A modern irányítók kategóriái

Az irányítók korát éljük az NBA-ben, ez kétségtelen. A régi, klasszikus centerek eltűnése, a négyes poszt ‘wing’-hez csatolása és az egyre inkább atletikusságra épülő csapatszerkezetek szinte az összes többi poszton nehezebbé tették a vézérszerepet egy játékos számára, az irányítók nagy része köré azonban a mai napig csapatokat, rendszereket építenek. És hogy milyen rendszereket?

Nos, ez főként attól függ, hogy milyen típusú irányítóról beszélünk. Évekkel ezelőtt az Alley-oop podcastben Tőrös Balázs és Szaniszló Csaba megkísérelték kategóriákra bontani az egyes posztú játékosokat, de abban az átalakuló időszakban nagyon nehéz dolguk volt. Így is nagy támpontot jelentett ez a bizonyos adás ennek a - fejemben már évek óta érlelődő - írásnak, és nagyon hálás vagyok érte. Azzal az igénnyel állok neki a cikknek, hogy megkíséreljem a kezdő szintű irányítókat olyan fakkokba berakosgatni, amelyek segítségével képet kapunk róla, hogy mi az erősségük, hogy milyen rendszerekbe illenek, illetve milyen edzői felfogásokkal párosítva lehetnek igazán sikeresek. Ezeket a csoportokat pedig az első számú fegyverükre utalva nevezem el. Fontos, hogy azt a lehetetlen feladatot tűztem ki, hogy nagyjából átfedés nélkül beoszthatóak legyenek a játékosok.

Természetesen le kell fektetnünk a fő szempontokat, illetve le kell szögeznünk, hogy kiket vizsgálunk. Az NBA-be egyáltalán eljutó irányítók döntő többsége legalább közepes szintén mindenhez ért. Ezt jól mutatja, hogy amikor egy-egy ligából kikopó vagy csereszerepnél többre vágyó egyes Európában próbál szerencsét, sok sikertörténetnek lehetünk tanúi. A legutóbbi ilyen Shane Larkin. Az például, hogy ő nem volt elit passzoló, illetve például elit triplázó a világ legerősebb bajnokságában, az Spanyolországban egyáltalán nem tűnt hátránynak. Az is biztos, hogy ő is tovább fejlődött, és jobb játékosként tért most vissza az Egyesült Államokba. Ezek az egyesek szinte mind elég jók a pick and roll-ban, a pick and pop-ban, nem elit védők ellen akár egy-egyezni is tud valószínűleg az összes. Alapvetően, ha bármelyiküket, mondjuk Jerian Grantet, a Bulls csereírányítóját beraknánk a Falcóba, akkor kénye és kedve szerint átlagolna 25 pontot, 9 asszisztot vagy akár mindkettőt egyszerre.

Ez azért fontos, hogy értsük, a következő kategóriák nem azt jelentik, hogy valaki csak abban jó, amit a kategória neve sugall. Inkább arról van szó, hogy ezeket a csoportokat úgy hozom létre, hogy az adott játékos fő fegyverét emelem ki, az első számú reflexét, ami a legjobban meghatározza a játékát és így a köré épülő rendszert is. Az pedig, hogy ki számít irányítónak, nos, ez egy egyre nehezebben meghatározható kérdés, én most önkényesen mindenkit ideveszek, aki legalább esetenként úgy irányít, hogy fel is hozza a labdát, támadásban pedig a kezében van a labda. A pointcentereket, Jokicot, Horfordot vagy Gasolt tehát nem vettem hozzá a csoporthoz, hiszen csak nagyon ritkán hozzák fel a labdát vagy ütik le azt. A point-forwardok azon részét viszont, akik egyértelműen szervezik is a csapatuk játékát, idevettem. Magyarán James, Antetokoumpo, Simmons igen, Gallinari, aki inkább ISO-player, nem.
 

A kezdőszintű vagy ahhoz közel lévő ‘point’-játékosokat alapvetően hat csoportba osztottam, igaz, egy-kettőnél lesznek alkategóriák. Az első, saját elfogultságomból, illetve a klasszikus passzmesterek iránti tiszteletből a PICK AND ROLL PASS FIRST kategória. Ezen írányítók első számú fegyvere a 2-2-zés. Az elzárások után úgy indulnak el, hogy az első gondolatuk, hogy az így keletkezett előnyt hogyan tudják egy passzal kihasználni. Sokáig szinte csak ők számítottak klasszikus értelemben vett irányítónak, noha tény, hogy már a fénykorukban, a 90-es és 2000-es években is bőven voltak más típusú egyesek. Ma, nagy sajnálatomra, kikopóban vannak a ligából, bár azért időről időre jön utánpótlás.

