Interjú Losonczy Árpáddal

Mikor elkezdtem kosárlabdázni sokat hallottam a következő kérdést, miután meghallották a nevemet: „Na és van valami köze AHHOZ a Losonczyhoz?” Szüleim bólogattak helyettem, én pedig boldog tudatlanságban pattogtattam a lasztit az utánpótlás meccseken. Azóta felcseperedtem, és bár egy-két dolgot megtudtam útközben a ”híres rokonról”, a pályafutásáról mégsem kaptam soha teljes képet. Hogy például négyszer volt az év játékosa (’74, ’76, ’77, ’82); hogy az első profi kosaras volt, aki külföldre szerződött játszani; hogy Európa válogatott is volt; hogy 225-ször húzhatta magára a címeres mezt vagy; hogy még Michael Jordan ellen is pályára lépett. Érdekes és tanulságos volt megismerni nekem is a nagybátyám karrierjét, így fogadjátok szeretettel a a ’70-es, ’80-as évek (egyik) legjobb játékosával, Losonczy Árpáddal készített interjút.

 

 

Nagyapa első osztályú futballbíró volt, hogy-hogy nem a focit választottad?

 

17 évesen én még futballoztam, de a középiskolai tanárom az NB II-es Diósgyőrben kosarazott és ő mondta, hogy járjak le az iskolai csapat edzéseire. Nem sokkal később már a Diósgyőr tréningjén találtam magam, ez volt ’68 őszén. Ott úgy gondolták jó, ha továbbra is ott ügyködök, ezért ’69 januárjától már az NB I-ben játszottam 3-4 hónapnyi kosárlabdázás után.

 

Mik a legszebb emlékeid erről az időszakról?

 

Igazából egy van, ami tényleg óriási élmény volt. Augusztusban rendeztek a Kilián Gimnáziumban egy úgynevezett Magyar Népköztársaság Kupa (MNK) selejtezőt, a VTSK - ugye a régi BSE -, a MEAFC, a Diósgyőr és talán a TF részvételével. Lenn volt az akkori válogatott szövetségi kapitány, Eszéki Rezső, és azon a három meccsen olyan jól ment a játék, hogy úgy döntött behív a válogatott keretbe. Legnagyobb meglepetésemre 1970 januárjában már Tatán, a nemzeti csapattal edzhettem. Így tehát hamarabb lettem válogatott, mint a Honvéd játékosa, mert oda csak februárban kerültem, mint katona.

 

Azért nem ment olyan simán a váltás. Még fegyelmi tárgyalás is volt az ügyben. Hogy történt ez?

 

Persze, a Diósgyőr szerette volna, hogy én ott maradjak, ott járjak egyetemre és továbbra is náluk játsszak. Fegyelmi tárgyalás nem volt, csak eljárás indult ellenem, ha jól emlékszem, mert ez nem tegnap volt ugye. Ez azért történt, mert a Diósgyőr vezetői elintézték, hogy én halasztást kapjak, mivel sorköteles lettem, de így nem kellett volna bevonulnom, mehettem volna az érettségi után felvételezni és egyetemre. De ’70 januárjában Tatán, Balogh József, az akkori Honvéd edzője megkeresett azzal a szándékkal, hogy szeretné, ha nála játszanék, és bizony ez nem semmi egy alig húsz éves ember életében. Mondtam, hogy természetesen, nagy örömmel, hogyne! 1969 novemberében én még a füzesabonyi  pályaudvaron néztem ahogy a Honvéd 18 ponttal megveri a Real Madridot, és akkor ott átfutott bennem, hogy az nem lenne semmi, ha én egyszer ebben a csapatban játszhatnék. Erre eltelik három hónap és tessék. De ugye volt egy kis bibi, mert nekem volt egy halasztásom. Mondta Józsi bácsi, hogy le kell mondanom róla, ha én úgy döntök, hogy valóban elmegyek a Honvédba és akkor a következő lehetséges alkalommal be fog vonultatni. Én ezt megtettem, aminek a diósgyőriek persze nem örültek és kicsit felfújták a dolgot. De minden csoda három napig tart, akkora ász nem voltam még abban az időben, hogy megérte volna az egész huzavona, így szépen elcsendesedett a dolog.

 

Ugorjunk a Honvédos időszakra, melynek egyik legizgalmasabb része a MAFC-al vívott legendás rangadóitok voltak. Mitől volt olyan különleges ez a párharc?

 

Amikor én odakerültem, akkor ez a rivalizálás már évtizedek óta zajlott. A régi időkben még volt egy-két csapat, a Budafok vagy a BVSC, akik jobbak voltak, de utána hosszú-hosszú évtizedeken keresztül ez a két együttes határozta meg a magyar kosárlabdát. Az első két helyért többnyire ezek vívták a harcot, ami persze nem teljesen igaz, mert később a Csepel is beleszólt egyszer, kétszer a dolgokba, de legtöbbször a Honvéd és a MAFC nyerte a bajnokságot. A pikantériáját az adta a párharcnak, hogy ennek a két csapatnak volt a legnagyobb szurkolótábora. A MAFC-nak alapból, mert ugye egyetemi csapat volt és a telt ház előtt zajló rangadókon többnyire nekik szorítottak az emberek, de nekünk is volt szép számmal szimpatizánsunk. Én el tudnám képzelni a mai napon is, hogy ha a Honvédnak és a MAFC-nak is lenne első osztályú csapata, mint ahogy nincs, akkor 6-7 ezer ember simán kimenne a rangadókra. Ha akkor, 35-40 évvel ezelőtt kijöttek kétezren, mert többen nem fértek be, akkor most biztos, hogy többen mennének ki. Sajnálom, hogy ez még sincs ma így, de hát így alakult Budapest kosárlabda élete.

alt

 

Az európai kupaporondon is vitézkedtetek a Honvéddal. Milyen eredménnyel szerepeltetek?

 

Játszottuk ugyan a kupákat, de mindig csak selejteztünk, ahol az első fordulóban, másodikban többnyire vége volt. Elsőben mindig egy, még tőlünk is gyengébb csapatot kaptunk, de aztán olyan királyok jöttek, mint a CSZKA Moszkva, Panathinaikos Athen, Real Madrid, így sok babér nem termett a számunkra. Különböző hadsereg Szpartakiádokon tudtunk néha jól szerepelni, amit akkoriban évente rendeztek meg, mindig más-más helyszínen, például Kubában, Odesszában vagy Mongóliában, de ezek nem olyan eredmények, amikre nagyon emlékeznének az emberek. Voltunk azért másodikak a Szovjetunió mögött, ami sikernek tekinthető vagy a már említett Kubában szintén egy második hely a szovjetek mögött és a házigazdák előtt, de ezek nem számottevő eredmények.

 

És milyen volt a kor nagy játékosai ellen pályára lépni?

 

Én centert játszottam mindig, dacára annak, hogy a két métert sem értem el és a versenysúlyom is 84-85 kiló volt. A magyar mezőnyben egy-két kivételével alig volt két méter feletti - ’70-es évek elejéről beszélek még - így bizony nagyot néztünk, mikor megjelentek ezek a két méter 5, 6, 8, 10-es, 12-es emberek. Nem azt mondom, hogy rezgett a lábam, de azért nem volt jó érzés, amikor feldobták a labdát, én meg a válláig sem értem. Mikor folyt aztán a mérkőzés és sikerült egy-két dolgot véghez vinnem az ellenfél gyűrűje alatt, akkor az nagyon jól esett, de az az igazság, hogy akkoriban semmi sanszunk nem volt ilyen csapatok ellen.

 

Maradjunk a posztodnál, említetted, hogy két méterrel centert játszottál, viszont magasbedobóként kezdted a pályafutásodat. Hogy kötöttél ki mégis a palánk alatt?

