A Team USA történelme, avagy ne húzz ujjat a legerősebbel
1. rész – Olimpia, 1936, Berlin
Aki az idei Törökországban megrendezett férfi kosár vb-t figyelemmel kísérte, igazi ízelítőt kaphatott abból, hogy milyen is az, ha az amerikaiak egy, a lehetséges legerősebbtől jócskán gyengébb csapattal indulnak egy világversenyen, ám nagyon is komolyan veszik azt. A fiatalabbakban felmerülhet a kérdés, hogy egy ország válogatottja hogyan képes (néhány kivételtől eltekintve) a gyakorlatilag harmadik számú csapatával világbajnokságot nyerni. Cikksorozatunkban végigvesszük, hogy a sportág atyjai hogyan is verték rommá a világot az Olimpiákon, illetve világbajnokságokon hosszú évtizedeken keresztül, milyen váratlan meglepetések érték őket több alkalommal is, de elemezzük, hogy miért ért véget a Dream Team korszak, majd hogyan is sikerült felülkerekedni a problémákon és visszaszerezni a dicsőséget.
Minden az első olyan Olimpiával kezdődött, ahol férfi kosártornát is rendeztek. 1936-ban Berlinben rögtön 23(!) csapatos versengés folyt a dicsőségért. A csapatsportágakat tekintve a legtöbb ország ebben a versenyszámban mérte össze tudását. Akármilyen hihetetlennek is hangzik, de nyolc nap alatt lezavarták a viadalt. Mai fejjel teljesen elképzelhetetlen viszonyok közt folyt a lebonyolítás, szabad ég alatt, fűvel borított teniszpályákat felhasználva a kosárpályák kialakításához. Mindez természetesen számos veszélyt és zavaró tényezőt rejtett magában, ami a döntőn csúcsosodott ki, de erről bővebben majd csak a későbbiekben.
Visszakanyarodva a tengerentúliakhoz, az első kérdésünk az lehet, hogyan és kikből rakták össze a csapatot, a jóval az NBA megalakulása előtti időkben? Lévén, hogy rendkívül büszke nép az amerikai, fel sem merülhetett, hogy egyik kedvenc sportágukban ne az elsöprő győzelem legyen a cél.
No, de kikből is álljon a világverő alakulat? Főként kik válogassák ki őket és formálják őket csapattá? Az Amerikai Olimpiai Bizottság megalakította saját kosaras szekcióját. Ebben, lévén, hogy Olimpiáról volt szó, semmi különös nem volt, a probléma ott merült fel, hogy létezett egy korábban felállított szervezet, az Amatőr Sportolók Egyesülése (AAU), ami előzetesen meg lett volna bízva a nemes feladattal. Végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy az új Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottságban hat képviselője volt az AAU-nak, négy küldöttje az NCAA-nek és három másik személy, akikből kettő az Amerikai Olimpiai Bizottság embere volt. Ők tizenhárman voltak megbízva a játékosok kiválogatásával, illetve az edző kinevezésével.
Az első Olimpiájára készülő válogatott trénere Jimmy Needles lett, aki az AAU kosaras bajnokságában volt edző, méghozzá a korabeli élcsapat, korábban bajnokságot is nyert Universal Pictures-ben. Előtte főiskolai karrierje során halmozta a bajnoki címeket, érdekesség, hogy a kosarasokkal egyidőben a futballcsapatért is ő volt a felelős… Segítőjének a McPherson Globe Oilers edzőjét, Gene Lee Johnsont nevezték ki.
Az Olimpiára nevezett 14 fős keretbe 7 játékos került be a fentebb említett hollywoodi csapatból, illetve 6 játékos az aktuális bajnok Globe Oilers egyletéből. A maradék egy helyet a keretben Ralph Bishop tölthette be, aki a University of Washington NCAA csapatából lett beválogatva. Érdekesség, hogy Bishop karrierje végén az NBL-ben, vagyis az NBA elődjében játszott egy szezont a Denver Nuggets csapatában.
No, de hogyan is kerültek be ezek a játékosok egy óriásnemzet válogatottjába egy olyan korban, amikor a média gyerekcipőben járt? New Yorkban, a Madison Square Gardenben tartottak egy válogató mérkőzést, ahol az AAU bajnokság döntősei csaptak össze. A csata 44 – 43-as Universal Pictures (Hollywood) győzelmével ért véget, az illetékesek pedig ezt vették alapul a csapat kialakításánál.
A Team USA már hajózott Európa felé, amikor arról informálták őket, hogy a nemzetközi szabályok változtak, miszerint eltörölték a 3 másodperces szabályt, illetve egy csapatnak 7 főt kellett neveznie egy összecsapásra, a hivatalos mérkőzéshelyszín pedig a szabadtéri pálya. A hiba ott volt, hogy 2 évvel korábban tartottak egy FIBA konferenciát, ahová nem ment el az Államokból egy küldött sem. Nem volt mit tenni, Needles edző a tizennégyes keretet szétbontotta kétfelé, egy meccsen a bajnokcsapat tagjai és a fiatal Bishop szerepelhetett, a másikon pedig a válogató győztesének játékosai. Meg kell említeni, hogy hoztak egy olyan szabályt is, miszerint csak a 6 láb 2 inch, azaz a 190 centinél alacsonyabb játékosok szerepelhetnek a csapatokban, de ezt az amerikai tiltakozásnak köszönhetően eltörölték a torna előtt! Kezdődhetett a nagy esemény!
A torna lebonyolítása szerint a 23 csapatot párokba sorsolták (a szerencsés Fülöp-szigetek nem kapott ellenfelet ebben a fordulóban) és egy meccs alapján a győztes továbbjutott a második körbe, a veszteseket pedig összesorsolták, itt a győztes ment tovább, a vesztesek máris búcsúzni kényszerültek Berlintől. Needles tanítványai Spanyolországot kapták ellenfélül, de az Ibériaiak az országukban folyó polgárháború miatt nem jelenetek meg a tornán. (A másik csapat, akik nem jelentek meg az elsőkörös mérkőzésen Magyarország csapata volt.) A második körben rögtön kemény ellenfél következett, az aktuális Európa bajnok Észtország. A Universalosokkal kiálló amerikai csapat 52 – 28-cas erődemonstrációt tartott, legjobbjuk a 13 egységig jutó Frank Lubin volt. Ezen kör győztesei, így az USA is ment tovább a harmadik körbe, a vesztesek pedig itt is kaptak egy második esélyt, az első kör metódusával megegyezően.
A harmadik körben volt két erőnyerő, akik nem kaptak ellenfelet, azaz játék nélkül juthattak a következő körbe, Peru mellett Needles csapata voltak a szerencsések. Ennek a körnek a vesztesei már csomagolhattak is a hazaútra. A következő ellenfél Fülöp-szigetek csapata volt, akik nem jelentettek kihívást a bajnokcsapat játékosaival és az ifjonccal kiálló amerikaiaknak. A végeredmény 56 – 23 lett, a két legeredményesebb pontszerző a 21-et szóró Joe Fortenberry és a 18-cal társát követő Francis Johnson voltak. Ennek a körnek vesztesei az 5-től 8-ik helyezésekért játszhattak helyosztót.
A folytatásban főszereplőink a döntőbe jutásért küzdhettek meg Mexikóval. A várakozásoknak megfelelően, igaz pontszegény mérkőzésen 25 – 10-es végeredménnyel érvényesíteni tudták a papírformát. A 10 pontig jutó Sam Balter egyedül dobott annyi pontot, mint a mexikóiak az egész mérkőzésen.
Július 14-én volt a kiírás döntője, de akkor a főszereplővé az időjárás lett a döntőbe jutó Kanada és az Egyesült Államok csapatai helyett. Egy teljes nap eső után a kinti borítás, köszönhetően a homoknak, gyakorlatilag mocsárrá változott. Az ülőhelyek nélküli helyszínen 2000 bőrigázott néző előtt vette kezdetét a mindent eldöntő összecsapás, ahol az amerikaiak az Oilers játékosakkal és az egyetemista játékosukkal álltak ki, szigorúan követve a meccsenkénti „csapatcserét”. Félidőre 15 – 4-es vezetést harcoltak ki a cudar viszonyok közt, az eső továbbra is szakadt, a két válogatott összesen nyolc pontra volt képes a második játékrészben, ezzel az amerikaiak 19 – 8 arányban nyerték meg a történelem első férfi olimpiai kosárdöntőjét, leginkább Fortenberry 8 pontjának köszönhetően. A kulcsemberről érdemes elmondani, hogy 6 láb 8, azaz 2 méter 3 centis magasságával igencsak nagy előnyt jelentett az adott körülmények közt, nem is beszélve az eredeti, majd amerikai kérésre eltörölt szabályról a magasságkorlátozást illetően. A korabeli olimpiai szabályoknak megfelelően csak a döntőben pályáralépett játékosok nyakába akasztották az aranyérmeket a ceremónián, amiket stílszerűen a sportág feltalálója, Dr. James Naismith adott át a győztesek nyakába.
A tornán Mexikó szerezte meg a bronzérmet, tehát csak észak-amerikai érmés született a sportág első olimpiai viadalán.
Az amerikai válogatott a veretlenül megnyert berlini tornával megkezdte szinte végeláthatatlanul hosszú olimpiai győzelmi sorozatát, folytatjuk a következő ötkarikás játékokkal, 1948-cal és Londonnal!