A Team USA történelme - a legnagyobb dráma (14. rész)
Az Egyesült Államok férfi kosárlabda válogatottjának históriáját bemutató sorozatunk egy hosszabb szünet után folytatódik. Nem is lehetne érdekesebb témánk erre az alkalomra, mint a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb drámája, azaz a Münchenben rendezett 1972-es Olimpia! 36 évvel a berlini játékok után, melyen először szerepelt a kosárlabda, mint hivatalos sportág, a Team USA még mindig veretlen volt az olimpiák történelmében. Noha a köztes megmérettetéseket, azaz a világbajnokságokat nem vette véresen komolyan az amerikai sportvezetés, de az akkor már hétszeres címvédő tengerentúliak minden erejüket és értéküket igyekeztek összeszedni a közelgő viadalra, bár Bill Walton személyében volt egy nagy hiányzójuk is.
A válogatottba történő toborzás egészen máshogy nézett ki, mint bármikor korábban. A megszokottól eltérően nem csapatokat hívtak meg a válogatóra, hanem játékosokat, méghozzá összesen 66-ot. Az Olimpiai Kosaras Bizottság 28 jelöltet hívott az NCAA-ből és 8-8 játékost a NAIA, az AAU és a Junior Főiskolai Bajnokságokból, illetve a Fegyveres Erőktől, rajtuk kívül még hatan kaptak invitálást. A szövetségi kapitányi poszton sem bíztak semmit a véletlenre, Hank Iba-t, az Oklahoma State Egyetem már akkor 68 esztendős szakvezetőjét bízták meg a nemes feladattal. Róla már korábban említettük, hogy máig az egyetlen edző a sportág történelmében, aki két olimpiai aranyat is tudott nyerni ugyanazon válogatott mestereként ('64, '68). Segítői stábjába John Bach a Penn State Egyetem edzője és Don Haskins, a Texas-El Paso Egyetem trénere került be, mondhatni, ekkor már a maihoz hasonló szakmai csapata volt a Team USA-nek.
A játékoskeret igazán jó nevű főiskolásokból, egyetemistákból tevődött össze és ez úgy is bőven megállja a helyét, hogy Bill Walton az UCLA sztárja lemondta a részvételt. Ugyanakkor nem mondhatnánk, hogy ezt a gárdát sztárok húzták volna, az amik hagyományai szerint ezen a tornán egy nagyon kiegyensúlyozott átlagteljesítményt hozott össze a 12-es keret, ennek talán a legjobb fokmérője, hogy a legjobb átlaggal rendelkező Thomas Henderson meccsenkénti 9,2 egységével vezette a sort (igaz, csak társbérletben), de még a 12. játékos, Kenny Davis (Georgetown College) is hozzá tudott tenni 1,8 pontot megmérettetésenként. A házi pontkirály egyébként a Hawaii(!) Egyetemről került az NBA-be, ahol az Atlanta Hawks színeiben tündökölt leginkább, a Washington Bullets-szel pedig még bajnok is lett '78-ban, ebbe a válogatottba közvetlenül a középiskola elvégzése után tudott bekerülni. A fiatalabb kosárfanatikusok számára viszont nem ő, hanem Doug Collins lehet a legismerősebben hangzó név. Nos, a manapság a Philadelphia 76ers trénereként tevékenykedő Collins nem volt akárki játékosként sem, mai epizódunkban is bőven olvashatunk még róla. '72-ben az Illinois State-ből válogatták be, később profiként a Philadelphiában játszott. Mellettük Dwight Jones (Houston) nevét is érdemes megemlítenünk, a magasember 10 évet húzott le a profiligában, ennek a gárdának holtversenyben a legjobb dobója volt (szintén 9,2-es átlag), ráadásul lepattanóban is vezette az amerikaiakat. Volt itt még komoly NBA pályát befutó, később politikussá avanzsáló center (Tom McMillen – Maryland), de még a Celtics mai edzőjének Doc Riversnek a nagybácsija, Jim Brewer (Minnesota) is húzóembere volt a '72-es alakulatnak a maga 7,6 pontjával és 7,1 pattanójával. 
Említettük már az edzői gárda „modern” felépítését, nos, maga a müncheni torna lebonyolítása is kezdett hasonlítani a mai rendszerre. 18 válogatott jutott ki az olimpiára, a négy évvel korábbi nyári játékok első négy helyezettje és a rendező Nyugat-Németország automatikusan kvalifikálta magát a nemes eseményre, míg a többi helyen a kontinensbajnokságok legelőkelőbb helyezettjei (4 európai, 2-2 amerikai, ázsiai és afrikai, valamint egy óceániai ország) osztozhattak. A résztvevőket két 9-es csoportba sorsolták, majd körmérkőzéses rendszerben döntötték el, melyik két-két válogatott juthat az elődöntőbe. A címvédők viszonylag könnyű ellenfeleket kaptak, hiszen a nagy rivális szovjetek, az aktuális világbajnok jugoszlávok és a szintén erős olaszok a másik kilencesbe kaptak besorolást.
A Rudi Sedlmayer Halléban augusztus 27-én Thomas Henderson és Dwight Jones fejenkénti 16 pontjával intézték el az egyik legnagyobb csoport riválist az amerikaiak, Csehszlovákia egy 66 – 35-ös tanári leckébe futott bele a sportág atyjai ellen. A folytatásban az ausztrálok sem úszták meg sokkal szebben, ellenük Ed Ratleff (Long Beach State) vezette 81 – 55-ös sikerre az Egyesült Államokat a maga 18 egységével. Ezek után Kubával nézett farkasszemet Iba mester legénysége, de a végül csoport másodikként végző kontinenstársak sem tudtak mit kezdeni a nagyon precíz csapatjátékot bemutató olimpiai címvédővel, a 67 – 48-as diadalból Dwight Jones 18 ponttal vette ki a részét. Az első kisebb hullámvölgy a negyedik mérkőzésen jött el az egyik (nem olimpiai) mumus, Brazília ellen, de végül 61 – 54-es győzelemmel abszolválták ezt az összecsapást Hendersonék. Következett egy könnyed ujjgyakorlat az egyiptomiak ellen (96 – 31), a megsemmisítő verés alkalmával Mike Bantom (St. Joseph's) 17 egységével volt a Team USA legeredményesebbje. A spanyolok már jelentősebb nagyobb akadályt jelentettek, persze a 72 – 56-os amerikai diadal így is a hispánokra nézve hízelgő. Az utolsó csoportmeccsen már biztos első helyen továbbjutóként alázták meg Japánt (99 – 33), hét USA-játékos jutott el kétszámjegyű dobóteljesítményig. Jöhetett az elődöntő, ahová kisebb meglepetésre az olaszok jutottak be a másik kilences második helyéről. Érvényesült a papírforma, James Forbes (Texas-El Paso) 14 egységével állt az Egyesült Államok élére, legaktívabb segítője a 10-ig jutó Thomas Henderson volt, a végeredmény pedig 68 – 38 lett, ezzel az amerikaiak 63.(!!!) olimpiai győzelmüket aratták, zsinórban! Következhetett a várva várt finálé a Szovjetunió ellen, ami több volt egy puszta kosármeccsnél, de még egy olimpiai döntőnél is. Itt minden szinten folyt a hidegháború...
Szeptember 10-én megtörtént az, amire valamiért még mindig nem úgy emlékszik vissza a világ, ahogy az valójában történt. A két veretlenül, 8 – 0-s mérleggel döntőbe jutó fél hatalmas energiákat mozgósított a másik ellen, emellett a tét súlya érezhetően rányomta a bélyegét a csapatok (főleg az amerikaiak) teljesítményére. A szovjetek 8 – 0-val kezdték a derbit, majd 26 – 21-es vezetéssel vonulhattak pihenőre a nagyszünetben. A folytatásban továbbra sem igazán találta a magához képest lassan játszó tengerentúli válogatott az ellenszert a játékvezetés által jobban élni hagyott szovjetek ellen. 6 perc volt már csupán vissza, mikor 8 pontos hátrányban a Team USA játékosai úgy döntöttek, változtatnak az idős mester, Hank Iba tervein és magasabb sebességi fokozatba kapcsolnak. Az akció sikeres volt, végre először igazán ritmust tudtak váltani Hendersonék. A címvédőt már korábban érzékeny veszteség érte, mivel Dwight Jones, a gárda egyik legjobbja a kiállítás sorsára jutott egy szovjet kiegészítőemberrel folytatott kakaskodás után. Ezt követően Jim Brewer agyrázkódást szenvedett egy szerencsétlen földet érés után, tegyük hozzá, az ellenfél hathatós segítségével került oda. Akármilyen ellenszélben is kellett küzdenie a címvédőnek, Jim Forbes tempója 40 szekundummal a lefújás előtt azt eredményezte, hogy már sikerült egy egységnyire faragni a hátrányt a tengerentúliaknak. A szovjetek természetesen játszottak az idővel, de Alexander Belov kísérletét Tom McMillen blokkolta, majd utána Doug Collins elcsente a labdát egy palánk alól lőtt kipassz után. A kisember meglógott a játékszerrel és miközben már ziccerben tette volna fel a labdát, kíméletlenül leütötték, a hátvéd egy ideig eszméletlenül feküdt a földön. 
Ekkor ugyan maradt még 3 másodperc az órán, de az „öszekanalazott” Collins második értékesített büntetője után elhangzott a végső dudaszó. Az amerikaiak ünnepeltek – először. Aztán visszaállították az órát, így maradt még ideje egy alapvonali bedobásra a szovjeteknek, de nem tudtak kosarat szerezni, az amerikaiak ünnepelni kezdtek – másodszor. Közben az egyik játékvezető sípja megszólalt, és kiderült, a szovjetek időt kértek a második büntető előtt. Visszaállították 3 másodpercre az időt, de a játékot túl „hamar” indították el, az idő lepörgött, az amerikaiak ünnepeltek – harmadszor. De ekkor is sikerült kitalálni a zsűriasztalnál, hogy játsszák le újra azt a három másodpercet, viszont az Egyesült Államok játékosai protestáltak, ám végül kénytelenek voltak újra odaállni. Viszont negyedszerre már összejött a szovjeteknek, a hosszú alapvonali bedobást nem tudták elcsípni az amik, Alexander Belov pedig egy gyakorlatilag teljesen üres ziccert tehetett fel két eleső ellenfél játékos fölött, 51 - 50-re nyertek a szovjetek. A találkozót „természetesen” ezek után már nem folytatták, az amerikaiak benyújtották óvási kérelmüket, de azt elutasították, győzött a politika, megszakadt a sportág történelmének legjelentősebb sikerszériája. Talán nem meglepő, hogy a Team USA játékosai nem vették át az ezüstérmeket és a mai napig olimpiai bajnoknak tekintik magukat. Példátlan eseménysor volt ez, melyet lehet csűrni, csavarni, de mindenképp hatalmas fekete foltként marad meg a kosárlabda históriájában.
A Szovjetunió tehát első ízben hódította el az olimpiai aranyérmet, a megbecstelenített amerikaiak állhattak (volna) a dobogó második fokára, Kuba pedig bronzérmesként végzett. Legközelebb az 1974-es világbajnoksággal jelentkezünk, ahol szintén akadtak érdekességek...
{youtubejw width="100%"}RwZuPi4cbyg{/youtubejw}