 

A Diósgyőrben volt pár idősebb játékos, akik abban az időben magasnak számítottak. Nem érték el ők sem a két métert, de sokkal testesebbek voltak így ők játszották a centert. De mivel engem mégis szerettek volna játszatni, akkor úgy döntöttek, hogy - a mai nyelven – hármas poszton vetnek be. Nem tudtam én jól dobni, viszonylag gyenge, vékony gyerek voltam, a távoli dobások sem voltak az én műfajom. Viszont a gyűrű közelében ügyesen tudtam forgolódni és lassan rájöttek, hogy jobb, ha én ott mozgolódok, mert dacára annak, hogy magas voltam, eléggé fürge is a palánk alatt. A Honvédban majdhogynem ”kényszerből” kerültem erre a posztra, mert szegény Lendvai Ödön lesérült, Pálfy Tamás visszament a Csepelbe, és hirtelen ott maradtak center nélkül. Akkor néztek gyorsan körül, hogy ki tudná ezt a két jó játékost helyettesíteni, és innentől kezdődött nekem igazán a Honvédban a centerjáték 1970-től. Nem tudom mi lett volna, ha hármast vagy kettest játszom, de jó volt ez így. Hát…kicsi voltam. Ma már ez semmiképp nem menne.

 

Specialitásod volt a horogdobás. Hogyan jött, hogy ezzel a fegyverrel operálj?

 

Annak idején sok játékos használta, magasak is, alacsonyabbak is ezt a dobást, mert ha megtanulta az ember igen biztos kosárszerzési lehetőség volt, mivel távolabb kerültél a védőtől. Egy tempónál vagy a palánk alatt, ha szembekerülsz egy magasabb védővel, simán le tud blokkolni. Viszont ha dobsz egy horgot, ahol a játékos között ott van a tested, plusz még a kinyújtott kezed, akkor ez elég biztos dobásnak tűnt, persze rengeteg gyakorlással. Mikor volt időm edzésen, vagy akár utána is ott maradtam és állandóan ezt gyakoroltam, mert nagyon hasznos fegyver volt és nagyon tetszett is ez a dobásfajta, elég csak megnézni Lew Alcindort (Kareem Abdul-Jabbar), aki ezt a legszebben művelte.

 

Mi az oka szerinted, hogy manapság keveset alkalmazzák?

 

Abban az időben, mikor én játszottam még nem volt hárompontos dobás, ezért ezt meg lehetett csinálni, mert a centerek dobták a pontok nagy százalékát. Ma annyira erősek fizikálisan a játékosok, hogy kitalálták a hármast. 50 %-kal több pontot tudsz szerezni EGY sikeres dobással, és ahogy én követem az eseményeket a tv-ben, itt mindenki hármast dob, akár nagy, akár kicsi. El van felejtve az, hogy benn egy igazi centerezést lássunk. Most az Eb-n láttam egy pár igen jó centerjátékot, de a pontok nagy százalékát a kicsik dobják, a külső emberek, vagy talán az ötös is, de kintről. Mert ha a hármas nem megy be, az nem akkora tragédia, mint ha egy horogdobás, vagy ha egy sima kettes kimarad, mert a 30-40 %-al dobott tripla az úgy rendben van. Belül azért nem örülnének, ha ilyen hatékonysággal dolgoznál. A fizikai erőnlét is döntő tényező manapság, mert régen egy-egy nemzetközi mérkőzésen a magasságunk tett minket még a feldobás előtt a második sorba, hogy hopp öreg, neked itt nem sok sanszod van. Akkoriban zsákolni csak a 2,05-ös emberek tudtak, manapság már ez mindenkinek megy, amihez persze elképesztő fizikum szükséges, és ebbe már nem fér bele ez a fajta művészi dobás.

 

A horgon kívül volt más is, amiből sokat tudtál dobni?

