, szüleiként pedig amiben lehet, támogatjuk az ő kosaras fejlődését.
 
– Gondolom, figyelemmel kíséri a mai legjobb magyar férfiak játékát is!
 
– Természetesen. Az élcsapatok jelentős része komoly erősítéseket tudott behozni, de ez a folyamat azzal jár együtt, hogy a tehetséges magyar fiatalok kevés játéklehetőséghez jutnak. Pedig az lenne a legfontosabb, hogy a sportág magyar reménységei minél többször pályára kerülhessenek.

 

Fotó, slide: mkosz.hu

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus