Egy párizsi srác Nagy Alma

Michael Jordan mondta nekem a legelképesztőbb dolgot, amit valaha hallottam.

Nem is álmodtam arról, hogy találkozni fogok vele. Egy senki voltam. Nem, nem is ez a jó szó, hogy is mondod ... J'étais juste un mec normal. Csak egy átlagos, 16 éves srác, egy vékony kosárlabda játékos a Strasbourg csapatából, Franciaországból. Amikor 2014-ben meghívtak a Jordan Brand Classic nemzetközi keretébe, nem is sejtettem, hogy mi vár majd rám.

Ez volt az első alkalom, hogy Amerikába utaztam, New Yorkot csak a rap videókból és a Jóbarátokból ismertem, a testvéreim rajongtak a sorozatért. Joey, Monica, Chandler (vagy Chand-leur, ahogy én mondom), ültek abban a nagy kávézóban. Számomra ez volt Amerika, és mindig imádtam.

Emlékszem, miután leszálltunk a JFK-n, és elindultunk Manhattan felé, azt gondoltam – és ez talán hülyeségnek fog hangzani -, milyen jó látni azokat a sárga taxikat az utakon. A mi taxijaink otthon nem így néznek ki. Sárga taxik a jellegzetes, fekete betűkkel, nekem ez jelenti Amerikát. Aztán megláttam a felhőkarcolókat, messziről, nagyon messziről, és akkor tudatosult bennem… Tényleg itt vagyok. Az álmomat élem.

Tudtam, hogy Jordan Brand Classic a neve, de meg sem fordult a fejemben, hogy Jordan is ott lesz. Ez olyan, mintha templomba mennél, és összefutnál Istennel.

Megérkeztünk a csarnokba Brooklynban egy csomó játékossal együtt, aztán jön valaki, és bevisz minket egy kisebb terembe. Öt perce várunk, és senki sem tudja, mi történik. Lehet, hogy a média beszélni akar velünk, vagy ilyesmi? Még tovább várakozunk ....

És egyszer csak belép Michael Jordan.

Minden idők legjobbja.

Hús-vér.

Én meg….

Lehet káromkodni a Players' Tribune-ban?

„Baszki, ez MJ.”

Vicces, de az első gondolatom az, hogy mennyit változott.

Sosem úgy gondoltam rá, mint valakire, aki öregszik. Én a fiatal MJ-t ismertem a YouTube-ról. Aztán megszólal: "Köszöntelek benneteket New Yorkban". Végigmegy a teremben, megrázva néhány srác kezét. Már majdnem odaér hozzám, amikor eszembe jut, muszáj feltennem egy kérdést. Ez az egy esélyem van.

De félénk vagyok. Nem - több, mint félénk. Mi az a szó? Dermedt. Megráztam a kezét, de alig volt hangom.

Aztán összeszedve bátorságomat, megkérdeztem: - „Hello, Michael. Megkérdezhetlek, hogy mi a kulcs a sikerhez?”

MJ rám néz. Egy másodpercet gondolkodik.

Azt hittem azt fogja mondani, amit a legtöbben, amikor felteszik ezt a kérdést, a kemény munkáról, a kitartásról. MJ-ről beszélünk, azt fogja mondani, keményebben kell dolgoznom, mint bárki más.

De nem ezt mondta, hanem valami meglepőt. A válaszára gondoltam egész nap, egész héten. Még mindig gondolok rá.

Tudod mit mondott?

Nem fogom ilyen egyszerűen elmondani!

Ha most elmondom, egyszerűen bezárod az oldalt, mielőtt visszamész az Instára vagy a Facebookra. Tudom én, hogy működik, ugyanezt csinálnám. Hogy megértsd, miért volt annyira különleges MJ válasza, előbb mesélnem kell néhány dologról. Ha nem mesélek neked Ruandáról és az NBA 2K-ről, nem fogod megérteni.

