A JailBlazers és a TérdBlazers már a múlté

 

Bár jó játékosokból általában nem szenvednek hiányt Oregonban, mégis jó ideje elkerülik őket a komolyabb sikerek. 1999-ben és 2000-ben egy veteránok húzta, néhány (akkor még) fiatal arccal megspékelt gárda (Pippen, Sabonis, Steve Smith, Damon Stoudamire, Detlef Schrempf, Rasheed Wallace, Jermaine O'Neal, Brian Grant, Bonzi Wells, Stacey Augmon, Greg Anthony) járt a főcsoportdöntőben, azonban előbb az első bajnoki címét hajtó Spurs, utóbb a Shaq-Kobe páros húzta Lakers bizonyult nagy falatnak - a Los Angeles ellen egy szép bírói teljesítmény látványos negyedik negyedes összeomlás után estek ki, pedig már a kezükben volt a továbbjutás. 

Ez még akkor volt, amikor a Star Wars-rajongók a Baljós árnyakról folytattak késhegyre menő vitákat, a 15 éves LeBron James készülődött a draftra tízórai lefekvésre, és szeptember 11-e nem történt meg. Más világ volt. 

Az azóta eltelt közel másfél évtized nem volt sétagalopp az Úttörőknél. Vagy a vízben volt valami, vagy a csarnokuk épült egy indiántemetőre, de egymást érték a balszerencsés események a csapat háza táján. 

Az öregek távozása/kikopása után a hírhedt rosszfiúkkal telepakolt Jail Blazers (Damon S., Bonzi W., Rasheed W., Zach R., Ruben P., Jermaine O'N.) meg sem tudta közelíteni ezeket az eredményeket - pedig tehetség dolgában nem álltak rosszul, csak ezek a játékosok talán rossz helyen voltak rossz időben. O'Neal a Pacersben villantott nagyot, Rasheed Wallace Detroitban teljesedett ki, Randolph vénségére lett kiforrott klasszis. 

Amikor a vezetőség végérvényesen szakított a rosszfiúkkal, és új alapra helyezte a gárdát, úgy tűnt, hogy valami melegbe tenyereltek: 2006-ban Brandon Roy és LaMarcus Aldridge érkezett újoncként (Roy Randy Foye-ért, Aldridge pedig Tyrus Thomas-ért, jó szeme volt a szakmai stábnak), majd egy évvel később Greg Odent választották az 1/1-es cetlivel, Kevin Durant előtt - ami akkoriban egy védhető döntés volt Oden franchise-center potenciálja miatt. 

A portlandi “Big 3” azonban sosem bontakozhatott ki: Oden sérült térde miatt kiülte az újoncidényét (ezt a sajnálatos trendet azóta folytatta Blake Griffin és Nerlens Noel is, a következő valószínűleg Joel Embiid lesz a sorban), majd a következő 5 szezonban összesen 82 mérkőzésen tudott mindössze pályára lépni. Legutóbb a Heatnél próbálkozott, de nem tudott megragadni a rotációban, jelenleg szabadügynök, kevés érdeklődővel - bár most kaphat egy kis “court time”-ot, mivel exbarátnője bántalmazásával vádolják.

Roy csak egy hajszálnyival volt szerencsésebb, de őt legalább kezdetben elkerülték a sérülések. Bár 25 meccset mulasztott első idényében, mégis könnyedén zsebelte be az Év Újonca díjat (16.8 pont, 4.4 pattanó, 4 gólpassz), majd második idényétől már beszavazták az All-Star gálára is. 19.1, 22.6 valamint 21.5-ös pontátlagaival egyike volt a liga legjobb dobóhátvédeinek, és fontos pillanatokban sem remegett meg a keze. 

Még mielőtt komolyabb eredményeket érhetett volna el csapatával, térdeinek romló állapota miatt 2011-ben, 26 évesen bejelentette visszavonulását. Bár egy évvel később megpróbálkozott a visszatéréssel a Minnesota színeiben, 5 meccset bírt csak az előrehaladott porckopás miatt, végleg szögre akasztotta hát a csukákat.

Ugorjunk az időben: 2013 nyara van.

A Blazers 33-49-cel végzett, simán lemaradt a playoffról a brutális nyugati főcsoportban. Az egykori trió utolsó épen maradt tagja, LaMarcus Aldridge boldogtalan. Mióta nincs Roy, nincs rájátszás sem, ő pedig nyerni szeretne. Bár irányítóban az ígéretes Damian Lillard személyében akadt társa, aki némi terhet levesz a válláról, ez még kevés. 

Igazi center hiányában (J.J. Hickson inkább bedobóméret) Aldridge-nek marad a brusztolás a palánk alatt, így a keret erősítését kéri a vezetőségtől, akik lépnek is az ügyben: a verekedés ezentúl Robin Lopez dolga lesz, áron alul sikerül megszerezni a Lopez-ikrek tehetségtelenebb, de keményebb és egészségesebb felét New Orleans-ból.
 
Mo Williams és Dorell Wright is érkezik, hogy a liga legsiralmasabb cserepadja némi löketet kapjon, indulhat tehát a harc valamelyik alsó playoff-helyért - eleinte legalábbis ezt hittük.

A nyitómeccsen Phoenix-ben elszenvedett vereséget követően ugyanis repülőrajtot vett Terry Stotts gárdája: következő 14 meccsükből 13 alkalommal győztesen hagyták el a parkettet, állva hagyva az egész mezőnyt. Később sem lassítottak jelentősen, álltak 22-4-gyel és 31-9-cel is, és bár védekezésük közel sem volt top 10-es (a bajnokesélyesek ismérve az NBA-ben a top 10 védekezés és támadás), bőven kompenzálták ezt brutális támadójátékukkal.

Védekezésben egy rendkívül konzervatív sémát alkalmaztak, amelyben a pick and roll-okra nem lépett ki magasan a center, ehelyett inkább visszahátrált, feladva a középtávoliakat. Ez - tekintve, hogy Lillard hajlamos fennakadni a blokkokon - rejt magában veszélyt, de úgy matekoztak Stotts-ék, hogy inkább középtávolról dobáljon az ellen, mintsem ziccerezzen. A hedge, vagyis a második védő kilépésének hiánya azt is jelentette, hogy a labdaszerzéseknek, és az azokkal járó gyorsindításoknak búcsút inthettek Oregonban - a keret inkább a félpályás támadás-szettekre helyezte a hangsúlyt.

Támadásban főként Aldridge gyilkos középtávolijaira, valamint a Lillard-Matthews-Batum külső sor trojkáira hagyatkoztak, a rendszer pedig remekül működött. Az sem volt hátrány, hogy az egész mezőny legjobbjaként végeztek büntetőszázalékot tekintve (81.5%), és kevés eladott labdával dolgoztak, köszönhetően a gyorsindítások csekély számának is.

54-28-cal zártak a Northwest divízió második helyén, összességében pedig az ötödik helyet sikerült elcsípniük nyugaton. Jó egészségnek örvendett a keret, hiszen mindössze kétféle kezdőötöst küldött ki a parkettre az edző, nem sokat kellett variálnia.

Pikánsnak ígérkezett a Houston Rockets elleni első körös PO derbijük, mivel egyrészt a Rockets nem titkoltan inkább a Blazerst akarta ellenfélnek a végül hatodik helyen végző Warriors helyett, másrészt a houstoni GM, Daryl Morey filozófiájával éppen ellentétes Aldridge középtávolikra épülő játéka - Morey az MIT-n végzett, számára a ziccer, a tripla és a büntetődobás a kosárlabda szentháromsága, minden más eretnekség.

Aldridge gyorsan rácáfolt Morey alapvetéseire, az első két Texasban rendezett találkozón előbb 46, majd 43 pontot rámolt be a Rockets gyűrűjébe, el is vitték mindkét derbit Stotts fiai. Hogy ne legyen sima a párharc, a harmadik meccset behúzta a Rockets, főként az addig jegelt Troy Daniels heroikus triplájának köszönhetően. A negyedik derbin újfent a Blazers örülhetett, négy meccsből a harmadik dőlt el hosszabbításban. Az ötödiket hozta becsületből a Rockets, de végül hazai pályán kiharcolták a továbbjutást Lillardék - egyetlen ponttal diadalmaskodtak, ezzel 15 esztendő után ismét várta őket a második kör, és a San Antonio Spurs.

Itt már korántsem lehet ódákat zengeni teljesítményükről, Gregg Popovich gárdája “Gentleman’s sweep”-pel oktatta Batumékat, vagyis egy meccset alamizsnaként odaadott az ellenfélnek, hogy ne legyen söprés. 

Mind a négy Spurs győzelem alkalmával legalább 15 pont volt a felek közt a differencia, sokan kérdőre is vonták a Blazers helyét ebben a fordulóban, mondván a Rockets jobban megszorongatta volna Duncanéket - ez már sosem derül ki.

A szezon során tehát az új szerzemény, Robin Lopez sok terhet vett le Aldridge válláról, remek párost alkot a játékban két teljesen különböző magasember.  Bár a palánk alatt közel sem olyan csiszolt, mint Brooklynban pattogtató testvére, Brook, 11.1 pontot így is összekukáz magának Robin, 8.5 pattanója pedig messze a legtöbb, amit eddigi pályafutása során jegyzett. Cseréjeként főként Joel Freeland-et vetette be Stotts, aki főként védekezésben hasznos, nagy dolgokat nem várnak tőle támadásban.

Négyesben természetesen LaMarcus Aldridge volt az első opció, karrierje legjobb évével örvendeztette meg az utóbbi időben sok rosszat megélt Portland szurkolókat. 23.2 pont, 11.1 lepattanó és egy emlékezetes első körös párharc a Rockets ellen - az All-Star gála mellett az All-NBA 3. csapatában is helyet követelt magának LMA, joggal.

Támadásban minden eddiginél többet használták, ez meg is látszódott rádobásain (20.6 meccsenként, karriercsúcs), bár százaléka kissé alacsonyabb, mint gondolnánk (45.8%). Rendkívül kellemetlen matchup az ellenfél magasainak, hiszen jó keze mellett fifkás megoldásai vannak időnként bentről is.  A remek szezon után vélhetően az elvárások is nőni fognak vele és a csapattal szemben is, érdekes évadnak néz tehát elébe a gárda.

Mögötte a még csak két éve a ligában lévő, de már harmadik állomáshelyét koptató Thomas Robinsont vetették be, sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az egykori 1/5-ös választott egyelőre nem tudja megvetni a lábát egy csapatnál sem, vagy csak a megfelelő szituáció várat még magára.

Kiscsatárban a sokoldalú Nicolas Batum került ismét bevetésre, hatodik szezonját játszotta már Oregonban a francia. Számai most is rendben voltak (13 pont, 7.5 pattanó, 5.1 gólpassz), de egyre inkább úgy tűnik, hogy megfelel neki a harmadik opció, nem lesz az a sztár, akit sokan vártak ligába érkezésekor. Félreértés ne essék - sokkal rosszabb dolog is van, mint ha Nicolas Batum a harmadik opciónk, de egy kicsit talán eltűnt Lillard és Aldridge csillogása árnyékában, és a védőoldalon sem olyan “lockdown”, mint hihetnénk. Ettől eltekintve kétségtelenül pályafutása legsikeresebb évadját élte csapatszinten, és jól dolgozott a két sztár keze alá.

Amikor pihent, a főként tripláiról nevezetes Dorell Wright került bevetésre, Batum elnyűhetetlensége miatt azonban mindössze alig 14 percet kapott meccsenként, ami a teljesítményére (5 pont) is rányomta a bélyegét. 

Wright kevesebb lehetősége nagyrészt Wesley Matthews-nak is köszönhető, ő ugyanis fel tudott csusszanni hármas posztra, ha Stotts edző a kétirányítós játékot favorizálta. A franciához hasonlóan Matthews sem mulasztott mérkőzést, tett mindezt remek formában (16.4 pont, plusz övé volt az 5. legtöbb bedobott hárompontos 201-gyel). Főként a szezon elején volt a triplavonal mögül tűzforró, a playoffra végül kihűlt, de így is pályafutása legjobb évét tudhatja maga mögött, nem egyedüliként a Blazers rosterből ugyebár.

A hamar franchise irányítóvá érett Lillard könnyedén zsebelte be az Év Újonca díjat 2013-ban (19 pont, 6.5 gólpassz), majd második idényétől már beszavazták az All-Star gálára is (20.7 pont, 5.6 assziszt). Fontos pillanatokban sem remeg meg a keze, ezt bizonyította a Rockets elleni párharc utolsó másodperceiben is.

Dobószázalékán van még mit javítani, illetve védekezésén is (bőven), de mindenképpen sebesen kúszik fel a top irányítók ranglétráján, ami a poszt minőségét elnézve nem kis dolog, Aldridge-hoz hasonlóan őt is All-NBA 3. csapattal honorálták. Lillard cseréjeként is, illetve vele együtt is bevetésre került a veterán Mo Williams, aki a padról érkező szervező/scorer szerepkörben időnként fontos kosarakkal segítette csapatát.

Amint fentebb is írtam, az elvárások nőttek az Útörőkkel szemben. A sérülésekkel szerencséjük volt az elmúlt évadban, a dobóforma is nagyon rendben volt, kérdés, meddig tartható a középszerű védekezés? Meddig lehet így jutni? Egy év múlva okosabban térünk majd vissza a kérdésre. Néha még felderenghet a drukkereknek egy Lillard-Roy-Batum-Aldridge-Oden ötös képe, majd szertefoszlik - a Blazers mára egy igazi szupersztár nélküli, de nagyon masszív és egymáshoz passzoló játékosokból álló kezdőötöst tud felmutatni. A következő lépés egy, a kezdőkhöz méltó cseresor összehozása és a védekezés elkezdése lesz - már ha valami komolyat is el akarnak érni az első-második körös kieséseken kívül.