 

Azt hiszem, úgy hívják ezt a dobásfajtát, hogy fade-away. Ha a palánkkal szembe állunk, akkor én bal oldat játszottam, és mindig a Turpi (Gyurasits István – a szerk.) szolgált ki engem. Pozíciót fogtam, kértem a labdát és az alapvonal felé lefordulva egy ún. fade-away dobást eresztettem el, a védőtől távolodva, hátrafelé ugorva. Biztos vagyok benne, hogy a pontjaim 70 százalékát így dobtam.

 

Emlékszel még ki ellen és mikor dobtad az 52 pontos rekordodat?

 

Ha minden igaz 1978-ban és a Videoton ellen, lenn Fehérváron. Nekik nagyon fontos volt a győzelem, mert be akartak jutni a rájátszásba és bizony égtünk is a félidőben tíz ponttal. Akkor a Gellér Sanyi mondta, hogy öreg, össze kéne szednünk magunkat, mert ha itt kikapunk, vége a világnak. Erre sikerült 52 pontot dobnom és megnyertük a mérkőzést.

 

Öt bajnoki címet nyertél a Honvéddal, 1979-ben azonban mégis váltottál. Hogyan kerültél a MÁVAG-hoz?

 

Abban az időben nyilvánvalóan nem volt akkora pénz a játékban, és nem játszott szerepet, hogy én most hol játszom, mert nem volt különbség, átlagfizetésünk volt, semmi különös. Akkor nősültem újra, új lakásra volt szükségünk és mivel a Honvédtól korábban már kaptam egyet, így ők akkor nem tudtak segíteni. A MÁVAG viszont tudott. Nem hangzik túl pozitívan, hogy milyen egyszerű okból hagytam ott egy sikercsapatot, de semmilyen más különös indoka nem volt. Az akkori egyik legjobb barátom, a Németh Karcsi ott játszott, Balogh József pedig, aki majdhogynem végigkísérte az egész pályafutásomat az edző volt, így miattuk döntöttem a kis gyári csapat mellett.

 

Viszont a váltásnak lett egy komolyabb következménye, hogy nem játszhattál egy évig.

 

Így van, ugyanis eltiltott a Honvéd. Mindenki tudta, hogy én nagyon szeretem a Honvédot, mindenki tudta, hogy nem pénzért megyek el és nem voltak akkor még szerződések sem, amik lejárhattak volna. Akkoriban az egyesület döntötte el, hogy kiadja-e a játékost, szabaddá teszi-e vagy sem és amennyiben azt mondják, hogy nem, akkor egy évet ki kellett hagynia. Így azt mondta az akkori elnök-helyettes, hogy megérti a helyzetemet és nagyon sajnálja, hogy így alakult, de nevelési okokból nem adnak ki engem, így egy évig nem játszhattam, csak edzettem. Én, aki közismerten nem rajongtam magáért az edzésért, végül is nem csináltam mást a következő szezonban, csak tréningeztem (nevet). A Koracs kupában pályára léphettem ugyan, de más nem volt. Az a ’79-es év elég húzós volt, de a MÁVAG-ban egy nagyon jó társaságot találtam, régi edzőmet, így kibírtam és utána játszhattam tovább.

 

Milyen érzés volt utána bajnoki döntőt játszani volt csapatod ellen?

 

Az nagyon cool volt, hiszen a MÁVAG az akkori időben nagyon nagy szerepet nem játszott a bajnokságban és velem mégis sikerült a második helyen végezni. Nem tudtuk a Honvédot soha megelőzni, de megverni többször meg tudtuk. Ami persze nagy dolog volt, egy kis, gyári csapat, egyszerű kis emberekkel, a Honvéd pedig egy sikertől elhalmozott klub volt. Akkor egy olyan csapat keveredett össze a Dózsa György úton, ami azt hiszem tízszer nyert egymás után bajnokságot. Mind fiatalok, magasak, ügyesek voltak; Kis Tamás, Farkas Attila, Horváth Attila, Heinrich Robi, de nem akarok senkit se megbántani, hogy kihagyom. Lényeg, hogy az egy nagyon jó csapat volt és persze óriási élmény volt ellenük döntőt játszani.

 

Az első magyar kosaras voltál, aki profinak szerződött külföldre. Hogyan jött a németországi lehetőség?

 

Miután a MÁVAG-gal többször megfordultunk Koracs Kupán, utaztunk ide-oda és láttam, hogy külföldön hogyan is néz ki a kosárlabda klub szinten, így izgatott a dolog, hogy legalább egy évig hadd játsszak már kinn valamelyik csapatnál, egyszerűen csak kipróbálni, hogy mi a helyzet ott. De akkoriban nem mehetett más játékos, csak futballista külföldre, így én ezt nagyon nem is forszíroztam. Pedig már ’77-ben el akartak vinni Finnországban az Eb-selejtezőn, de én nem disszidáltam volna soha. Egyszer hallom azonban, hogy a Buzek Laci, aki az egyik legjobb röplabdázónk volt, kinn játszik Hamburgban, mert most már lehet menni más sportolóknak is, nem csak focistáknak. Akadt három edző, aki segített nekem elindulni ezen az úton, sajnos ketten már nincsenek közöttünk. Az egyik a Haris Feri, aki a MAFC-nak az edzője volt, ő Luxemburg felé szerzett lehetőséget, Glatz Árpi szegény, aki szintén elhagyott már minket, ő Németország, München felé és a Németh Laci, aki Írország felé. Mindhárom helyen voltam próbajátékon, mindhárman vittek volna, de végül is maradt a München, mivel akkor két kicsi gyermekem volt, és ez van a legközelebb Magyarországhoz. Így a bajoroknál kötöttem ki, egy évre gondolkoztam, voltam 33 éves, nem volt hova tervezgetnem, mint kosárlabdázó. Ebből lett aztán öt év, mert mindig kaptam újabb és újabb szerződést, mert meg voltak velem elégedve, én meg szívesen játszottam és egészen ’88-ig nyomtam kinn. Utána összedőlt minden, akkor már nem volt ilyen, hogy én disszidálok, így egyszerűen ott ragadtam.

 

Térjünk át a válogatottra. Miért nem sikerült kijutni egyetlen nagyobb világversenyre sem? Mi hiányzott a csapatból?

 

Először is kezdjük ott, hogy akkor még csak 12 csapat jutott ki az Eb-re. Mindig volt két selejtező csoport, abból négy-négy jutott be az ún. döntőbe, és onnan az első négy került be a legjobb 12-be. Selejteztem jó párszor és mi általában az ötödikek, hatodikak lettünk, tehát összesítésben a 13., 14. helyen végeztünk, ami ugye nem ért döntőt akkoriban. Most meg 24-en jutnak be?? Hát ez egy vicc. És hogy mért nem kerültünk be soha?  Ha most nagyon megerőltetem magam, akkor három eset jut az eszembe. 1973-ban azért nem sikerült, mert a németek lényegesen jobbak voltak nálunk és hiába vertük simán a nálunk gyengébb angolokat, portugálokat, a döntőben egy nagyon jó német csapattal szemben maradtunk alul.

 

Egy másik amire emlékszem, hogy milyen picik voltunk akkoriban, ’79-ben Svédországban történt. Egy ponttal megvertük az én két időntúli személyimmel a bolgárokat és így mi jutottunk ki az Eb-re. Erre mondták a vezetők, hogy annyira azért ne örüljünk. Kérdeztük miért, hisz egyformán állunk a bolgárokkal, viszont mi megvertük őket, ergo, mi jutottunk tovább. Éjfél, fél kettőig ültünk az étteremben, nem tudva semmiről, hogy most mi lesz. Felhívták a David Turnert, az akkori FIBA második emberét, hogy most akkor mi a teendő. Az a válasz érkezett, hogy döntsenek a helyi vezetők, ahogy akarnak. A döntés pedig az lett, hogy mivel a bolgárok 25-el verték az angolokat, mi pedig csak 14-el, így ők jutnak tovább. Én nem tudom, hogy mik a lehetőségei ilyenkor a vezetőségnek, asztalra csapni vagy kiabálni, de mi ezt úgy elfogadtuk és hazajöttünk. A mai napig nem értem, hogy ez miért történhetett, de talán valaki majd egyszer elmagyarázza nekem. Az én privát véleményem erről, hogy azért Bulgária jutott tovább, mert egyszerűen több esélyt jósoltak az Eb-n nekik, mint nekünk. Végül nyolcadikként zártak és az a Glucskov, aki ellen mi játszottunk, a stuttgarti döntő legértékesebb játékosa lett. Persze nem biztos, hogy ez így volt, ez csak az én privát hülyeségem, mindenesetre ez fájt a legjobban.

 

A többi selejtezőn a nem túl profi mentalitás is hozzájárult a kudarchoz. Míg a többi csapat edzett, aludt, készült, addig mi szaladgáltunk az ilyen-olyan boltokba, mert azt a pár ezer forintos fizetésünket ezzel tudtuk kipótolni, és a vezetők is szemet hunytak efölött. Az ellenfeleinknek nem is volt szabd ilyenekre gondolniuk és nem is gondoltak, mert hazamentek és megvették. A ’77-es selejtező is fájó emlék, ott el is akartak engem vinni a tornáról, megvertük a franciákat, aztán kikaptunk egy gyenge Ausztriától, az hiba volt nagyon.

 

1982-ben Európa válogatott lettél és a budapesti mérkőzésen az USA ellen léptél pályára. Hogyan kerültél be a korszak nagyjai közé?

 

Gondolhatod, hogy ezt már 285-ször megkérdezték tőlem, de azért elmondom az én privát véleményemet erről. Itt volt a Hepp Ferenc emléktorna Magyarországon, tehát logikus volt, hogy kellett lennie egy magyar játékosnak is. Megszavaztatták a vezetőket, meg az edzőket és végül rám esett a választásuk, hogy játszhassak a legjobb európaiak között. Azért mondom ezt el, mert én nem voltam olyan jó, hogy Európa legjobb 12 játékosa között legyek. Azért játszottam abban a válogatottban, mert Magyarországon volt a meccs. Most mondhatnám azt is, hogy a kemény munka és hasonlók vezettek idáig, de én nem szerepeltem soha Eb-n, nem voltam Euroliga vagy BEK meccseken, nem nyertem semmiféle külföldi kupát, amit jegyeznek. Nem jutottam el soha az oroszok, jugók, franciák, spanyolok fémjelezte élmezőnybe, hát hogy kerülnék én most a legjobb európaiak közé? Nem ezt kellene mondanom, de ez az igazság. A magyar vezetők így döntöttek, hogy én játszhatok közöttük. Mikor találkoztam a csapattársaimmal, három-négy kivételtől eltekintve, azt se tudták ki vagyok. Ezek mind ismerték egymást, mind haverok voltak, mert állandóan játszottak egymás ellen Eb döntőn, bajnokikon, Koracs Kupa meccseken. Nagy büszkeség volt bekerülni közéjük, de gatya teli volt, amikor odamentem hozzájuk, mert én tudtam, hogy ők valóban királyok, én meg esetleg itthon voltam a legjobb, vagy az egyik legjobb abban az időben. De ott voltam, ezt nem veheti el tőlem senki, játszottam is, dobtam hat pontot hat perc alatt, úgyhogy elégedett voltam.

 

Bár korántsem volt még akkora játékos, de egy bizonyos Michael Jordan is pattogtatott az ellenfélnél azon a mérkőzésen.

 

Abban a csapatban mindenki jól játszott a Jordan is, a Paxson is, aki szintén Chicagóba került később. Jordan 19 éves volt és nekünk fogalmunk nem volt, hogy ez ki. Gyakorlatilag semmi különöset nem éreztem, mikor ellene játszottam. Én azon igyekeztem, hogy a játékostársaimmal megértsem magam, vártam, hogy kapok-e labdát egyáltalán, azt megtudom-e oldani egy vissza passzal vagy egy dobással, ami sikeres, tehát Jordannel én abszolút nem foglalkoztam. Aztán amikor láttam már, hogy mi lett belőle pár év múlva, akkor visszakerestem 1-2 cikket és képet, hogy: áháá, tényleg ő az. Az úgy jó érzés volt. Az az igazság, hogy úgy a közönség, mind a játékostársaim, akik Európa vezető csapataiban játszottak, nem tudtuk, hogy ki ez a srác. Ő dobta a legtöbb pontot a meccsen az amerikaiaknál, 18-at, és már akkor mindenki látta, hogy ebből a gyerekből lesz valaki. Két évvel később már meg is kapta a chicagói szerződést.

 

Gyermekeid is örökölték a szülők tehetségét a sportághoz? (Felesége, Bácskai Csilla szintén első osztályú kosaras volt. – szerk.)

 

Ádám mindenképpen nagy kosaras lehetett volna szerintem, ha nem sérül le. Ez nem apai elfogultság, 16 évesen volt német junior válogatott, ami a 18 évesek korosztálya. Ő sajnos jelenleg rokkant kategóriába tartozik a térde miatt. Márti is nagyon ügyes, de nem olyan sportbolond, mint az Ádám. De tehetsége, ügyessége, keze az van és magas is, 1,85. Ádám nem volt olyan magas, 1,94-nél megállt, de nem kell mindenkinek 2,20-nak lenni, hogy kosaras legyen, elég csak megnézni ezt a Navarro gyereket. Márti is próbálkozott, volt Amerikában, de ő nem annyira profi beállítottságú, mint az Ádám. Örülök, hogy mind a kettő játszotta ezt a játékot, Márti most is próbálkozik ott a müncheni csapatnál.

 

Az edzősködés nem fordult meg soha a fejedben?

 

Ááá, mindig csak vészhelyzetben. Kinn, Münchenben mikor a régi csapatom olyan helyzetbe került, hogy eltűnt az edző éppen, akkor átvettem egy csapat irányítását. Egy évig edzettem a fiamat is, mikor még 17-18 éves volt, de én nem nagyon akartam soha edző lenni. Tudom magamról, hogy milyen játékos voltam, ezért nem állok oda vizet prédikálni, mikor bort ittam. Az edzősködés nem az én világom, nem is gondoltam rá soha.

 

Talán kevesen tudják rólad, de mégis csak olimpiai bajnok vagy.

 

Igen, igaz (nevet). Melbourne-ben, 2002-ben játszottunk az ún. öregfiúk vagy senior olimpián. 6000 sportoló, ugyanolyan megnyitó, mint a ”nagyok” versenyén. Különböző korcsoportokban indulhattak a játékosok, mi a 40 évesek között neveztünk. Fehérváriak, egy pár pesti, bajaiak alkották azt a csapatot és én is meg lettem oda hívva a barátaimon keresztül, voltam akkor 52 éves. 5-6 meccset kellett ahhoz játszani, hogy eljussunk a döntőig és végül ott elsők lettünk. Így elmondhatom magamról, hogy olimpia bajnok vagyok, vagy világbajnok, mert ez Világverseny volt, World Gamesnek hívták, de az egész olimpiaként zajlott. Itt történt meg egy nagyon érdekes eset is velem.

 

Tom Amberry és a Bulls játékosaiÜlünk Heinrich Robival az étteremben és reggelizünk Hungary feliratú pólóban. Odacsoszog hozzánk egy ősz hajú manus a kis kosárlabda formájú táskájával, hogy el szeretné kérni a trikónkat, mert az ő felesége magyar és, hogy ez nagy ajándék lenne neki. Leült mellénk beszélgetni és elmesélte, hogy ő is kosarazik itt a versenyeken. Elcsodálkoztunk rajta, 80 éves volt a bácsi, de odaadtuk neki a pólónkat és sok sikert kívántunk. Pár nap múlva találkoztunk vele és mondta, hogy elsők lettek. Kérdeztük, hogy? Hát az ő büntetőivel. Beállt a végén és az ő dobásaival nyerték meg a meccset, mert kiderült, hogy ő a Guiness rekorder az egymás után bedobott büntetőkből. Azt hittem elájulok. (Az urat egyébként Dr. Tom Amberrynek hívják, a képen épp a Bulls játékosainak magyaráz. – a szerk.) Elmesélte, hogy van egy háza Los Angeles környékékén és egyszer megkért pár embert, hogy segítsenek neki szedni a labdákat, mert szeretne világcsúcsot dönteni. Akkor volt 71 éves. 2750-nél állt meg, de nem azért, mert hibázott, hanem mert a segítői megunták az egészet, mondván itt fognak állni három napig, ha arra várnak, hogy kihagyja, így leoltották a villanyt és hazamentek. Azt mondtam akkor, ilyen a világon nincs.

 

Hiányzik a játék?

 

Hogyne, persze, hogy hiányzik. Seniorban még ugye játszottam kinn és az úgy jó volt, hogy az öregfiúk között mozoghattam egy kicsit. De hát nem tudok futni, ízületi kopás van a jobb bokámban, örülök, hogy most még menni tudok. Ez már három éve van, és ez sajnos jobb nem lesz. Münchenben, miután abbahagytam a játékot ’88-ban, utána még öregfiúkban elpattogtattam, többször voltunk német bajnokok is különböző korcsoportokban. Most is lehetne még a 60 éven felülieknél játszani, de sajnos nem tudok.

 

Tartod még a kapcsolatot a régi játszótársakkal?

 

Az otthoniakkal persze, mindenképpen, főleg a Honvédosokkal, mégis csak ott játszottam 13-14 évig. Van egy összetartó kis társaság, akikkel rendszeresen összejárunk, most nemrég is voltam otthon egy ilyen összejövetelen. Ilyenkor elbeszélgetünk egymással, elanekdotázunk, tudjuk egymásról, hogy kivel mi van. Bízom benne, hogy sokáig megmarad még ez.

alt

 

Manapság követed a nagyvilág eseményeit? Esetleg a hazai bajnokságot vagy a válogatott szereplését?

 

A magyart nem tudom követni, csak egy-két nevet ismerek, egy-két eredményt, például a legutóbbi Eb-t követtem és az azt megelőző selejtezőt, ahol a magyaroknak abszolút esélyük lett volna a kijutásra. És ha itt ilyen játékosok szaladgálnak a pályán, akik öt számjegyű eurósokat keresnek havonta, akkor az minimum elvárható lenne tőlük, hogy egy Portugáliát megverjenek, de nem akarok én itt ugatni. Ez egyszerűen röhej, hogy itt egy magyar kosárlabda játékos annyit keres, mint én kinn fél év alatt, és akkor kikapnak a portugáloktól. Vagy legalább látnám azt, hogy egy magyar csapat bejut az Euroliga Final Fourjába, vagy ott van a mezsgyéjében, de nem. Első kör, puff, kiesünk.

 

A német bajnokságot viszont követem, mert most a Bayern München első osztályú lett. A német tv kevés kosárlabdát sugároz, bár az Eb-ről amelyik meccset adták, azt mind láttam, de NBA-t például nem közvetítenek, még ha szezon van akkor sem, így mindig csak hallok róla.

 

Maradt bármi hiányérzet benned a pályafutásoddal kapcsolatban?

 

Persze, hogy maradt. Nagyon cool volt ez a 20 év, amit játszottam, de hiányzott egy igazi siker. Magyar bajnok voltam, az egy dolog. De akár csapatban, akár egyénileg jó lett volna nemzetközi szinten is elérni valamit. Szerepelni olimpián, Eb-n, az jó lett volna.

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus