Egy igazán nagy döntő margójára

Ha az NBA-finálé utolsó, 7. meccse nem is, az egész sorozat összességében káprázatos, roppant színvonalas és élvezetes volt. Alábbi kis írásunkban megpróbáljuk elemezni, mi döntött a Heat és Spoelstra javára a Spurs és Popovich ellenében.

Spoelstra végképp felnőtt csapatához - és a feladathoz

Eric Spoelstra, a Miami Heat edzője két év alatt úgy vélem szakmailag rengeteget tanult, fejlődött. Két éve még egy bizonyos Rick Carlslie még simán "zsebre vágta" egy olyan trükkel, hogy José Juan Barea-t az utolsó két meccsre a kezdőbe jelölte. Erre akkor Spoelstra-nak nem volt  válasza, akkor még úgy tűnt, bár ő az edző, mégsem ő a főnök.

Tavaly egy meglehetősen színtelen nagy döntőben az oklahomai Scott Brooks ellen nem igazán késztette nagy szellemi erőfeszítésre. Bezzeg most Gregg Popovich!

Roppant élvezetes szellemi párbajt, sakkjátszmát vívott egymással a két edző - nézzük ennek a fontosabb lépéseit.

A döntő úgy kezdődött, hogy a Spurs elvette a Heat pályaelőnyét. A sikertelen - sakknyelven szólva - megnyitás után valami váratlant kellett húznia Spoelstra-nak. Elővette a talonból Mike Millert, akinek jó dobóformája a másokat is magával ragadott - elsősorban a csapat legeredményesebb játékosává előlépő Mario Chalmers-t. Sima meccsen egalizált a Heat. Popovich válaszlépése a small-ball azaz az alacsony szerkezet volt. Ez a rendszer tökéletesen debütált hiszen "átugorva" San Antonio-ba a szétbombázta a Heat védőállásait. Miller ugyan itt még "ficánkolt" de tán ő volt az egyedüli Heat játékos, aki felnőtt a feladathoz - a szupersztárok csak erőlködtek.

Át is mosta vélhetően az agyukat a 4. meccs előtt Spoelstra. A negyedik meccs volt az egyetlen a sorozatban, amelyen a James-Wade-Bosh trió mindhárom tagja egyszerre remekelt. Roppant fontos győzelmet aratott a Heat - visszaszerezte a pályaelőnyt.

2-2 után jött Popovich újabb nagy húzása: a fénykorához képest némi túlsúllyal kosarazó ám roppant magas játékintelligenciával rendelkező Boris Diaw-t állította esetenként LeBron James-re. Coach Pop' ezen elképzelése fényesen bevált, miként hatásosnak bizonyult a fináléban addig csak vergődő Manu Ginobilivel történt beszélgetése. Újabb Spurs-siker, s a két csapat 3-2-es San Antonio vezetéssel tért vissza Miamiba.

A 6. meccsen Tim Duncan szédületes játéka révén szinte végig a Spurs vezetett.Pedig a Heat szakmai stábja - gondolom - rengeteget elemezte az 3 San Antonio-ban lejátszott meccset - igen hatékonyan. A Heat gyakorlatilag hatástalanította a Spurs egyik legveszélyesebb fegyverét, a "nehéztüzérséget" azaz a triplákat. Hihetetlenül jól zárták  le a Spurs betörés-kiosztás akcióinál a passzsávokat, s - némi túlzással - ami addig Ginobilinál assziszt volt, az a 6. meccsen eladott labda lett. Danny Green-nek, aki addig nagyjából úgy dobálta a hármasokat a Heat kosarába, mint más a kavicsot a folyóba nem igazán akadt tiszta helyzete.

A mindent eldöntő 7. meccsen pedig az addig kitűnő finálét játszó s a hatodikat bravúros hármasával a Heat számára hosszabbításra mentő Ray Allen helyett előtérbe tolta az erre a meccsre a célzókészülékét tökéletesre állító s korábban epizódszerepet játszó Shane Battier-t, aki ezt 6 hármassal hálálta meg - lényegében hozta az ezúttal pont nélkül maradó társ pontjait...

A döntős tapasztalat

A két együttes a csapatépítés eltérő útját választotta. A Heat a sztárjai mellett tele van tapasztalt, harcedzett játékossal, s sokat épít játékosai egyéni képességeire. A Spurs-nél viszont a régi "tengely" mellé Európában edződő vagy fiatal játékosokat nevelnek ki, hoznak fel erre a szinte. 

A párharc kritikus időszakában, azaz a 6. és a 7. meccsen a kiélezett, kritikus helyzetekből rendre a Heat jött ki jobban. Három ilyen fordulópontot emelnék ki.

A 6. meccs egyik óriási fordulópontja szerintem Mike Miller cipő nélküli hármasa volt. Gary Neal az esetnél a vajkezű kosaras helyett - ki tudja miért - először a Miller által a kispad elé hajított lábbeli nyomába eredt... a Heat bedobója olyan zokniban is lépéselőnybe került és triplával büntetett, amely - talán szokatlan jellege miatt - hatalmas lökést adott csapatának. A második ilyen jelenet az Ray Allen a 6. partit hosszabbításra mentő hármasa volt. Jókor volt jó helyen s nem remegett meg a keze - az évek meg a rutin. A harmadik ilyen sorsfordító jelenet a 7. összecsapás 3. negyedének a végén Chalmers triplája volt.  Ismét Neal kapta az "arcába", azt követően, hogy a Heat irányítója szinte az egész pályán átvezette a labdát, Neal pedig a saját büntetőjéről érthetetlen módon mintha fociban középhátvédet játszana későn lépett ki. E fontos dobással a 3. negyed végén átvette a vezetést a Heat...

És ez rávilágít egy olyan tényezőre, amely miatt végül a Heat a Spurs fölé tudott kerekedni. A Miami játékosainak összességében jóval nagyobb az NBA-nagydöntős tapasztalatuk,mint a Spurs kosarasainak.

Egy párharc lélektanilag akkor a legnehezebb, amikor le lehet zárni. Egy döntő légköre pedig - gondolom - össze nem hasonlítható egy egyszerű rájátszás-párharccal, de még egy főcsoport döntővel sem. Az első öt meccsen sziporkázó, az NBA-nagydöntő sorozat tripla rekordját megdöntő Green attól kezdve, hogy a Spurs egy meccsnyi közelségbe került a döntő megnyerésétől - megszűnt tényező lenni. És ez nem csak a Heat az utolsó két meccsre óriásit javuló külső védekezésének volt köszönhető: Green ezt a tétet már nem tudta elviselni. A két utolsó meccsen 2/19-et dobott mezőnyből.

Az sem véletlen, hogy a Spurs-t a két utolsó meccsen már "nagy öregjei" próbálták húzni, a Parker-Duncan-Ginobili trió. Nekik van csupán nagydöntős rutinjuk. És aki abszolút nem látszott, hogy ez élete első nagydöntője az Kawhi Leonard volt. "Elsőbálozó" nagydöntősként a két utolsó meccsen 20,5 pontot és 13,5 lepattanót átlagolt - úgy, hogy védekezésben LeBron James-t próbálta megfékezni.... Hogy mégis vannak idegei azt egy kulcspillanatban kihagyott büntető jelezte - erre jött az egalizáló Allen hármas a 6. meccsen. Ezzel együtt ő a nagydöntő felfedezettje!  Mivel az utolsó két meccsen rajta és a végig szinte emberfelettit teljesítő Tim Duncanen kívül - Parkernek és Ginobilinek egy-egy jó periódusa akadt - más nem tudott végig egyenletesen jól játszani - kevés volt.

Kevés, mert a Heat három éve gyakorolja a döntőzést - ami azért külön műfaj. Elő tudott lépni időnként Miller, a Bostonban szintén kellő finálé-rutint szerző Ray Allen önmagához képest remek döntőt játszott, minden várakozást felülmúlva. A 7. meccs pedig Battier-é volt. Úgy is nyert a Heat, hogy a nagy hármasa duóvá zsugorodott. Chris Bosh-t eddig sem tartottam James és Wade szintű játékosnak. Ha két utóbbi jelenti a maximumot egy 10-es listán, akkor Bosh a döntő előtt mondjuk 8,5 volt. A döntő után - amelyben, bár akadtak fontos momentumai, villanásai - a vele azonos magasságú, ám 8 esztendővel idősebb Tim Duncan "szőröstől-bőröstől" megette ez nálam maximum 7-es. A mindent eldöntő 7. meccsen a szupersztárnak tartott Bosh pont nélkül maradt...Aki pedig a döntőben ezen a képzeletbeli listán nálam felnőtt 5,5-ről Bosh 7-es szintjére az nem más, mint Chalmers. Az ő és LeBron James játékkapcsolata emlékeztet egy másik sikeres párosra egy korábbi sikerkorszakból, Kobe Bryant és Derek Fisher kettősére. A mezőnyember bontja a védelmet s kiosztásaiból az irányító (méretű) játékos hozta a hármasokat...

Felemelő befejezés

Gregg Popovich most élhette meg először, milyen elbukni egy nagydöntőt - abszolút méltósággal viselte. Elismerte Spoestra tudását, gratulált neki, majd hosszú ideig beszélgetett összeölelkezve előbb James-szel, majd Wade-del. Személyes momentum, de nekem felemelő, szinte megható volt, ahogy a 7. meccs lefújása után a kedvenc Heat játékosok, Dwyane Wade azonnal odarohant Tim Duncan-hez, hogy gratuláljon neki, elismerje. S a nyilatkozatában sem az MVP-ként megérdemelten újra koronázott James-t emelte ki, hanem Duncant, mondván: minden idők egyik legnagyobbja, és hogy  szeretne ő 37 évesen így játszani..

Szép döntő volt, sportszerű. És csakis a sportról szólt!

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus