A Team USA történelme 3. rész
A XX. század derekán rohamléptekkel fejlődött a kosárlabda, miután két Olimpiát is rendeztek szeretett sportágunkban, London-ban, 1948-ban megfogalmazódott a gondolat, hogy az új és nagyon népszerű labdajátékban a foci világbajnokságok mintájára kellene egy kosár VB-t is rendezni. Nem is hezitáltak sokat a FIBA (Nemzetközi Kosárlabda Szövetség) vezetői és 1950 októberének végére ki is írták az első Férfi Kosárlabda Világbajnokság viadalát. Ennek helyszíne az argentin Buenos Aires lett. Már ekkor elhatározták, hogy mindig két Olimpia között rendezik a VB-ket, szintén négy évenként a páros esztendőkben. A következő fontos kérdés az volt, hogy kik szerepelhetnek majd a rangos viadalon. Nos, a határozat szerint az Olimpia három érmese, illetve Európa, Dél-Amerika, illetve Ázsia két-két legjobb csapata kapott indulási jogot, természetesen a házigazdákon kívül. Tegyük gyorsan hozzá, Argentína volt az egyetlen ország, aki jelentkezett a rendezés jogáért.
Az első bonyodalmak akkor jelentkeztek, mikor Ázsia képviselői visszamondták a meghívást, mivel nem tudták vállalni az utazás nehézségeit. Rajtuk kívül az Olimpián bronzérmes Uruguay vezetői sem vállalták válogatottjuk megmérettetését, politikai okokból kifolyólag. A megoldást három másik csapat meghívásában látták a FIBA vezetői, Ekvádor, Jugoszlávia és Spanyolország lettek a kedvezményezettek, mind meg is jelentek a nemes eseményen. Jegyezzük még meg, hogy az Olimpiához hasonlóan, az akkori szabályok szerint a VB-ken sem szerepelhettek profik.
Az amerikaiak, mint az eddigi két Olimpia veretlen bajnokai természetesen ekkora már kivívták a világ tekintélyét, viszont meg fogjuk látni, hogy ezzel az eseménnyel kezdődően más mércével mérik az olimpiai és a VB győzelmeket hazájukban. Ennek első jele volt, hogy míg az Olimpiára hosszú folyamat után választották ki a válogatott játékosait, addig Argentínába, az első VB-re egy AAU csapatot, a Denver Chevrolets-et küldték el, edzőstől együtt, teljes egészében. Meg kell jegyeznünk, ezzel a csapattal is az egész mezőny legmagasabbjainak számítottak, hiszen keretükben 9 játékos is 6 lábnál, azaz 183 centinél magasabb volt.
Mivel ekkor már javában működött a profiliga, az Egyesült Államokban ekkor válaszút elé kerültek a kiváló egyetemi játékosok. Vagy a profi karriert választják és nem szerepelhetnek a válogatottban vagy pedig az AAU bajnokságban folytatják pályafutásukat. Többen is a nemzetközi dicsőség mellett döntöttek.
A csapat edzője az a Gordon Carpenter volt, aki két évvel korábban még játékosként volt tagja az Olimpiai bajnok Team USA-nek. Segítője Mark Schreiber, mint ahogy a Chevrolets-nél is. Megvolt a csapat, jöhetett a nagy esemény, amit a legendás Luna Parkban tartottak október 22. és november 3. között.
A lebonyolítást nem éppen az egyszerűség jellemezte. A 10 résztvevő válogatottat két csoportra sorsolták. A „hátrányosabb helyzetűek”, Peru; az előző évi Európa(!) Bajnokság győztese, Egyiptom; Jugoszlávia és Ekvádor kerültek abba a négyesbe, ahonnan két csapat jutott a következő körbe, ahol a másik csoportba sorolt csapatok közül kikerülő ellenfeleikkel küzdhettek meg az utolsó, vagyis a mindent eldöntő körmérkőzéses csoportba jutásért. Az amerikaiak első kiemeltként a kedvezményezettek közé kerültek, első ellenfelük pedig az azonos hatosból kikerülő Chile csapata volt. A derbit 15 ezer nézős telt ház előtt vívták a csapatok. Az Olimpiai bajnok igencsak megküzdött a déliekkel, 15 – 10-es chilei vezetést követően 20 – 19-re már az amerikaiaknál volt az előny félidőben, végül 37 – 33-ra tudtak győzni egy olyan mérkőzésen, ahol 7(!) chilei pontozódott ki, összesen 36(!) szabálytalanságot fújtak ellenük és „csak” 21-gyet az USA játékosaira. Don Slocum nyolc pontjával lett az első kiemelt legeredményesebbje, de Bryce Heffley szorosan a nyomában volt 7 egységével. Így csupán egy meccs után bekerültek a torna utolsó szakaszát jelentő hatos csoportba, viszont rögtön kiderült, hogy nem lesz ez a torna sétagalopp számukra.
A döntő körbe bekerült hat csapat körmérkőzéses rendszerben döntötte el a végső helyezések sorsát, itt a Team USA első ellenfele az Európa bajnok Egyiptom volt. Félidőben egy ponttal meglepetésre Egyiptom vezetett, de jó hajrájának köszönhetően fordított az USA és 34 – 32-re behúzták a meccset. A végjátékban John Langdon egyenlített kis egy büntetővel, 3 másodperccel az utolsó sípszó előtt pedig John Stanich dobta a mindent eldöntő mezőnykosarat. A csapat legeredményesebbje pedig a 12 pontot szóró Heffley lett.
A következő nem is kicsi akadályt a brazilok jelentették, akiket csak óriási küzdelemben, 45 – 42-re tudtak legyűrni. Félidőben a már „megszokott” egy pontos különbséggel ezúttal Carpenter tanítványai tartottak előrébb, számszerűleg 26 – 25-os eredménnyel. 38 – 38-nál érték utol a brazilok őket, de Tom Jaquet, Slocum és Bob Fischer is dobott egy-egy kettest, amivel megpecsételték nagyon küzdő ellenfelük sorsát. Slocum lett most a legeredményesebbjük, 8 pontot tett a közösbe.
A harmadik csoportellenfél az a Chile volt, akiket már egyszer leküzdöttek a selejtező párharc során, viszont a torna lebonyolítási rendszerének köszönhetően a vigaszágon ők is kiharcolták a döntő csoportban való szereplést, de most nem tudták akkora küzdelemre késztetni riválisukat, mint első találkozójukon, így 44 – 29-ces könnyed győzelmet arattak az amik. Blake Williams kilenc, Heffley nyolc, Stanich pedig hét egységig jutott.
Utolsó előtti találkozójukon jöhetett az Olimpia döntőjének visszavágója, igaz, a Francia válogatott addig mindhárom csoportmeccsét elbukta ebben a körben. A várakozásoknak megfelelően rendkívül sima meccsen, 48 – 33-mas zakót szabtak a franciákra, Heffley, aki a kor egyik legjobb horogdobója volt, 9 pontjával lett csapata legtöbb pontig jutó játékosa.
Jöhetett a várva várt döntő! November 3-án a szintén veretlen és nagyon magabiztosan játszó Argentína bizony véghezvitte azt, amire addig egy válogatott sem volt képes. Legyőzték a kétszeres Olimpiai bajnokot, méghozzá 64 – 50 arányban. No, de ne szaladjunk ennyire előre. A Luna Park arénájába 25 ezer fanatikus zsúfolódott be, ráadásul a körülmények – hullámos, göröncsös talaj, az USA-ban használtnál nagyobb méretű labda – alapjaiban meghatározták a meccs kimenetét, arról nem is beszélve, hogy 34 – 24-es hazai vezetés után 40 – 37-nél volt a két csapat legközelebb egymáshoz. És akkor pár szó a játékvezetésről. 38(!) faltot fújtak az amerikaiakra, hét játékosuk kipontozódott, így az utolsó másfél percben négy emberrel a pályán(!!!) fejezték be a VB döntőt. A hazaiak 32 pontot értek el csak és kizárólag a büntetővonalról, szemben az USA 14-ével.
A történelem első kosárvilágbajnokai tehát az argentinok lettek, a sportág legnagyobbjainak be kellett érniük az ezüsttel, a dobogóra még Chile csapata fért fel. A döntő legeredményesebb USA játékosai a 11 pontos John Stanic és a 8-cat dobó Slocum voltak. Ezen a VB-n egyébiránt már All-Star csapatot is választottak, melybe John Stanic került be az amiktól, mellette két világbajnok, Oscar Furlong és Ricardo Gonzalez; egy chilei, Rufino Berdeno, illetve a 13,7-es átlagával pontkirály spanyol Alvaro Salvadores kerültek be.
Jövő héten 1952-vel és Helsinki-vel folytatjuk a sort!