Interjú: Berkics László Szolnokon érezte a legjobban magát
A Budapesti Honvéd, majd a Szolnoki Olaj SK csapataiban egyaránt komoly sikereket ért el.
Jocha Károly készített interjút Berkics Lászlóval:
A Budapesti Honvéd, majd a Szolnoki Olaj SK csapataiban egyaránt komoly sikereket elért, 203 centiméter magasra nőtt Berkics Lászlóval sikerült összehozni egy kellemes társalgást, melynek középpontjában természetesen a kosárlabdázás állt.
Az életének 63. évében járó egykori közösségkedvenc ma szállítmányozási tevékenységet folytat. 2026 áprilisáig egy nemzetközi fuvarozással is foglalkozó cégnél alvállalkozóként dolgozik. Szolnokról az ausztriai Voralbergbe, Roppen városába és vissza kell vezetnie a relatíve kisméretű, háromtonnás teherautóját. A munka befejeztével is marad jelenlegi munkahelyén.
– Egy út oda-vissza csaknem kétezer kilométer, ezt két nap alatt kell megtennie. Egy „beugró” kolléga segít néha, de a havi átlagon nincs mit kozmetikáznia.
– Minimum tizenhatezer kilométert kell teljesítenem minden hónapban, ha esik, ha fúj, ha van kedvem hozzá, ha nincs. Ez egy alapvetően nagyon jó munka – summázott az egykori kosárkirály. – A mai világban nem lehet sokat válogatni, mert akkor más elviszi előlem a fuvart. Egyébként a mai eszemmel nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy amennyiben elérem a 65 évet, nyugdíjba megyek-e vagy tovább dolgozom. Inkább arra hajlok, hogy ameddig lehet és bírom, dolgoznék.
– Ezzel nagy vonalakban sikerült bemutatni azt, hogy a jelen időben miként él Berkics László. Némi rákérdezésre sikerült újabb információkat kapni tőle.
– Előzőleg többféle családi vállalkozásban is benne voltam, előbb Érden, majd Törökszentmiklóson dolgoztunk. Amikor azokat befejeztük, ezt a munkát találtam, amit immár már hét esztendeje végzek alvállalkozóként.
– Haladunk az időben visszafelé. Mikor és miért hagyta abba a kosarazást?
– 1992-ben, mert egy térdsérülés közbejött. Ezért elköszöntem Szolnoktól, és egy-egy évet játszottam Csepelen, majd Salgótarjánban. Közben rájöttem, hogy a sportot és a vállalkozást egyidejűleg nem lehet csinálni, ezért adtam le a szerelést.
– Elérkeztünk az igazán érdekes kérésekhez, elsősorban ahhoz, hogy megtudjuk: miként kezdett kosarazni, és hogyan indult meg felfelé? Mi volt az első, említésre méltó állomása pályafutásának?
– 1977-ben kezdtem el kosarazni, és egy évvel később már felfigyelt rám Orbán Márton, aki akkoriban a serdülő válogatottal foglalkozott. Arra is emlékszem, hogy az első edzőtáborozás, amelyen részt vettem, az Tiszakécskén volt. A serdülő válogatottban pedig egy, a romániai Déván rendezett tornán játszhattam először. Már a legelső időkben a centerposzton vettek figyelembe. Amikor azután 18 éves koromra még magasabb lettem, és 203 centméternél állapodtam meg, végérvényesen eldőlt, hogy center maradok, mert a palánkok alatti területen éreztem igazán otthonosan magamat. Egyébként a BSE-ben kezdtem, és tizennyolc-tizenkilenc éves koromban a fiatal csapatunkhoz visszahívták a Czina Józsit, Orbán Marcit, Kauzált Pistit meg Hegedüs Edömért, és így egy jó NB I-es csapatban szerepelhettem-erősödhettem. Tizenkilenc évesen Misek Csabával együtt Ránky Mátyás már behívott a felnőtt válogatott keretbe, és csak utána, 1983-ban vonultatott be a Honvéd.
– Ránky Mátyás többször is volt a Honvéd után a felnőtt válogatott kapitánya is. Mit lehet róla elmondani?
