A tökéletes búcsú

A Golden State Warriors megdöntötte az elérhetetlennek hitt 72-10-es rekordot - a ma hajnali NBA-hírek második helyét kaphatta meg ez az esemény, az elsőről ugyanis a 60 ponttal búcsúzó Kobe Bryant gondoskodott.

Az nem titok rólam, hogy Kobe Bryant és a Los Angeles Lakers finoman szólva sem tartoznak a kedvenceim közé, egy-egy nagy esemény pedig ritkán tud már annyira lázba hozni, mint mondjuk 5-6 vagy éppen 15 évvel ezelőtt, "Peja Sztojakovics idején". Ennek megfelelően morogva kelek 4:15-kor a telefonra egy "ki.......hívilyenkor" kíséretében, majd konstatálom, hogy csak az ébresztő. Ja, rendben, akkor kapcsoljunk a Sport1-re. Bazskáék sehol, de Kobe már ömlik a TV-ből, ugyanazt elmondja mindenki, amit az előző hetekben, hónapokban hallottam, írtam - akkor talán még alszunk egy kicsit...

Jön a bemutatás, amire azért már csak felnézek - miután a Michael Jordan utolsó meccséről készült videót rongyosra néztem, így azért van egyfajta elvárásom egy ekkora legenda búcsúztatásával kapcsolatban. Őszintén? Ez a része csalódás az éjszakának, mert a 15 perces álló tapsvihar helyett még csak Michael Buffer sincs a felkonferálásra, a himnusznál szólni kell a nézőknek, hogy ez bizony az amerikai "nemzeti nóta", legyenek már kedvesek felállni, ezt pedig eredetileg nagyon nem így képzeltem el - ráadásul a Sport TV "körkapcsolással" adja a Golden State Warriors meccsét is, így minden félidei meg egyéb megemlékezésről le lehet mondani.

Két kérdés merül fel bennem: Az rendben van, hogy a Staples Center közönségére a "színházi" egy igen találó jelző, na de ennyire? Nem az én kedvencem, hanem elvileg az övék és ennyi? A másik kérdés is ekkor fogalmazódik meg bennem: létezik, hogy "túl lett húzva" ez a búcsúszezon? A bejelentés után csak azt nem tették a lábai elé, amit nem akart: állatkert, Fekete Mamba, cipő, fele királyság, meg amit akarsz. Az utóbbi időben azonban ez sokkal kevésbé került előtérbe már, ezért felmerül bennem a gondolat, hogy a szezon végére kifújt ez az egész "búcsúztatjuk Kobe-t" téma?

Elindul a meccs, ami pont olyan, amilyennek várom: a Jazz egy kicsit már inkább máshol lenne, mivel a Houston győzelmével eldőlt korábban, hogy nem jutnak PO-ba, a Lakers pedig erőlködik. Bryant bekezd egy 0/5-tel mezőnyből, hajajj... A nagyon csúnya búcsú talán nem rémlik fel lelki szemeim előtt, de egy tök átlagos, izzadós, egyáltalán nem látványos karrierzárás igen. A negyed második felében jön 5 mezőnykosár és 4 büntető, összesen 15 pont, csakhogy pár kilóméterrel arrébb Steph Curry épp 20 pontnál jár ugyanekkor, 6 triplával megfűszerezve, így összesen már csak 2 kell neki a 400-as álomhatárhoz. Kicsit bosszankodok is, hogy abból a meccsből alig látunk valamit, hiszen az egy jó eséllyel évtizedekig fennálló rekord lesz. A rossz érzés azonban pont eddig tart.

Az ezt követő időszak és főleg a vége ugyanis pontosan olyan, amilyet szerintem a legnagyobb Lakers- vagy Kobe-szurkolók sem mertek álmodni. 60 pontot összesen 22-en szereztek az egész ligában, Bryant pályafutása során hatodjára érte el ezt ma hajnalban, ennél is fontosabb azonban, hogy nemcsak ebből a meccsből, de konkrétan a végjátékból is úgy száll ki, ahogy szeretne. 10-zel megy a Jazz két és fél perccel a vége előtt, amikor jön egy 13-0-s sorozat csak Bryanttől, a Lakers fordít és nyer. A Utah elleni 1997-es PO 5. meccsén dobott 4 homályával került sok embernél a reflektorfénybe, most pedig utolsó fellépésén, szintén a Utah ellen utolsó 5 mezőnydobása célba ér.

Mosolygok és nem csak magamban, mert ez annyira Kobe, hogy ennél rá jellemzőbben nem is lehetne lezárni egy pályafutást. Nemcsak a "Jazz-keret" miatt, hanem azért is, mert a clutch-dobásokat persze az előzi meg, hogy egész meccsen őt kell kiszolgálnia a többieknek - ha nem is ilyen szinten, de lényegében igen. És a 60 pont, valamint az 50 mezőnykísérletes ligarekord (azt majd még árulja el nekem valaki, hogy a hatékonyság érdekelt-e ezen a napon bárkit is...) felállítása mellett így még jobb szájízzel fejezheti be a karrierjét: egy győzelemmel, amit a végén kapar ki csapatának.

Ennek az egésznek így kell lezáródnia. A hater örülhet, mert Kobe végleg befejezi, a homer a fájdalmas búcsú mellett még egyszer utoljára büszkén feszíthet, ráadásul az ikonját utoljára olyan szinten láthatja játszani, mint pályafutása legjobb szakaszaiban (50 mezőnykísérlet ide vagy oda, voltak nyakatekert helyzetből, emberről elvállalt és bedobott kosarai is bőven, nem "engedték" neki ezt a 60-ast), mindenki más pedig egy örök élménnyel lesz gazdagabb.

Miközben nem is olyan távol a Staplestől minden idők egyik legmegdönthetetlenebbnek hitt rekordját adja át a múltnak a Golden State úgy, hogy ez kis túlzással senkit, de arányaiban nézve nagyon keveseket érdekel. Két dolog itt is eszembe jut. Az egyik az, hogy amit a Lakers-meccs elején éreztem, az végül a Warriorsre lett igaz: kifújt a 72-10 körüli parádézás, annyit beszéltek erről a szezon és főleg az elmúlt hetek folyamán, hogy a 73-9-et már nem maradt elég "erő" megünnepelni. A másik pedig az, hogy sajnálni azért nem fogom őket, mivel nekik van még egy ennél fontosabb dolguk: megtámogatni ezt a mérleget egy címvédéssel. Ha ez megtörténik, azon a napon garantáltan senki másról nem fog szólni a történet, jó eséllyel meg is kapják egy szezonra nézve a "minden idők legjobb csapata" jelzőt.

Ez azonban nem a mai nap lesz, itt most Kobe Bryant a sztár még egyszer utoljára és szerencsére teljesen megérdemelten. Meggyőződésem, hogy ennél jobban ez a ma hajnali "forduló" nem záródhat - minden idők egyik, ha nem a legjobban várt alapszakasznapja nagyrészt Kobe-nak köszönhetően nemhogy hozza az elvártakat, de messze túl is szárnyalja azokat, Bryant az örökségéhez még egy legendás fejezetet oda tud pakolni, ez pedig így nálam a nagykönyv szerinti tökéletes búcsú.  #MambaOut

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus