A Team USA történelme - 10. rész
Sorozatunkban elérkeztünk 1964-hez, ahhoz a dátumhoz, amit sokan a bukás évének predesztináltak az amerikai férfi kosárválogatott számára. Ebben az évben rendezték a soron következő Olimpiát Tokióban, a címvédő koránt sem a legjobb előjelekkel vehette fel a harcot a világ legjobbjaival. Egy évvel korábban úgy végeztek csupán negyedikként a VB-n, hogy igen tisztességesen felkészültek arra, ellentétben a korábbi Világbajnokságokkal. Megváltozott a küldöttséget kiválasztó testület, azaz az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság összetétele, ezúttal 8 képviselője volt az AAU bajnokságnak, szintén ugyanennyi küldöttet delegált az NCAA, illetve négyet a Fegyveres Erők illetékes szervezete. A válogató tornán ez alkalommal három AAU All-Star csapatot, két NCAA válogatottat és egy a NAIA bajnokság legjobbjaiból összeszedett alakulatot engedtek versenyezni a játékosok kerettagságáért, úgy festett, hogy a kisebb átszerveződés, vérfrissítés meghozta a várt sikert.
A nemzeti csapat szövetségi kapitányi posztját Henry Iba-ra, az Oklahoma State Egyetem edzőjére bízták, hogy kicsit előreszaladjunk, az addig kétszeres NCAA bajnok mester később az egyetlen olyan amerikai vezetőedző lett, aki a Team USA-vel kétszer is Olimpiát tudott nyerni. Segítője a Goodyear Wingfoots hadvezére, Henry „Hank” Vaughn lett, az ő neve az előző írásunkból már ismerős lehet, a VB csapatnak is ő volt a másodedzője. A stáb leginkább a keménykezűségéről volt híres, sokan nekik tulajdonítják, hogy a négy évvel korábbihoz képest jóval gyengébb játékosokból összeállt válogatottat „gatyába tudták rázni” és a maximumot elérve teljesítette a hőn áhított célt a küldöttség.
A játékosok közül többen is tagjai voltak a Brazíliában (le)szerepelt alakulatnak, közülük két kulcsember nevét érdemes említeni. Egyikőjük a korelnök a (29 esztendős) Jerry Shipp, aki a Phillips 66ers legendájaként lett ismert hazájában. A másik újra keretbe kerülő pedig Lucious Jackson volt, aki a Pán Amerikai Egyetem diákjaként lett kiváló játékos.
Az NBA fanatikusok számára viszont nem ők, hanem egy bizonyos Larry Brown (jobbra) a legismertebb a ’64-es válogatottból. Ennek a bandának messze a legalacsonyabbja volt a később inkább edzőként legendássá váló Brown, ebben az időben a North Carolina Egyetem irányítójaként szerzett hírnevet, ám mivel ’63-ban ledraftolták, úgy döntött, az Olimpia lehetősége miatt inkább játszik egy ideig az amatőr ligában, így ő is a Goodyear Wingfoots játékosaként került a képbe.
A másik nagyágyú a New York Kincks későbbi ásza, Bill Bradley (alsó kép) volt, ő a neves Princeton Egyetem hallgatójaként juthatott be az utazó csapatba. A rendkívüli játékintelligenciával rendelkező bedobó később a Halhatatlanok Csarnokába is beválasztást nyert, kosárlabda karrierje után politikusként tevékenykedett, ott is sikeresnek mondható pályafutást tudhatott magáénak, az ezredfordulón kis híján a Demokrata Párt elnökjelöltje lett.
Ilyen tehetségekkel felvértezve indult útnak a Team USA Tokióba, ahol 16 résztvevős tornának néztek elébe. A mezőnyt két részre bontották, az Olimpiák addigi történetében veretlen amik a világbajnok brazilokkal, az őket a VB-n megverő jugoszlávokkal, a szívós uruguayiakkal, az addig igencsak ismeretlen Finnországgal, a nemzetközi küzdelmekbe bekapcsolódó Ausztráliával, a gyengécske Peruval és a nem túl komoly kosárlabda hagyományokkal rendelkező Dél-Koreával kerültek azonos nyolcasba.
