Az Év Edzője-átok I.

Véget ért az alapszakasz, kiosztották az egyéni díjakat. A bajnokesélyes csapatok trénerei esténként lefekvés előtt azért imádkoztak, nehogy az ő vitrinjükbe kerüljön az Év Edzője díj, ugyanis ebben az esetben szinte biztos, hogy nem nyer csapatuk bajnoki címet – és az átok idén is lecsapott, hiszen George Karl csapata, a Denver Nuggets már nincs versenyben...

Idén 50 éves az elismerés, az elsőt még bizonyos Harry Galatin kapta meg 1963-ban – azóta számos kiváló (és kevésbé kiváló) szakvezető vehette át, azonban a trófea átkát mindössze öten győzték le. Red Auerbach (1965, Celtics), Red Holzman (1970, Knicks), Bill Sharman (1972, Lakers) Phil Jackson (1996, Bulls) és Gregg Popovich (2003, Spurs) egy-egy évben tudta begyűjteni az egyéni elismerést és a bajnoki címet is. Ez a poszt a lemaradók története – visszatérő edzői történetekkel találkozhatunk.

1963 - Harry Gallatin. A korábbi Knicks-sztár, hétszeres All-Star erőcsatár 1962-ben kapta meg a St. Louis Hawks vezetőedzői posztját – rögtön 16 győzelemmel többet szerzett a csapat, mint egy szezonnal korábban. Galatin még a következő szezonban is jó alapszakaszt futott, utána azonban hamar megvált tőle a Hawks. Még egy szezont töltött New Yorkban, és soha többé nem ült le NBA-csapat kispadjára. Később egyetemen trénerkedett – a kosárlabda mellett 24 évig volt golfedző.

1964 – Alex Hannum. Hannum esete speciális, hiszen rögtön első edzői évében (1957-58) bajnoki címre vezette a St. Louis Hawksot, majd a 1967-ben a Philadelphia 76erst is. 1963-ban ült le a San Francisco Warriors kispadjára, és rögtön megkapta a díjat – a Lakers azonban ekkor útját állta a döntő felé vezető úton. Hannum az egyetlen edző, akinek csapatai a Celtics mellett bajnoki címet tudtak szerezni a Bill Russell-korszakban (1956-69), sőt 1969-ben az Oakland Oaks ABA-s gárdáját is csúcsra vitte. Ne feledjük ezt a csapatnevet, találkozni fogunk még vele…

1966 – Dolph Schayes. A legendás, 12-szeres All-Star center neve összeforrt a Syracuse Nationals-szel és jogutódjával, a Philadelphia 76ers-szel, hiszen 1948 és 1964 között játékosként, 1963-1966 között vezetőedzőként szolgálta a gárdát. 1955-ben még Syracuse-ban nyert bajnoki címet - Philly-ben erről lecsúszott, hiszen 1966 nyarán vette át tőle a gárdát Alex Hannum, és vitte el rögtön a bajnoki címig…

1967 – John ’Red’ Kerr. A Chicago Bullst 1966-ban alapították, és rögtön az első évében bejutott a playoffba – logikus volt, hogy fiatal mesterüket díjazzák. Kerr egyébként chicagói születésű, azonban 11 évet játszott Dolph Schayes csapattársaként/keze alatt. Edzői pályafutása korán, 1970-ben ért véget – hogy aztán elkezdődjön egy másik, amely miatt jóval többen ismerik: 1975-2008 között a Bulls hazai meccseinek nagyszerű szakkommentátora volt.

1968 – Richie Guerin. Guerin 1956 és 1963 között hatszor volt All-Star a Knicks színeiben, majd 1964 és 1970 között játékos-edzőként, 1970-72 között edzőként irányította a Hawksot. A New Yorkban a média kedvencének számító Guerin 1968-ban, a Hawks utolsó St. Louis-ban töltött szezonjában kapta meg az Év Edzője díjat. 1972-ben fejezte be edzői pályafutását, majd visszatérve New Yorkba 1974 és 2005 között sikeres brókerként/pénzügyi vezetőként dolgozott a Wall Streeten. NBA-edzői örökmérlege alig 50%-os…

1969, 1982: Gene Shue. A hátvéd abban a korban (50-es, 60-as évek) volt igazi vándormadár, amikor még ez nem volt jellemző a ligára – ennek ellenére 5 alkalommal hívták meg az All-Starra. Mindössze utolsó szezonjában (1963-64) játszott szülővárosa csapatában, a Baltimore Bulletsben, azonban neve végül ezzel a franchise-zal forrt össze. Két részletben 13 évig vezette a csapatot, és mindkét időszakban begyűjtött 1-1 Év Edzője elismerést. Az első időszak (1966-1973) volt sikeresebb, hiszen 1971-ben csak az Abdul-Jabbar és Robertson vezette Bucks tudta megállítani a csapatát – 1980-1986 között már jóval kisebb tényezője volt a ligának az akkor már Washingtonban székelő Bullets. Shue 1977-ben a 76ers-szel is elbukott egy nagydöntőt (a Trail Blazers ellen), edzette a Clipperst San Diegóban és Los Angelesben is – különösen utóbbi időszakok miatt van több veresége vezetőedzőként, mint győzelme.

