Cserebere: hogyan építsünk sikercsapatot?

Válassz ki egy helyet, ahol szeretik a kosárlabdát

A franchise-t 1974-ben hozták létre New Orleansban. Louisana állam fővárosából származik a csapat neve és eredeti színei (zöld, lila, arany), amely kombináció annyira sikeres volt, hogy a Utah Jazz egészen 1996-ig olyan logót használt, amiben csak a csapat székhelyének nevét cserélték ki. Ezen kívül viszont sok pozitívumot nem lehet feljegyezni a New Orleans-korszakról. A fiatal franchise-okra jellemző betegségek nem kerülték el a csapatot: financiálisan masszívan veszteséges volt a gárda (köszönhetően az állami adóknak is, amelyek kifejezetten magasak voltak), kevés nézőjük volt: a Jazz soha nem tudott igazán populárissá válni a jazz és a fesztiválok amerikai fővárosában. Emellett a játékospolitikájuk is hagyott kívánni valót maga után. Arról valószínűleg már sokan hallottak, hogy 1976-ban Magic Johnson későbbi draftjogát a 33 éves, New Orleansban erős lejtmenetbe kapcsoló Gail Goodrichért kapta meg a Lakers – az viszont már kevésbé közismert, hogy az itt elvesztett draftjogot azzal pótolták a Jazznél, hogy egy másik lépésben lemondtak Moses Malone játékjogáról (a két játékos 3-3 alkalommal lett MVP a következő bő évtizedben...) – azaz teljesen következetlenül építkeztek, egyfelől veteránokért herdáltak el draftjogokat, másrészt tehetséges fiatalokat passzoltak el.

A New Orleans Jazz emblematikus figurája Pete Maravich volt, aki azonban az 1978-79-es évadban megsérült, vele együtt pedig a kevés fény is elkerülte a csapatot: a liga legrosszabb csapatává váltak. A pénzügyi gondok súlyosbodtak, mert nem nagyon találtak helyi szponzorokat, folyamatos gondok voltak a csarnokukkal, ezért a tulajdonos, Sam Battistone a tragikus szezon után úgy döntött: új helyre viszi a csapatot.

A választás Salt Lake City-re esett. A városnak pedigrés múltja volt, mivel 1970 és 1976 között az ABA-ben a Utah Stars nagyon népszerű volt a komolyabb sportcsapatokat nélkülöző mormon fővárosban  - mivel rögtön első szezonjukban bajnokok lettek az ABA-ben, illetve meccseik 60%-át megnyerték, ami a legjobb mutató az ABA komolyabb csapatai között. Battistone úgy gondolta, hogy ezt a népszerűséget meg kell lovagolni, ezért 1979 nyarán a csapat elköltözött és felvette a Utah Jazz nevet.

Egy pillanatra fussunk végig, hogy kik alkották ekkor a csapatot. Volt egy sérülékeny, idősödő sztárjuk (Pete Maravich), egy drogproblémákkal küszködő, félig már celebnek számító centerük (Spencer Haywood), egy visszavonuló veteránjuk (Gail Goodrich), lejáró szerződésű kosarasok (akik nem maradtak), illetve 1-2 használható, de limitált kiegészítő emberük.

Válassz ki egy jó vezetőt

A Utahba költözéssel egy időben a menedzsmentben is alapos takarítás történt, Frank Layden gyakorlatilag teljes hatalmat kapott. A korábban egyetemi edzőként és segédedzőként tevékenykedő Layden lett a gárda GM-je, majd 1981-től a csapat vezetőedzője is.

Layden első húzásai között volt, hogy Spencer Haywoodért cserébe megszerezte Adrian Dantley-t a Lakerstől. A kiscsatár Dantley Jamaal Wilkes mögött csak csere volt, pedig korábban az Év Újonca Díjat is megkapta. A következő években ő lett a franchise arca, 1987-ig hatszor volt All-Star, és kétszer gólkirály. Egy másik későbbi gólkirályt, Bernard Kinget fillérekért szerződtetett New Jersey-ből, azonban King nemsokára távozott, mert megsérült, és a vezetőedző Tom Nissalke nem számolt vele a későbbiekben. Pete Maravich szerződését még 1979 őszén felbontotta Layden. Mellettük Rickey Greent szerezte meg, aki John Stockton érkezéséig a gárda kiváló irányítója lett - remek passzoló és labdaszerző volt, mondhatni egy Stockton, csak gyengébb változatban.

A Jazz a liga egyik legrosszabb csapata maradt, azonban a GM szisztematikusan építkezett: az egyszemélyes támadógépezet, Dantley melllé az 1980-as drafton a hátvéd Darrell Griffith-t húzta ki. Griffith simán húzta be az Év Újonca Díjat, 1991-es visszavonulásáig erősítette a csapatot – első 5 évében legrosszabb pontátlaga 19.8 volt, a mai napig rejtély, hogy miért nem hívták meg egyetlen All-Star Gálára sem a pályafutása alatt mezőnyből 46%-kal dobó kisembert.

Layden vonzotta a gólkirályokat, mivel az 1982-es drafton a 3. helyen Dominique Wilkinst választotta. Valójában Terry Cummings és James Worthy volt nála a kalapban, mert kiscsatár-erőcsatárt akart draftolni – azonban a várakozásokkal ellentétben a Lakers első helyen nem Wilkinst, hanem Worthy-t húzta ki, míg a Clippers Cummingsot vitte el sokoldalúsága miatt. Laydennek nem volt sok választása, a legjobb bent lévő játékosra tette a voksát – Wilkins azonban soha nem játszott Jazz-mezben. A nagyszerű képességű hátvéd-kiscsatár játéka tökéletesen illett volna Hollywoodba, ehhez képest a ködös Utah nem volt alternatíva – ezért kijelentette, hogy nem hajlandó itt játszani (jóval később Steve Francis ugyanígy került Vancouverből Houstonba). A draft után nem sokkal el is cserélték Atlantában két kiegészítőért.

Amit viszont a Jazz itt elvesztett, azt visszaszerezte a draft 4. körében, ahol egy amatőr vízilabdázóból lett centert választott ki – Mark Eatont. Az óriásról senki más nem gondolta, hogy lehet benne spiritusz, Layden viszont igen, és neki lett igaza: Eaton szintén klublegenda lett, a következő hat évben négyszer lett az NBA legjobb blokkolója.

1983-ban már a draft első köre is jobban sikerült, Thurl Bailey személyében egy remek erőcsatár-centert választott ki, aki 1991-ig volt a Jazz játékosa (sőt, még 1999-ben a csonkaszezonban is visszatért a csapathoz). Kezdő erőcsatárként, Karl Malone érkezése után a cserepadról tett hozzá nagyon sokat a Jazz sikereihez (1987-88-ban és 1988-89-ben csereként majdnem 20 pontos átlaga volt!).

1983 őszén, 4 évvel a költözés után így nézett ki a kezdőötös: Rickey Green, Darrell Griffith, Adrian Dantley, Thurl Bailey és Mark Eaton.

Ez a gárda végre ütőképes volt, és 1984-ben bejutott a playoffba. Frank Layden végrehajtotta azt a bravúrt, hogy ugyanazon évben kapta meg az Év Edzője Díjat és a legjobb szakmai vezetőnek járó elismerést! Nem mellesleg a Utah Jazz egy parádés sorozatot indított el: 1984 és 2003 között zsinórban 20 alkalommal érte el a gárda a playoffot.

Találd meg "a" tulajdonost

A szakmai alapokat tehát 5 év alatt sikerült összerakni egy sikeres csapathoz, azonban a pénzügyi háttér alaposan megsínylette ezeket az átmeneti éveket. Ahogy fentebb írtuk, a helyi drukkerek sikerekhez voltak szokva, önmagában az, hogy van itt kosárlabda-csapat, nem hozta lázba a drukkereket. Emellett a tulajdonos sem állt a helyzet magaslatán, a csarnok katasztrofális állapotán nem nagyon javított a klub, és egyre másra röppentek fel olyan pletykák, hogy a csapat csődbe megy, vagy elköltöztetik Minneapolisba.

Hiába épült 1984-re egy ígéretes alakulat, a szurkolók annyira elégedetlenek voltak a háttérrel, hogy az 1984-es drafton kifütyülték a menedzsmentet, amiért kiválasztotta John Stocktont.

(A legendás irányító Hall of Fame beiktatásakor viccesen meg is jegyezte: a neve kimondásakor nem értette kristálytisztán a drukkereket, hogy mit mondanak: "who?" vagy "boo!".)

1985-ben Mark Eaton lett az Év Védője, és tovább erősödött a gárda, hiszen draftolták Karl Malone-t, azonban a pénzügyi helyzet továbbra is nagyon bizonytalan volt a csapatnál.

1985-ben lépett a képbe egy helyi üzletember, Larry H. Miller, aki megvásárolta a franchise 50%-át – amivel átmenetileg stabilizálódott a helyzet. 1986 nyarán aztán a maradék 50%-ot is megvette, és egyedüli tulajdonos lett. Battistone ugyanis a sikeres gárdát majdnem eladta két minneapolisi üzletembernek, aki azonnal vitték volna a csapatot Minneapolisba. (Ez végül nem történt meg, azonban ez volt az előszele a Minnesota Timberwolves megalapításának: a Wolves első tulajdonosai azok voltak, akik meg akarták venni a Jazzt).

Miller teljesen más alapra helyezte a Utah Jazz működését. Ismert helyi üzletemberként sorra hozta be a hirdetőket, megépíttette az EnergySolutions Arena-t – egy kiváló márkává konvertálta át a szakmailag jó kosárcsapatot. Javarészt neki köszönhető, hogy a Jazz nem tűnt el a süllyesztőben, és manapság talán az NBA legfanatikusabb és legkitartóbb szurkolótáborával rendelkezik.

Találd meg az edzőt

Frank Layden tehát 1986-tól kezdve jóval nyugodtabb viszonyok között építhette a csapatot, azonban a playoff második köréből egyszerűen képtelen volt kitörni a gárda. Layden Millerrel együtt 1988 őszén úgy döntött, hogy nem osztja meg az erejét, és csak a gárda GM-jeként, illetve elnökeként tevékenykedik a továbbiakban.

Layden mellett már 1985 óta dolgozott Jerry Sloan, a GM alaposan kiismerte munkatársát. Sloan korábban, a hetvenes évek elején a Chicago Bullsban az NBA egyik legjobban védekező, All-Star hátvédje volt, majd a Bullst edzette a 80-as évek elején. Nagyon gyorsan elfogadtatta magát a játékosokkal, főként John Stocktonnal és Karl Malone-nal. A "Stockalone" már Sloan találmánya volt, köréjük építette a 90-es évek sikercsapatát – amely azt is kisebb zökkenőkkel vette, hogy a korábbi húzóemberek (Griffith, Bailey, Eaton) a 90-es évek elejére sorra kiöregedtek és/vagy vissza is vonultak.

Konklúzió

A Jazznél tehát ha nem is egy időben, de végül összejött a "nagy négyes": a csapatért élő-haló tulajdonos, egy remek szervező, egy kiváló vezetőedző és lelkes közönség. A jól kiválasztott játékosok csapattá, alkotó közösséggé érése ezek után tulajdonképpen "kódolva volt". Ennyire egyszerű lenne a siker képlete? Meglehet...