Messze a legnagyobb hal ebben az akváriumban Chris Paul, aki minden idők egyik legjobb pick-and-roll irányítója még úgy is, hogy a palánk alatti befejezése vagy a triplája karrier szinten nem is volt és már nem is lesz elit. Az ide tartozó irányítóknak ugyanis a legfontosabb képességük még mindig az elképesztő térlátás, illetve a többi támadó játékos érzékelése. Chris Paulnak még a besegítést sem kell feltétlenül megvárnia, mert annyira jó már magában a 2-2-ben, hogy az elzárást adó magasembert is elég megjátszania. Akár pick and pop szituációban, ha az érintett magas jól triplázik vagy középtávolizik (mint anno David West a New Orleansban), akár ha az elzárást adó ‘big’ a ‘roll man’ szerepkörében követi őt a palánkhoz (DeAndre Jordan, Tyson Chandler), ő garantáltan a legjobb helyzetben és ütemben adja a labdát. Persze itt még nem ér véget a dolog, mert ha ezek bármelyikét vagy épp Paul betörését/középtávoliját egy besegítőemberrel levédekezik, egyből tudja és látja, hogy ki marad üresen, vagy ki az, aki egy alapvonali cuttal azonnal helyzetbe kerül.

És még itt sem ér véget a történet, csak vissza kell mennünk Steve Nash-ig. Ő volt az, aki ezt még tovább fejlesztette, hiszen egész védekező szisztémákat építettek ki ellene, ahol nem egyszer hárman vették körbe. Nash, ha minden opció ki volt lőve, bement a palánk alá, és ha ott nem tudta feltenni, akkor tovább vezette a labdát, tett egy kis kört, és várta Marion és Amare befutásait, vagy kipasszolta az üresen álló triplázóknak. Ezek a befutások és üres helyzetek pontosan abban az űrben keletkeztek, amit Nash betörése váltott ki, hiszen ha őt két-három ember kíséri el a palánk alá, akkor a támadóharmad jelentős részén gyakorlatilag nincs védő. Ebbe a kategóriába tartozik még John Wall, Mike Conley, egy-két polccal lejjebb Elfrid Payton, illetve a ma aktív irányítók közül ide tartozott fénykorában José Calderon. Érdekes, hogy egyértelműen ide tartozott Nash tanítványa, Goran Dragic is, de ő az elmúlt évek alatt átalakult, és ma már egy másik csoportban találjuk.

Még nincs vége a sornak, de a többieket egy külön alkategóriába sorolnám. Hogy megértsük, miért, nézzük meg, hogy mi jellemzi ezt a Nash-Paul vonalat. Jellemzően rengeteg assziszt, mégpedig elég jó AST-TO ratio-val, vagyis sok gólpassz mellé relatíve kevés eladott labda jut. Szinte mindig tudják, mikor lesz a legjobb a helyzet a passzolásra, és szinte mindig van is türelmük megvárni. Ezek a játékosok ugyanolyan jól illeszkednek lassú, félpályás csapatokhoz, mint amennyire megtalálják a helyüket a run-and-gun típusú csapatokban. Az edző fő dolga, hogy a kezükbe adják a labdát, a GM-é pedig, hogy kiválóan elzárást adó, emellett vagy jól dobó vagy vertikálisan veszélyt jelentő magasemberekkel és legalább 2-3 shooterrel vegyék körbe őket.

Az alkategóriánk pedig a VARÁZSLÓK lesznek. Ők azok a zsenik, akik egyben szórakozott professzorok is. Elképesztően látnak a pályán, sokszor nem is kell megvárniuk az elzárást, egy helyből is bármikor belövik egy üres betörést végrehajtó csapattársuknak. Ha a csapat megkapja a lepattanót, egyből felnéznek, és keresik az egész pályás passzok lehetőségét. Rájuk jellemzőek a zseniális passzok, ezzel együtt persze több csúnya labdaeladás, és érdekes módon szinte az összesről elmondható, hogy nem dob jól, és hogy a gyűrű alatt sem túl jó befejező. Ők azok, akiknek tényleg a passz az egyetlen igazán elit fegyverük. Ebbe az alkategóriába tartozik ma Ricky Rubio, Rajon Rondo, Milos Teodosic (ő jól is dob) és Lonzo Ball. A csereirányítók között is alig akadna példa, de TJ McConnell két éve még kezdő volt, úgyhogy említsük meg.
 

A második nagy kategóriánk a PICK AND ROLL SCORE FIRST. Ezen irányítóknak a fő fegyvere szintén az elzárás-leválás, ami után vagy egy betörés jön vagy egy pull-up jumper, de a legjobbak ezt váltogatni is tudják, sőt, az elmúlt 5-6 évben a pickből félig hátrafelé kilépve akár a triplába is beleállnak. Azonban jellemzően nem elit, maximum jó triplázók, viszont vagy egy nagyon biztos középtávolijuk van, vagy jól törnek be pl. a gyorsaságuk révén. Itt fontos még a palánk alatti befejezés is, ha az nem jó, akkor hiába törnek be. Náluk az első opció inkább a pontszerzés, de azért nem feltétlenül erőltetik túl, ha jön egy jó besegítés, hajlandóak kipasszolni.

Ennek a barakknak a parancsnoka hosszú évekig Tony Parker volt, azonban az elmúlt években átvette tőle az egyenruhát és az azzal járó kitüntetéseket James Harden. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ő ennek a típusnak a valaha volt legjobbja, ami azért is nagy szó, mert az eredeti posztja nem is egyes. Ugyanakkor itt a legnépesebb is a legénység, ide tartozik Kemba Walker, Jeff Teague, Jeremy Lin, Dennis Schröder, a már említett, ide átvándorló Goran Dragic, Reggie Jackson, illetve ide tudtam leginkább beerőltetni “hova tegyelek” kategóriám győztesét, Eric Bledsoe-t. Ide KÉNE tartoznia Damian Lillardnek és D’Angelo Russellnek is, de őket bizonyos okoknál fogva mégis egy másik kategóriába kellett sorolnom. Jól láthatjuk, hogy e csoport legjobbjai köré egész rendszert lehet építeni, de még az alsóbb rétegekben is általában egy hasznos irányító van. A nagy közös pont, hogy ezek a játékosok szinte garantáltan jól érzik magukat a futós csapatokban, még akkor is, ha ez nem jelenti azt, hogy a lassú csapatoknál ne tudnának érvényesülni. Az asszisztszámukon azonban garantáltan, még az indokoltnál is jobban meg fog látszani, hogy milyen tempóban kosaraznak körülöttük.
 

Harmadik nagy kategóriánk az utolsó p’n’r csoport, az ATHLETIC PICK AND ROLL irányítók. Őket is be lehetne erőltetni az előző kategóriába, de vannak alapvető különbségek, amik miatt jobb helyen vannak ők itt külön. Ők azok, akiknek valamelyik atletikus képességük (méret, gyorsaság, erő), vagy inkább azok együtt azt eredményezik, hogy a pick and roll utáni betöréseik gyakorlatilag szabályosan megállíthatatlanok. Éppen ezért garantáltan jönni fog rájuk valamilyen besegítés, folyamatos előnyt teremtve ezzel a támadó gárdának. Érdekes, hogy ennek megfelelően, főleg karrierjük elején nincs elit triplájuk, sőt, gyakran még közepes sem. Egy kivétellel ebben a kategóriában csak 2-3-4-es posztról irányító wing játékosok vannak, akik szinte mind franchise playerek és tripla-dupla gyárak. Az ő jelenlétük a pályán támadásban automatikusan azt jelentik, hogy ők a rendszer, épp ezért jellemzően nagyon megérzi a csapatuk, ha nincsenek fent. Ennek a másik hozománya, hogy brutális plusz-mínusz mutatók kísérik tevékenységüket.

Természetesen Magic Johnson volt ennek az országnak az első királya, de azóta jött LeBron James, és feltette az örökös koronát. Itt jegyezném meg, hogy Jordant érdemben csak az ISO-korszakban láttuk játszani, pedig ha hamarabb engedi meg az NBA a zónát és a besegítést, akkor most róla is nyugodtan beszélgethetnénk itt. LeBron mellett ide tartozik az egyetlen kivétel, az eredetileg is egyes poszton NBA-ba érkezett Russell Westbrook. Hozzájuk csatlakozik Antetokoumpo és Ben Simmons. Ha nagyon szigorúan vesszük az eredeti kritériumokat, akkor legalább időszakosan itt kell emlegetnünk a Butler-George-Hayward hármast is, mindháromnak volt olyan időszak a karrierjében, amikor kifejezetten rájuk épült a támadórendszer, és technikailag irányítottak. Kiváló példa a George-féle Indiana, a illetve tavalyi Bulls és Jazz. Talán még Nic Batum Charlotte-i produkcióját és a korai Tyreke Evanst említhetjük meg itt.
 

Jöjjön az az kaszt, amelyik a legújabb, kifejezetten mostanában alakul ki az NBA-ban, ez pedig a SHOOTER-SZERVEZŐ kaszt. Itt olyan, liga szinten is elit triplával rendelkező játékosok vannak (egyelőre nem sokan…), akiket már a kezdőkörnél el kell kezdeni fogni, mert 10 méterről is úgy dobálják a triplákat, mintha a Darts vb-n lennének. A másik kritérium, hogy ők ezt tudják is magukról, és mindig az első gondolatuk között van a labdafelhozatalnál, hogy ha csak egy lélegzetnyi terük is van, beleálljanak a 40%-os vagy afölötti pull-up triplájukba. Ezért nem volt Nash ez a kategória a hihetetlen finom keze ellenére, nála nem ez volt az első reflex. A kategória tagjainak támadásbeli hatékonyságukhoz a kulcsszó a gravitáció. A pick and rollokat akár nagyon magasan, 2-3 méterre a triplavonaltól is elkezdhetik, ott is menni kell velük. Ellenük nem opció, hogy a védő ‘alámegy’ a pick and rollnak, vagyis az elzárást adó magast hátulról kerüli meg, ugyanis e kaszt tagjai azonnal tüzelnek. Éppen ezért - mivel a pick and rolljukat magasabbról is indíthatják, és a védőnek át kell törnie az elzáráson - nem baj, hogy ha nem olyan gyorsak, a betöréseiknél így is előnyben vannak.

Itt a legközelebb a nirvanához Steph Curry van, a kaszt másik igazi képviselője Kyle Lowry. A következő nagyon fontos dolog velük kapcsolatban, hogy rendszeresen van mellettük valaki, akivel megosztják a szervező vagy akár a ball handling feladatokat, erre példa 2 évvel ezelőttről Draymond Green, aztán tavaly óta Durant, illetve Lowry esetében évek óta DeRozan. Éppen ezért náluk a usage % sosem lesz kiugróan magas, és erre jó ok is van. Őket ugyanis nagyon fontos catch and shoot helyzetekben is használni, így időnként ki kell venni a kezükből a labdát. Ebbe az irányba fejlődik egyébként Jamal Murray, és az ő játéka is kinézhet így, ha a triplája eléri stabilan a 40%-ot. A tavalyi idénye alapján ide közeledik Mike Conley is, de idén a sérülése miatt nem igazán tudta megmutatni, hogy valóban kategóriát váltott-e. Szintén időnként így játszott, főleg az elmúlt két évben Kemba Walker. Van még két pszeudo-SHOOTER SZERVEZŐNK, a korábban már említett Damian Lillard és D’Angelo Russell. Nos, ők azért tartoznak ide, mert mentalitásukban megfelelnek a leírtaknak, folyamatosan nézik, hogy rádobhatják-e akár 9-10 méterről. Az az apró probléma ezzel, hogy ők eddig karrier szinten messze nem tűnnek elit triplázónak, és ezen mindenképpen fejleszteniük kell, ha továbbra is ebben a harcmodorban játszanak majd.
 

Az ötödik kategóriánk tűnik a legegyszerűbbnek, pedig meglehetősen hibrid fajról van szó. Ők a SCORER-IRÁNYÍTÓK. Náluk két kulcstényező van. Az egyik, hogy az 1-1-ezést ligaelit szinten képesek megcsinálni, akár betörésről, akár post-upról legyen szó. Van, aki csak az egyiket, van, aki csak a másikat tudja (Andre Miller, a post-up irányító, ha még emlékszünk), de valamiért elit pontszerzők. Ők is használnak pick and rollt, hogyne tennék, illetve ők is rádobják, ha netán catch and shoot helyzetbe kerülnének. A második kulcstényező viszont, ami a többiekkel szemben nagy különbség, hogy nekik legjobb esetben a második, de inkább harmadik vagy negyedik gondolatuk, hogy passzoljanak. A legjobbak persze így is átlagolnak 5 assziszt körül, de még az eddigi csoportok képviselőinek nagy részénél felvontuk a szemöldökünket mondjuk egy 0 vagy 2 asszisztos meccsnél, a SCORER-fajnál meg sem rezdülünk, ha ilyet látunk. Szinte mindegyikükre jellemző az elit labdakezelés, illetve hogy mindenből tudnak egy kicsit. Többen közülük jó triplázók, illetve ha épp valamiért passzolnak, akkor kiderül, hogy némi térlátásuk is van. Ez utóbbi azért már extrának számít, és csak ritkán jellemző rájuk.

Ezen mezőnyben a legerősebb bika tavaly még a legkisebb volt, Isaiah Thomas, de sérülése miatt, valamint Brad Stevens jótékony hatása okán idén Kyrie Irving uralkodik a pusztán. Eric Bledsoe végül nem ide került, de tőle is sok ilyen meccset láttunk. Ide tartoznak még a klasszikus hatodik emberek, akiket valamiért elkönyveltünk kettesnek, holott ők hozzák fel a labdát, aztán le egy-egyezik a szituációt, majd mindenki mehet máshova legelni. Lou Williams és Jamal Crawford mindenképpen itt vannak, illetve időnként ilyen SCORER-IRÁNYÍTÓVÁ lényegül át Tyreke Evans és D’Angelo Russell is. Az új generációból itt kell megemlékeznünk Dennis Smith Jr-ról is. És hogy ne felejtsem el Jordant, őt reálisan szintén ide sorolnám utólag, ha már valahogy irányítónak nevezem ki.
 

Utolsó, hatodik osztályunkat pedig a KIEGÉSZÍTŐ IRÁNYÍTÓK alkotják. Itt ketté lehet osztani a csoportot, vannak a 3&D IRÁNYÍTÓK, illetve a gyengébb tanulók, az EGYÉB SPECIALISTÁK. Itt az osztálytitkár az elmúlt években egyértelműen George Hill volt, versenytársa pedig a “hova soroljalak” kategóriám másik versenyzője, Jrue Holiday. Amint láthatjuk, ebben a kategóriában is lehet szép pénzeket keresni, ők ugyanis kiválóan illenek az athletic pick and roll irányítók, illetve a felső posztokon játszó franchise playerek mellé. Jellemző is rájuk, hogy bár felhozzák a labdát, illetve nem esnek kétségbe, ha egy 2-2-t kell hívni, általában van mellettük egy náluk jóval labdadominánsabb játékos, aki számára ők támadásban széthúzzák a pályát, illetve, mint second ball-handler, azaz második labdavezetési opció működnek. Ide tartozik még Darren Collison, Patty Mills és Patrick Beverley, valamint gyaníthatóan itt alkothat majd maradandót Frank Ntilikina is, és a chichagoi remények szerint Kris Dunn. Az egyéb specialistákhoz tartozik a leginkább védekezése révén hasznos Cory Joseph, Dejounte Murray, Terry Rozier, Marcus Smart és Matthew Dellavedova.
 

Ezzel listánk végére értünk. Talán nem teljes a lista, de ha ki is hagytam valakit, aki bizonyos szituációkban a kezdő környékére kerülhet, úgy érzem, sikerült hat olyan kategóriát összegyűjtenem, amelyek mentén szinte gond nélkül beoszthatjuk korunk legfontosabb posztját. Kétségtelen, hogy Harden például idén elkezdett egy kicsit shooter-szervező is lenni, hogy pár játékos két kategória között billeg (Walker, Bledsoe, Conley, Holiday, Russell), illetve hogy DeRozan, Beal és McCollum talán befér az itteni irányítódefinícióba, de nem szeretném a teljesség igénytelenségét hazudni az olvasónak. Mindössze abban reménykedem, hogy izgalmas volt végignézni ezeket a kategóriákat, és hogy ez az írás akár segíthet jobban átlátni a támadórendszereket, illetve például azt, hogy az újonnan jövő irányítóktól mit várhatunk, ha tudjuk, hogy melyik barakk lakói.