1971 - Dick Motta. Motta volt az első olyan Év Edzője, aki sikeres NCAA-edzősködés után nyergelt át az NBA-re. Red Kerrtől vette át a Bullst, és a klub vele élte első sikerkorszakát: 1970 és 1974 között sorozatban négyszer évi 50 győzelem felett teljesítettek az alapszakaszban – a csapat egyik legnagyobb sztárja Jerry Sloan volt… A tréner 1976-ban távozott a Bulletshez, ahol 1978-ban bajnoki címet szerzett. Mottát Dallasban is nagyon nagy tisztelet övezi, hiszen 1980 és 1987 között ő volt a gárda első vezetőedzője.

1973 – Tom Heinsohn. A ’hatodik ember’ prototípusa 1956 és 1965 között nyolc bajnoki címet nyert a Bostonnal, majd 1969 és 1978 között edzőként segítette csapatát. Bár őt is elérte 1973-ban az átok, nem foglalkozott vele: a következő három évben két bajnoki címet nyert a Celtics-szel. A mai napig a Celtics-család egyik legmegbecsültebb tagja.

1974 – Ray Scott. A centert 1961-ben draftolta a Pistons, ahol hat évet töltött, majd játékos-pályafutása végeztével 1972-ben meg is kapta a gárda vezetőedzői székét. Az új seprű jól sepert, 1973-74-ben a Pistons elérte az 50 győzelmet. Ezután azonban az eredmények rohamosan romlani kezdtek.1976-ban ki is rúgták, és soha többé nem edzősködött az NBA-ben. Utódjának kiléte sokkal érdekesebb: helyét Herb Brown vette át, és 3 évig edzette a csapatot. Hogy ki Herb Brown? Annak a Larry Brownnak a bátyja, akinek vezetésével a Pistons 2004-ben bajnok lett – Herb Brown akkor már segédedzőként tevékenykedett testvére edzői stábjában.

1975 – Phil Johnson. Dick Mottához hasonlóan az NCAA-ből érkezett, és a Kings edzőlegendája lett: keze alatt a gárda játszott Sacramentóban, Kansas City-ben és Omahában is 1973 és 1987 között. Johnsont azonban sokkal többen ismerik úgy, mint Jerry Sloan mentorát és jobbkezét: 1988 és 2011 között elválaszthatatlan párost alkottak a Utah Jazz kispadján. Az NBA GM-jeinek szavazásán Johnsont négyszer (2002, 2004, 2007, 2010) választották meg a liga legjobb segédedzőjének. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy amikor Sloant 2011-ben felállították a Jazz kispadjáról, ő is azonnal benyújtsa a lemondását és visszavonuljon.

1976, 1980 – Bill Fitch. Az egykori NCAA-edző és tengerészgyalogos kiképzőtiszt (!) a Cleveland Cavaliers első trénere volt 1970 és 1979 között. 1975-76-ban a teljesen reménytelen gárda feltámadt havaiból, és egészen a konferenciadöntőig menetelt – ekkor kapta első díját. 1979-ben szerződtette Red Auerbach a Bostonhoz, és az újonc Larry Birdre építve a gárda a keleti főcsoportdöntőben csak hét meccsen kapitulált a Julius Erving vezette 76ers ellen. Egy évvel később, 1981-ben már bajnoki címet ünnepelhetett Bostonnal, azonban az 1983-as főcsoportelődöntős kiesés az állásába került. Ekkor Houstonba távozott, ahol 1988-ig mentorálta a fiatal Ralph Sampson és Hakeem Olajuwon alkotta Ikertornyokat. 1986-ban a nagydöntőig ment a Rockets, ahol éppen a Celticstől kaptak ki. Fitch később még a Netset és a Clipperst is edzette, 1998-ban vonult vissza – 25 szezont húzott le NBA-gárda kispadján.

1977 – Tom Nissalke. A hetvenes évek egyik legismertebb edzője 1971-ben segédedzőként lett bajnok a Bucks-szal, utána azonban évekig ingázott az ABA és az NBA között, edzette a Spurst, a Sonicsot és a Utah Starst is. 1972-ben a Spurs elődjénél, a Dallas Chaparralsnál ABA Év Edzője díjat is kapott. 1976-ban szerződtette a Rockets, és rögtön első évében majdnem csodát tett: főcsoportdöntőbe vezette a houstoni gárdát. Innentől kezdve azonban a Mike D’Antoni-hoz hasonló támadójátékot preferáló Nissalke csillaga gyorsan leáldozott: 1979-1981 között még edzette a New Orleansból Utahba települő Jazzt, két évig a Cleveland Cavalierst – majd 1984-ben, alig 52 évesen visszavonult. Red Kerrhöz hasonlóan ő is a médiában helyezkedett el, 1985 és 2010 között a Jazz meccseinek rádiókommentátora volt.

1978, 2004: Hubie Brown. Brown edzői pályafutása az egyik legkülönlegesebb, hiszen két díja között 26 év telt el, ráadásul 1987 és 2002 között, 15 éven át televíziós szakkommentátorként dolgozott. Ha végigtekintünk Brown életútján, különös érdekességekre bukkanhatunk: egyetemi csapattársa és szobatársa volt Frank Layden (1984-ben az Év Edzője, később a Jazz nagyhatalmú GM-je); Tom Nissalke-hoz hasonlóan a Bucks segédedzőjeként kezdte, az ABA-ben és az NBA-ben is sikeres volt (1974-ben segédedzőként döntős a Bucks-szal, vezetőedzőként 1975-ben bajnok a Kentucky Colonels-szel). Bill Fitch-hez hasonlóan szolgált a hadseregben, és egy kiscsapat élén (Hawks) nyerte el első Év Edzője díját. 1982-ben az 1970-es Év Edzőjétől, Red Holzmantől vette át a New York Knickset. Ami mégis egyedivé teszi a karrierjét, az a Memphis Grizzliesnél töltött évei: 2002-ben Jerry West kérte fel, hogy szedje ráncba a fiatal Pau Gasol és Jason Williams köré épülgető csapatot – ez annyira jól sikerült, hogy a 2003-04-es szezonban először ért el 50 győzelmet és playoffot a gárda.

1979, 1989 – Lowell ’Cotton’ Fitzsimmons. A Suns legendája az első olyan Év Edzője, aki főként alacsonyabb egyetemi ligákban gyűjtött tapasztalatot, mielőtt az NBA-be érkezett volna. Magasabb szinten, a Kansas State kispadján mindössze két évet töltött (legjobb eredménye egy Sweet Sixteen volt) – 1970-ben mégis ő váltotta a kispadon Jerry Colangelo-t a Phoenix kispadján. Az ő keze alatt zárt először pozitív mérleggel a gárda, Fitzsimmons azonban Atlantába távozott, ahol 4 szezonon át tevékenykedett – főként azért ment oda, hogy edzhesse Pete Maravich-et. 1977-78-ban vezette a Buffalo Bravest, majd 6 éven át a Kansas City Kingset (1979-ben csoportgyőztesként zárt a csapattal, de 4-1-es összesítéssel kiestek a playoff második körében), végül 1984-86 között a Spursnél is dolgozott. Legszebb évei viszont ezután következtek: 1988-ban visszatért a Sunshoz, ahol egy csalódást keltő, drogbotránytól övezett csapatot vett át. A szurkolók eleinte nagyon utálták, mert elcseréltette Larry Nance-t, a Suns akkori sztárját, cserébe érkezett az akkor még csak reményteljes ifjonc Kevin Johnson, Tyrone Corbin és egy draftjog – amivel Dan Majerle-t hozatta el, amiért szintén kapott ő és a játékos is (később Johnson és Majerle mezét – 7, 9 – visszavonultatta a Suns…). Az 1988-89-es szezon végére gyökeres fordulatot vett a gárda sorsa: egy 28-54-es gárdából 55-27-est csinált, amely csak a főcsoportdöntőben kapott ki a Lakerstől. Johnson megkapta a legtöbbet fejlődő játékosnak járó díjat, Fitzsimmons pedig az Év Edzője lett. 1992-ig maradt vezetőedző, majd alelnök lett. Ő szorgalmazta, hogy szerezzék meg Charles Barkley-t – így nem túlzás kijelenteni, hogy a korszak egyik sikercsapatának összerakása javarészt neki köszönhető.

1981 – Jack McKinney. McKinney sztorija egészen különleges, hiszen 1979 nyarán nagy reményekkel kezdett neki első NBA vezetőedzői munkájának a Lakersnél, ahol Kareem Abdul-Jabbar mellett az újonc Magic Johnsonnal foglalkozhatott. Nem sokáig, mert alig pár héttel a szezon kezdete után majdnem halálos kimenetelű kerékpár-balesetet szenvedett. Először csak felépüléséig, később azonban a szezon végéig segítője, Paul Westhead (a run and gun játék apostola) lett a vezetőedző, akivel a gárda emlékezetes menetelésben nyerte meg a bajnoki címet. McKinney 1980 nyarán Indianában kapott munkát, és rögtön első évében playoffig vezette a Pacerst – először azóta, hogy az egykori ABA-s gárda csatlakozott az NBA-hez. A szezon végén meg is kapta az Év Edzője Díjat, ez volt azonban a csúcs edzői pályafutásában. A Pacers három év alatt a liga legrosszabb csapata lett, 1984-ben az utolsó helyen végeztek. Minden idők egyik legerősebb draftján viszont csak a 18. helyen választhattak, mivel a 2. draftjogot 1981-ben elcserélték (érdekesség, hogy a joggal végül a Trail Blazers választhatott: Sam Bowie draftolása azóta is előkelő helyen áll az NBA történetének legrosszabb húzásai között). McKinney még 9 meccs erejéig edzősködött a ligában 1984 őszén, aztán – alig 5 éves pályafutást maga mögött tudva – soha többé nem kapott munkát a legmagasabb szinten.

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus