Klubot építünk - 2. rész
Kilépni a múlt árnyékából, avagy mit jelent ma egy MAFC – Honvéd örökrangadó
Az alapszakasz utolsó fordulójában MAFC – Honvéd mérkőzést rendeztünk. Nosztalgikusan örökrangadónak aposztrofáltuk a meccsünket a fociból átvett kifejezéssel. Lehet, hogy túlzás, egy Fradi – Újpest ütközethez hasonlítani magunkat, de azért alapvető párhuzamok felfedezhetőek. Szurkolói rendbontások nálunk szerencsére nincsenek, de ahogy a fociban, itt is két olyan csapatról van szó, akiknek a múltja dicsőséges, a jelene tele van problémákkal, és ebből adódóan a jövő is egy kicsit zavaros.
Egy közösség identitásának fontos része a múltja. Büszkének lehet rá lenni, és akár erőt is lehet belőle meríteni. Feltéve, ha a közösségnek van jövőképe! Ha viszont nincs, akkor a dicső múlt nyomasztó teher tud lenni, és minden egyes megemlékezéssel csak azzal szembesülünk, hogy eltékozoltuk az örökséget. A mi kis közösségünk most valahol ezeknek az érzéseknek a határán van. Ismerünk sok régi motorost, akik néha-néha összejárnak nosztalgiázni, de ugyanakkor van egy új generáció, akik azért jönnek ki a mérkőzésekre, hogy segítsenek újra visszajutni az élvonalba.
A mostani bajnoki meccs felvezetéseként próbáltunk egy kisebb kosárünnepet rendezni, amelynek a tradíció-produkciója egy öregfiú derbi lett volna. Kitűnő lehetőség lett volna arra, hogy kielégítsük az idősebbek nosztalgiaigényét, de ugyanakkor bemutassuk nekik a jelenünket (és érzékeltessük a jövőnket). A probléma csak az volt, hogy a nyolcvanas évek ikonikus játékosai már nem igazán vannak mozgatható állapotban, a kilencvenes évek sztárjai pedig általában elfoglalt üzlet- vagy sportszakemberek. Az utóbbi időszakban amúgy is csak a Honvédnak volt fénye. Tulajdonképpen rá kellett döbbennünk, hogy a MAFC esetében a dicsőséges múlt valójában dicsőséges régmúlt, a problémás jelen pedig már 25-30 éve tart.
Szerencsére felvezető program nélkül sem lehetett panaszunk a hangulatra. Mindkét szurkolótábor dobokkal érkezett, és a folyamatos buzdítás megadta a mérkőzés ritmusát. Mondhatnánk, hogy mindenki tisztelettel adózott a múlt előtt, de valójában a szurkolók nagy többsége és a játékosok olyan fiatalok, hogy csak hírből hallhattak a korábbi patinás rangadókról. Ők egyszerűen csak sportemberhez méltóan mindent beleadtak. Valaki a pályán, valaki a nézőtéren. Éppen ettől lett újra igazi kosárünnep a két csapat mérkőzése.
Akár szimbolikusnak is vehetjük, hogy már nem tudjuk összehozni az öregfiúk mérkőzést: nem lehet múltidézéssel jövőt építeni. Persze, nem arról van szó, hogy elhanyagolnánk az örökségünket, de azzal tisztában kell lenni, hogy a nosztalgiázás csak egy mámor. Megszépítjük a múltat, és emiatt nem vesszük észre, hogy a világ megváltozott és már mások az elvárások. A mostani játékosok semmivel nem rosszabbak, mint a régiek. A játékunk ugyan fejlettebb és gyorsabb lett, de közben a környezet is megváltozott. Az elmúlt huszonöt évben Magyarországon kialakult a többé-kevésbé üzleti alapon működő sport, több pénz áramlott a sportba, és a légiósokkal emelkedett a bajnokság színvonala. A fejlődés elszáguldott a nagy fővárosi klubok mellett, akik megfelelő háttér hiányában egymás után dőltek össze, miközben vidéken lokálpatrióta szponzorok segítségével fellegvárak épültek.
A MAFC-nál most azért dolgozunk, hogy az első bekezdésben említett zavaros jövőnk kitisztuljon. Ha ez sikerül, akkor majd a múltunkra is méltóképpen lehetünk büszkék. Akkor el tudjuk mondani, hogy az örökséget ápoljuk. Vannak elszánt játékosaink, akik képesek megfelelni a modern elvárásoknak, de ez csak az egyik feltétele a sikernek. Egy másik, hogy a csapat mögött álljanak szurkolók, új és régi motorosok egyaránt, akik képesek plusz erőt adni.