A Team USA történelme - 11. rész
Ahogy az eddigi részekből már kiderülhetett, az amerikai kosárlabdázás számára a Világbajnokság nem volt említhető egy lapon az Olimpiával, a Team USA ennek megfelelően az 1967-es VB-re is véleményes keretek közt készült fel. Azok után, hogy négy évvel korábban nagyon kínosan leszerepeltek az amik, nem mondhatnánk, hogy túlzott erőfeszítéseket tettek volna a „világ rendjének helyreállításáért”.
A sportág történetének ötödik Világbajnokságát Uruguayban rendezték, egész pontosan Montevideoban. Az olimpiai bajnok enyhén szólva sem kapkodta el a felkészülést, New Yorkban mindösszesen 10 napot készült együtt a keret. A szövetségi kapitány az inkább a Légierőnél töltött időszaka miatt, mintsem a kosárlabda eredményei okán lett híres, ő nem volt más, mint Hal Fischer. Segítőjének Jim Gudger-t nevezték ki, róla annyit érdemes tudni, hogy 33(!) szezonon keresztül edzősködött az NCAA-ben, ekkoriban a Texas A&M Egyetem csapatát vezette.
A játékoskeretben nem találunk olyan ászokat, akikről a későbbiekben túlzottan sokat hallottunk volna, de azért Darel Carrier nevét mindenképp érdemes megemlítenünk, ő majdani profi pályafutása alatt háromszoros all-star lett az ABA-ben. A hátvéd ekkoriban a Phillips 66ers-ben pattogtatott, ennek a válogatottnak pedig az elsőszámú pontszerzője volt a tornán.
A sztárok nélkül összerakott Egyesült Államok gárdája a 13 csapatot felvonultató eseményen Olaszországgal, Mexikóval és Jugoszláviával került egy négyesbe. Az első találkozójukat az olaszokkal játszották, küzdelmes mérőzésen 67 – 56-os amerikai siker született. A csoportmeccseket egyébként Mercedes városában játszották, ahol Mexikó volt a következő ellenfél, őket egy 75 – 65-ös diadallal ütötték el a továbbjutás lehetőségétől. A már szintén továbblépett jugókkal még jobban meggyűlt a bajuk, csupán 76 – 71 arányban bizonyultak jobbnak déli szomszédainknál.
A folytatásban már csak a döntő kör volt hátra, ahová a csoportok első és második helyezettjei, illetve a házigazda uruk jutottak be (meccs nélkül). A körmérkőzéseket már Montevideo Cylinder nevezetű arénájában rendezték meg, ahol Carrier-éknek nem csak az ellenfelekkel, de a csarnokban uralkodó rendkívüli hideggel is meg kellett küzdeniük, ugyanis fagy közeli(!) állapotok uralkodtak a fűtetlen építményben, a kispadoknál radiátorokkal, takarókkal igyekeztek melegen tartani a játékosok izmait, ízületeit.
Ebben a sorozatban az első akadályt az argentinok jelentették számukra, ám Vern Benson (Akron Goodyears) 15, illetve Pete Cunningham (Fegyveres Erők) 12 pontjának köszönhetően 76 – 66-ra hozták a derbit. Ezt követően a hazaiakkal kellett megküzdeniük, ám nagyon simán, 88 – 53-ra lelépték őket a 17-et dobó Stan McKenzie (New York Egyetem) vezetésével. Jöhetett a nagy ellenfél, azaz a Szovjetunió válogatottja. Hatalmas küzdelemben, végül döntő kosárral 59 – 58-ra győztek a tengerentúliak, a hős Mike Barrett lett. A Haditengerészet kisembere 17 pontjával a legeredményesebb lett, de ami még fontosabb, a rangadó utolsó hat pontját ő szerezte, utolsó találatát 3 szekundummal a lefújás előtt helyezte le a nagy ellenfél gyűrűjében.
Miután már azt hitték, hogy a nehezén túl vannak, a már korábban legyőzött Jugsozlávia visszaadta nekik a kölcsönt, 14 pontos amerikai előnyről meg tudták fordítani a meccset Radivoj Korac-ék és 73 - 72-re diadalmaskodtak. A mérkőzés krónikájához tartozik, hogy a Team USA három kulcsemberét is elvesztette a végjátékra, mind kipontozódtak, sőt, 2 másodperccel a vége előtt 73 – 71-es állásnál Vern Benson állhatott a büntetővonalra, de csak az első kísérletét tudta értékesíteni, így alulmaradtak Fischer tanítványai.
A lengyeleken aztán kitöltötték minden mérgüket, 91 – 61 arányban hozták a kötelezőt, a nagyreményű Al Tucker (Oklahoma Baptista Egyetem) 20 pontjával lett az összecsapás legjobbja. Ez a siker azt jelentette az amerikaiak számára, hogy megmaradt az esélyük az aranyéremre, ehhez viszont két dolog kellett. Az egyik az volt, hogy a szovjetek megverjék az azonos mérleggel álló jugókat, Benson-ék pedig győzzék le a brazilokat. Az első feltétel teljesült is, ám ekkor jött csak a feketeleves. A dél-amerikaiak korán vezetést szereztek, félidőben 40 – 29-es előnyben voltak. A folytatásban akárhogy is erőlködtek az amik, végül a 20 egységig jutó Carrier vezérletével csupán egy 80 – 71-es bukta lett belőle. Így a körbeverés miatt megint csak a negyedik hely jutott a Team USA-nak. Az aranyérmet a szovjetek nyakába akasztották, mögöttük Jugoszlávia és Brazília végzett a dobogós helyeken. Mondani sem kell, ez megint milyen kudarcot jelentett az Egyesült Államok számára, még akkor is, ha ők csak egy másodrangú eseményként tekintettek a VB-re.