– Ő akkor jött haza Amerikából, rengeteg szakmai újdonsággal felvértezve. Nagyon kemény edzéseket vezetett, a szakmai elképzeléseit illetően pedig következetesen ragaszkodott azok megvalósításához. Amilyen emberanyag volt a kezében, abból a maximumot ki tudta hozni. Én személy szerint óriási megtiszteltetésként éltem meg azt, hogy alig játszottam NB I-es meccseket, és máris behívtak a válogatottba. Egyébként a Honvédban is eltöltöttem négy évet, mivel a katonaság letelte után, továbbszolgálóként maradtam a klub kötelékeiben. Ez idő alatt három bajnoki elsőségben voltam részvényes.
– Ezt a négy esztendőt szakmai szempontból hogyan értékeli?
– Amikor a Honvéd leigazolt, huszonhatszoros bajnok volt az együttes, és olyan nagy nevek közé kerültem be, mint Gellér Sándor, Kamarás György, Gyurasits István – jobb helyre nem is kerülhettem volna. Ott fejlődtem a legtöbbet. Ez idő alatt Sárossy Elemér volt az első edző, majd utána jött Balogh „Buli” bácsi, miközben a válogatottnál Ránky Mátyást Mészáros Lajos követte. Azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Mészáros Lajos mellett dolgozott Rezák László később Szolnokon vezetőedzőm is volt, és vele is nyertünk bajnokságot. Rezák szerepe Szolnokon egészen más volt, mint amikor a válogatottnál másodedzőként alkalmazták. Szolnoki vezetőedzősége legfontosabb ismérve az volt, hogy a taktikát ugyan megbeszéltük, tehát a vezérfonalat ő adta, utána viszont tág teret engedett a játék közben adódó lehetőségeinkhez való alkalmazkodásra. Így elmondható, hogy mindkét vonalon kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt. Az is maradandó emlék, hogy 1986-ban mi már Amerikába utazhattunk, és még több, más egzotikus országba is eljutottunk, miközben mások még csak álmodoztak ilyesfajta lehetőségekről.
– Csepelről mehetett volna külföldre is...
– Igen, már tulajdonképpen minden egyenesben volt, de a csepelieknek aláírt kétéves szerződésem hátralévő részét a siegeni klub nem akarta kifizetni. Egy év után mégis klubot váltottam, ugyanis korábbi klubtársam, Farkas Attila valahogyan megegyezett a csepeliekkel, így végül egyetlen fillér fizetése nélkül távozhattam. Így kerültem a német II. osztályú Siegen helyett az NB I/B-s Salgótarjánba, ahol nem sikerült a feljutás az NB I/A-csoportba.
– Pályafutása két fő állomáshelye vitán felül a Honvéd és a Szolnok együttese volt. Ha össze kellene hasonlítania a két klubot, mit emelne ki?
– Az alaphangulat egészen más volt, ami sok mindent befolyásolt. Amíg Budapesten leginkább csak lézengtek az emberek a meccseinken, addig Szolnokon az edzéseken is rendszeresen kinn volt 5-600 drukker. Akkor még nem volt maximálva a nézőszám, így rendre háromezren is bezsúfolódtak a kis Körcsarnokunkba, Körmenden meg Zalaegerszegen pedig 5-6 ezer néző tombolta végig az összecsapásokat. Meg kellett szenvednem, amíg sikerült a klubcsere, mert annak idején nem volt divat a Honvédból elmenni. Máig nem tudom, pontosan mivel indokolták, de négy meccsre eltiltottak – a Szolnok mind a négyet elvesztette. Az ötödikre beszállhattam Budapesten, ahol az élcsoporthoz tartozó Ganz-Mávag ellen dobtam harminc pont fölött, és simán nyertünk is.
A többit már megbeszéltük. Berkics László szívesen él feleségével és két lányával a Szolnok-Martfű-Törökszentmiklós háromszögben lévő, Kengyel nevű, 3200 lakosú településen, ahol 2002-ben sikerült egy házat építenie. Túl sok ideje nincs bármiféle hobbira, mivel a munkája és a hosszú utazásokat követő regenerációs napok kitöltik az életét. Amikor csak teheti, meglátogatja a Szigetszentmiklóson élő, 89 éves édesanyját, aki még önellátó, és egész jó egészségnek örvend. Ha nagy néha álmodozik, venne egy motorcsónakot meg egy utánfutót, és meg sem állna a Tisza-tóig, ami mindössze 60 kilométernyire van a lakhelyétől. De ez csak az álmait színesíti, ilyesmire egyelőre nincs kilátása.
Fotó, slide: mkosz.hu