A szintén esélyesnek tartott szovjeteket tehát elkerülték, akkor már nagyon fogadkozott a világ másik pólusát képviselő válogatott, hogy a VB után az Olimpián is elveri hidegháborús ellenfele legjobb kosarasait. Ezen felül izgulhattak a csapat szimpatizánsai amiatt is, hogy a fekete bőrű sportolók bojkottot terveztek, ez a 12-es keret 5 játékosát érintette volna, végül nagy szerencséjükre ez nem történt meg. Tudvalevő, hogy az amerikai olimpiai program ’56-tal kezdődően külön támogatta a színes bőrűek szerepeltetését, garantálni kellett, hogy legalább 5 tagja a keretnek afroamerikai legyen.
Végül minden bonyodalom nélkül elkezdhették a menetelést, elsőként az Ausztrálokat fektették két vállra, 78 – 45 arányban, majd a finnek is hasonló módon kapituláltak ellenük, 77 – 51-es végeredménnyel. Peru ellen nehezen tudtak elszakadni, végül 60 – 45 arányban csak legyűrték a kontinens ellenfeleket, majd a másik dél-amerikai csoportellenfelet, Uruguay-t ütöttél ki, a 83 – 28-as amerikai siker mutatta, komolyan veszik a harcot Bradley-ék. Jött két nehezebbnek várt találkozó, előbb Jugoszláviának tudtak visszavágni egy 69 – 61-es meccsen, majd a brazilok ellen adták bele minden dühüket a meccsbe a címvédők, a 86 – 53-as diadal után nem volt kérdés, melyik a jobb csapat ezen a versenyen. A dél-koreaiak semmi ellenállást nem tudtak kifejteni a látványosan és ponterősen játszó esélyes ellen, 116 – 50-es győzelmet könyvelhetett el Iba mester és alakulata.
A lebonyolításnak köszönhetően csoportjukat veretlenül nyerve első helyen kiemelve jutottak be az elődöntőbe, ahol a másik nyolcas második helyezettje, azaz Puerto Rico várt Brown-ékra. A pöttöm irányító az egész tornán összesen 37 pontot szerzett, ebből 16-ot erre az összecsapásra tartogatott, a meccs legeredményesebbje lett, őt egyébként a 14-ig jutó Duke reménység Jeff Mullins követte a sorban. Végül 62 – 42-re nyertek a cím védői, jöhetett a finálé a Szovjetunió ellen!
Mindkét válogatott veretlenül, 8 -0-s mutatóval jutott el a nagy derbiig. Az Alexander Petrov vezette európaiak gyorsan elléptek tengerentúli riválisaiktól, ám 16 – 13-ra feljöttek Iba tanítványai, ekkor tartott negyedénél a döntő. A rohanós játékot erőltető Team USA ekkor lendületet vett és félidőre már ők álltak jobban, 39 – 31-nél vonultak pihenőre a felek. A szünet után a gyorsindításokkal operáló amik 73 – 59-re behúzták a borzasztóan fontos összecsapást, legjobbjuk a 17-et szóró Lucious Jackson volt, ám a 14-ig jutó Joe Caldwell (Arizona State Egyetem) és a 10 – 10 egységnyit a közösbe tevő Bradley, Shipp páros is kiemelkedően teljesített. A dobogóra még a brazilok fértek fel, a hatodik Olimpiát is veretlenül megnyerő Egyesült Államok igen impresszív, 46-os veretlenségi szériával rendelkezett ekkor az addigi nyári játékokon. Az egész tornát tekintve a 12,4-et átlagoló Shipp volt a csapat legeredményesebbje, utána a 10,1-et dobó Bradley és a tőle meccsenként csupán egy tizeddel elmaradó Jackson voltak a legjobbak. A világ érezhetően közelebb jött a sportág atyjaihoz, de a csoda elmaradt, tovább kellett várni az amerikai olimpiai hegemónia megdöntéséhez.