Az NBA volt az álmom. Mindig. A háború alatt a családom Ruandából érkezett meg Európába. Az anyukám a két idősebb testvéremmel, Brice-szal és Yves-vel együtt menekült el Afrikából mielőtt megszülettem volna. Először Belgiumba mentek, én ott születtem, és fiatal koromban költöztünk Franciaországba. Hosszú ideig nem tudtam semmit arról, hogy a családom min ment keresztül a háború alatt. Én csak egy francia gyerekként láttam magamat, szerettem játszani a videojátékokkal, és szerettem a kosárlabdát. A testvéreim levittek a pályára, ahol egy az egy ellen játszottunk. Szétrúgták a seggem. Aztán hazamentünk, és az NBA 2K-vel folytattuk. Ott időnként sikerült visszavágnom.

Közben végig zrikáltuk egymást, folyamatosan ment a trashtalk. Amióta csak az eszemet tudom, mindig szerettem a kosárlabdát. Nem tudom az okát, de így volt. Éjjelente, amikor a testvéreim NBA meccseket néztek, mindig bepróbálkoztam, hogy nézhessem én is, de édesanyám nem engedte. Ápolónőként dolgozott, szinte éjjel-nappal. Két helyen is volt, és amikor végre hazaért, megfőzte nekünk az ételt, aztán lefeküdt aludni. Amikor aludt, senki sem zavarhatta. Emlékszem a 2007-es NBA döntőre. Nyolcéves voltam, és nagyon szerettem volna fent maradni, és nézni a meccset. Az volt LeBron első döntője, Tony Parker és a Spurs ellen. Látnom kellett. Könyörögtem édesanyámnak. Nem egyezett bele.

Ledőltem az ágyamra, de tudtam, hogy a testvéreim a nappaliban vannak, és nézik a meccset, így nem tudtam elaludni. Kijárkáltam a szobámból, könyörögve nekik, hadd nézhessem én is."Nem, menj aludni!", jött a válasz.„Könyörgöm, könyörgöm”, kontráztam rá. Addig fohászkodtam, míg nagy nehezen igent mondtak: "O.K, nézheted, de maradj csöndben. Ne faispas de bruit! "

Nem ébreszthettük fel édesanyánkat, így muszáj volt alacsony hangerővel néznünk, és egyetlen hangot sem adhattunk ki magunkból. Emlékszem, Tim Duncan csinált valami varázslatosat, mi pedig őrjöngtünk… csendben. A levegőbe bokszoltunk, lóbáltuk a karjainkat, megragadtuk egymást, azt kérdezve, „LÁTTAD EZT? LÁTTAD?” De mindezt teljes csendben.

Életem egyik legszebb emléke. Akkor, nyolcéves koromban tudtam, hogy egy nap az NBA-ban akarok játszani. A testvéreim végig támogattak ebben, olyan módon is, ami talán furcsának tűnhet, ha nem ismered őket. Amikor a pályára mentünk, sosem kegyelmeztek. Amikor azt mondom, hogy szétrúgták a seggem, nem túlzok. Nyolc éves voltam, de nem kivételeztek velem, egy pillanatra sem. Olyan blokkokat osztottak ki, amit Dwight Howard is megirigyelt volna. Azt mondták: "O.K, az NBA az álmod, öcsisajt? Ha be akarsz kerülni, mindent meg kell tenned, fejlődnöd kell ebben, így kell játszanod".

Ők a bátyáim, akikre már akkor is felnéztem, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyire keményen dolgoznak az álmaik megvalósításán.

Egy nap – és ezt soha nem fogom elfelejteni - NBA 2K-t akartam játszani. Odamentem Brice szobájához, de csukva volt az ajtó. Kinyitottam és megkértem: "gyere, játsszunk".

"Most nem jó, tanulok.", válaszolta.

Szomorú voltam. Odamentem a másik testvérem szobájához, aki ugyanezzel a szöveggel hajtott el.

„Mi folyik itt?”, kérdeztem. „Ezek a srácok őrültek? 2K idő van.” Kimentem a pályára, ahol hosszú órákig gyakoroltam egymagam. Amikor hazaértem, az ajtóik még mindig csukva voltak. Benyitok Yves szobájába.

Rám kiabál, "még mindig tanulok!".

"Hogy érted? Mit tanulsz ennyire?”

"Orvosi iskola" – válaszolja.

Orvosi iskola? A testvérem?

Egész éjjel a szobájukban maradtak, csak vacsorázni jöttek ki. Emlékszem, ahogy ültünk édesanyánkkal, mindenki holtfáradt volt. Akkor tudatosult bennem végleg... Ha valamit akarsz az életben, meg kell dolgoznod érte.

Amit nem teljesen értettem, hogy honnan jött ez az akarás. Tudtam, hogy Ruandából jöttek, egy jobb élet reményében, de minden alkalommal, amikor erről kérdeztem a testvéreimet, azt mondták:

"Nem akarod tudni. Felejtsd el."

Tudtam, hogy vannak Ruandával és a háborúval kapcsolatos könyvek a nevelőapám könyvespolcán. Egy nap levettem, és kinyitottam az egyiket. Nem igazán értettem a nyelvet, de láttam a háborúról készült képeket..

Holttestek a földön. Nem katonáké, nők és gyermekek hevertek élettelenül.

Becsuktam a könyvet, és visszahelyeztem.„Ó, Istenem. Édesanyám és testvéreim ott voltak? Tényleg átélték ezeket a szörnyűségeket?” – kérdeztem magamtól.

Nem mondtam el senkinek, hogy belenéztem a könyvbe. Úgy tettem, mintha soha nem tudtam volna róla, de amikor láttam a fotókat, már tudtam, hogy miért küzdöttek olyan elszántsággal a családtagjaim azért, hogy elérjék az álmaikat. Akkor megfogadtam, hogy ugyanezt fogom tenni, a kosárlabdában. Amikor tizenkét éves voltam, elmentem egy kosárlabda-iskolába, ahol meséltek a profi csapatokról és hogy mi kell ahhoz, hogy eljuss arra a szintre.

Akkor tudtam, ez az első célom, az első lépcsőfok.

15 éves koromban aláírtam a SIG Strasbourg ifjúsági akadémiájánál, és hamarosan elkezdtem játszani a profi klubban. Aztán 16 és később 17 évesen meghívtak a tengerentúlra, a FIBA ​​18 év alatti versenyére, majd később a Jordan Classicra. Ezenkívül elmentünk Torontóba a Basketball Without Borders tornára. Ekkor már egész jó pénzt kerestem, ezért megkértem édesanyámat, hogy most már pihenjen, hagyja ott a munkáját. Elérkezett az ideje annak, hogy én gondoskodjak róla.

Soha nem fogom elfelejteni, amit mondott.

"Majd akkor pihenek, amikor minden gyermekem elérte az álmát”.

"Anya, Yves sebész. Brice fizioterapeuta. Én profi játékos vagyok. Már nem kell rólunk gondoskodnod, pihenhetsz." – válaszoltam.

"Nem ez az álmod. A te álmod az, hogy az NBA-ben játssz. Akkor hagyom abba a munkát, ha elérted az álmodat. Akkor majd pihenek.” – vágott vissza.

Most érkeztünk el a történetem legjobb részéhez. Nem MJ. Még nem.

A 2017-es NBA Drafton vagyunk, Brooklynban. Az egész hihetetlen volt, mert a draftot megelőző napon a csapatom a Francia Liga döntőjében játszott. Nem akartam cserbenhagyni a csapatomat, de nem akartam kihagyni életem legjobb pillanatát sem. Így közvetlenül a meccs után a családommal Párizsból New Yorkba repültünk. Ugyanazt éreztem, mint három évvel korábban. Leszálltunk a JFK-n, láttam az összes sárga taxit. Láttam a felhőkarcolókat, de ezúttal már az NBA-re gondoltam.

Fogalmam sem volt, melyik csapathoz kerülök majd, de az álom közel volt. Láttam a Twitteren, hogy a Knicks érdeklődött, de tudtam, hogy nemcsak én, hanem más játékosok is felkeltették a figyelmüket. Nem akartam elhinni, amíg meg nem történik, nem akartam, hogy csalódás legyen a vége. Amikor ott voltunk a draft teremben, mondtam az ügynökömnek: "Bármi is legyen, ne mondd meg előre!” Tudtam, hogy a Twitteren már a bejelentés előtt tudják, ki hova megy, én viszont nem akartam elrontani a pillanatot. Adam Silvertől akartam hallani.

Az ügynököm erre azt mondta: "Ne már.".

Amire így válaszoltam - „Nem viccelek, nem akarom előre tudni!”

A draft elindult, Adam Silver pedig felállt a pódiumra, és olyan volt, mint... hogyan írhatnám le az érzést?

Nem lehet leírni. Amikor 13 éves voltam, otthon néztem a 2012-es NBA draftot, és amikor Anthony Davis-t választották, készítettem egy fotót, és feltettem az Instagramomra ezzel a felirattal: „ahol az álmok valóra válnak”.

És most én ülök itt, ezt nem lehet felfogni. A testvéreim kinevetnek, mert annyira izgulok.

Az ügynökömnél egy jegyzetfüzet... Mielőtt Adam Silver elindul a pódiumra, hogy bejelentse, kit húznak ki elsőként, az ügynököm telefonja már jelez is.

Első pick, az ügynököm áthúz egy nevet. Ez Fultz.

Második pick. Még egy név áthúzva. Ez Lonzo.

Próbálok nem ránézni, de a szemem sarkából látom, mit csinál, nem tudok mit tenni ellene.

Harmadik pick, megint áthúz egy nevet. 4, 5, 6 ....

A Minnesota húz hetedikként, az ügynököm megint áthúz egy nevet. Kiválasztják Laurit.

A Knicks a következő.

A szemem oda-vissza jár. Próbálok nem nézni.

Hirtelen látom, hogy becsukja a jegyzetfüzetét.

Totál kivagyok… !!!

Zsebemben a telefonom. Nem akarom megnézni. Egyszer csak elkezd rezegni. Még mindig rezeg. Megállás nélkül jönnek az üzenetek…

Ekkor már sejtem, de nem akarom elhinni…

Csak nézek előre, a pódiumra.
"Maradjatok csendben, ne mondjatok semmit!”

Adam Silver fellép.

"A nyolcadik pickkel, a 2017-es NBA drafton, a New York Knicks kiválasztja ... FRANK ...."

Egészen addig tartottam magamat, amíg a backstage-ben voltunk a családommal. Ott már nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.

Még azon az éjszakán vissza kellett térnünk Franciaországba, hogy játszhassak a döntőben, és mikor a levegőben voltunk, azt mondtam édesanyámnak: „Mindegyik fiad elérte az álmát, most már pihenhetsz."

"Most már pihenhetek." – válaszolta.

Én nem akarok pihenni. Az álmom most kezdődik. Kosárlabdázni fogok a világ legnagyobb városában.

Most pedig elmondom, mit mondott MJ, amikor 16 éves voltam.

- Hello, Michael. Megkérdezhetlek, mi a kulcs a sikerhez?

Egy másodperc gondolkodás után, a következőt mondta: "Szeretned kell a kosárlabdát. Nem lehetsz sikeres, ha nem szereted a játékot. Ha jobban szereted a kosárlabdát, mint bárki más a világon, akkor hajlandó leszel áldozatokat hozni. Hajlandó leszel korán kelni. Hajlandó leszel tenni érte, hogy a lehető legjobb legyél. De először igazán szeretned kell. "

Egyszerűnek tűnik, de minél többet gondoltam rá, annál inkább vált világossá, hogy mennyire így van. Sokan azt kérdezik, "mennyire leszel jó? Mekkora potenciál van benned?” Nem tudom a választ. Nem tudom mi fog történni az NBA-ben, csak azt, hogy mindennél jobban szeretem ezt a játékot.

Köszönöm a szavait, Mr. Jordan.

Merci, GOAT.

 

Zukály Zoltán fordítása a The Players' Tribune-ról