Németh István a 17 évről és a visszavonulásról

Hogyan emlékszel vissza az első mérkőzésedre, melyen már a felnőttek között léphettél pályára Körmenden?

Nagyon izgultam, mivel a felnőtt meccs előtt lejátszottuk az ifi mérkőzést, én pedig már tudtam, hogy csapatban leszek a nagyok között is. A Baja ellen léptünk pályára és nagyarányú győzelem volt várható hazai környezetben, így pláne izgultam, hogy játékba kerülök-e. Ám amint parkettre léptem, minden izgalom elszállt és már tényleg csak a játékra figyeltem oda.

Mondhatni, hogy több igen különböző kosárlabda-kultúrájú országban megfordultál játékosként. Mennyire érezted te ezeket a különbségeket, hogyan tudnád összehasonlítani az általad külföldön tapasztaltakat?

Olyan óriási különbség nincsen szerintem. Én alapvetően is egy nagyon könnyen alkalmazkodó játékos voltam - értem ezt a csapatokra és a kultúrákra, valamint az egyes élethelyzetekre is. Talán amit differenciaként elmondhatnék, az az, hogy Görögországban nagyon fizikális a játék, Lengyelország hasonló volt Magyarországhoz, ami nekem a legjobban feküdt, az viszont az Adria Ligában jellemző délszláv stílus. Ez valamennyivel tisztább, mint a többi, kiszámíthatóbb és lényegesen jobban épít a csapatjátékra, mint az egyéni képességekre.

Jó pár emlékezetes siker részese voltál karriered során. Mi vagy mik azok, amelyeket ezek közül te magad kiemelnél?

Az érzelmi csúcspont az mindenképpen a Körmenddel való bajnokságnyerés volt 2003-ban, mert az azelőtti 23 évben arra vágytam, hogy ezt az érzést átélhessem, nem is csalódtam benne. A többiről pedig azt mondhatom, hogy minden egyes siker, bajnokságnyerés, kupagyőzelem mindig azt adja vissza érzetként, hogy az ember eléri, amiért az ember egy egész éven át küzdött, mindig boldogságot és elégedettséget adott ez számomra.

Amikor először álltál légiósnak és kikerültél Olaszországba a Trevisóhoz, mennyire tudtad, hogy mi vár rád?

Gyakorlatilag semennyire nem voltam képben, akkor még nem volt internet - vagy ha volt is, akkor csak nagyon lassú, a külföldi, nem NBA-mérkőzéseket pedig nem adták a magyar televíziók. Azt nem mondom, hogy fogalmam sem lett volna róla, hova megyek, mert az előtte való évben már voltam kint egy meccsen Trevisóban, de igazából nem volt teljesen jól felmérve ez a helyzet. Úgy érzem, hogy ha már előtte játszottam volna valahol külföldön, akkor utána Trevisban is jobban meg tudtam volna szokni azt a szituációt, amibe kerültem.

Jött egy sérülés, ami után át kellett alakítanod a játékodat. Fiatalabb korodban igencsak atletikus játékosnak számítottál, a posztodon pedig nem lehetett könnyű ez a váltás, de szerencsére várt még rád több jó év a pályán. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Nagyon nehéz volt. Egy küzdő-típusú ember vagyok, hiszen már gyerekkoromban is átestem egy elég komoly betegségen, amikor egy évig nem is sportolhattam. Onnan is fel kellett állnom, s ez a sérülés is olyan volt, ami majdnem egy egész évet elvett az életemből. Újra meg kellett tanulnom futni, szinte az alapoktól mindent újra végig kellett csinálnom. A gerincemnek van egy 10-12 centis része, ami nem mozog se jobbra, se balra, se előre, se hátra, ez pedig meglátszik az ember mozgásán. A sérv miatt az idegek és a reflexek is roncsolódtak, romlottak, főleg a bal lábam, amit ez érintett, nekem pedig ez ráadásul az erősebbik oldalam.

Jött az utolsó profi éved, amit a Szolnok színeiben töltöttél el. Milyen várakozásokkal érkeztél az Olajhoz és ezek hogyan teljesültek számodra?

Szerettem volna mindenképpen magyar bajnok és kupagyőztes lenni, ami nem jött össze. Egyénileg arra számítottam - és még annak idején Pór Péterrel is úgy beszéltük meg -, hogy 15-20 perces csereember leszek, aki majd játszik egyest és kettest is, ha kell, amolyan fregoliember leszek. Ez igazán feküdt is volna nekem, ám november-december környékén megreccsent az egészségem, ez, illetve az utána való felépülésem gyakorlatilag elvitte az egész évemet, így csalódásként éltem ezt meg sajnos.

A válogatott illetően ott lehettél az Európa-bajnokságon is, ami a nemzeti csapatunk utóbbi 40 évének legnagyobb sikere volt. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, s mikre vagy a legbüszkébb ebből a periódusból, valamint van-e bármiféle hiányérzeted?

Én az Eb-re jutás kiharcolásában nem vettem részt, azt ugyanis a csapat az előtt vitte véghez, mielőtt én válogatott lettem. Én már az Európa-bajnokságra készülő keretbe kerültem be, mint amolyan edzőpartner, de sikerült bejátszanom magam a csapatba. Majd az Eb-n sikerült nulla percet játszanom, mivel egy mandulagyulladás elvette tőlem ezt a lehetőséget. Utána nagyon szerettünk volna kijutni az Eb-kre, de háromszor is egymás után úgy jött ki a lépés, hogy az utolsó pillanatban maradtunk le a kvalifikációról. Ezt követően a Dávid, Gulyás, Mészáros, Kálmán-féle generáció visszavonult, illetve nem jött többet a válogatottba, igazából ezzel a társasággal nem tudtuk azt elérni, ami szerintem bennünk volt. Arra mindenképpen büszke vagyok, hogy abban a 10 évben, ami alatt válogatott lehettem, addig minden nyáron ott voltam a csapattal, több évig csapatkapitány lehettem és meghatározó tagja tudtam lenni a válogatottnak.

Meghoztál most egy kemény döntést - mondhatni viszonylag fiatalon. Mi az, ami miatt így határoztál és miért pont most vonultál vissza?

Az egyik tényező az, hogy 17 szezont lehúztam az élvonalban, ami nem olyan kevés, még hogy ha korban nem is vagyok annyira idős. A másik része pedig az, hogy a mindennapi küzdelmek, a fizikai fájdalommal való küzdés, illetve a mentális fásultság elleni harc ismeretében úgy érzem, hogy már nem tudnák a saját magam által elvárt szinten teljesíteni és ezért inkább abbahagyom. Nem szeretnék megélhetési kosárlabdázó lenni, aki már csak játszogat a semmibe.

Mi tölti ki azt az idődet a jövőben, amit az utóbbi évtizedekben a kosárlabda töltött ki?

Vinkó Lászlóék játékosügynökségéhez álltam be dolgozni, ez már egy előkészített dolog volt az utóbbi egy-két évben tudatosan készülök is erre a pályára. Mindig is érdekelt a sportmenedzsment, a sportvezetés, jóval inkább, mint mondjuk az edzősködés. Vinkó Laci felajánlotta nekem ezt a munkalehetőséget, én pedig éltem vele. Úgy érzem, minél hamarabb elkezdem, annál korábban lehetek majd egy jó menedzser.

Köszönjük az interjút és gratulálunk a pályafutásodhoz, s egyben sok sikert kívánunk a civil életedhez!