Északi minta, vagy az Öreg kavarja már megint Miamiban?

 

Pat Riley-nek sok nehézséggel kellett már szembenéznie közel 20 éves floridai regnálása alatt (Alonzo Mourning távozása, Tim Hardaway pótlása, a 2006-os bajnokcsapat kiöregedése, Wade sérülései), de a legnagyobb pofont kétségkívül 2014 nyarán kellett kiállnia az öreg Maestro-nak, aki edzőként 5, vezetőként 2 bajnoki címet gyűjtött be (jó pár vesztes nagydöntő mellett). Elég ritka az NBA-ben, hogy sorozatos bajnoki címek, nagydöntős szereplések közben a gárda alapembere (aki egyébként pályafutása zenitjén van), elhagyja a csapatot – LeBron James előtt talán csak Shaq 2004-es Los Angelesből történt távozása, vagy Michael Jordan első, 1993-as visszavonulása (esetleg Magic Johnson HIV-fertőzése) mérhető ahhoz a sokkhoz, ami a Heatet érte.

James motivációinak firtatása nem a cikk feladata, így csak azt rögzítsük: a liga elmúlt 6-8 évének emblematikus figurája és négyszeres MVP-je költözött vissza Clevelandbe. Az már csak hab a tortán, hogy egy másik húzóember, Chris Bosh szerződése is lejárt - pillanatok alatt előfordulhatott volna, hogy Riley ott áll a klubikon, de rettentő sérülékeny Dwyane Wade-del és egy olyan rendszerbe igazolt játékosokkal, amely rendszert időközben kihúzták a talpuk alól. Persze lehetett volna több tíz millió dollárja húzóembereket igazolni, de ahogy láthattuk, ez manapság már nem olyan egyszerű, mint pár éve, a Big Three összeállásakor – az igazán nagy nevek (bocs, Kevin Love) jóval nehezebben mozdíthatóak.

Riley azonban nagy nehézségek (és egy icipici túlfizetés) segítségével megállította a széthullást, visszarángatta a texasi oroszlán torkából Bosh-t, illetve a floridai adótörvényeket kihasználva jutányos áron összeszedte Luol Denget a szabadügynökpiacról. Ez azonban tűzoltásra volt elegendő, mert Wade nem lett egészségesebb, Deng nem lett fiatalabb, a keret többi tagja pedig nem lépett szinteket egyik napról a másikra. Jöttek a kijózanító vereségek, sérülések és formaingadozások jellemezték a Miami szezonját.

Az első reménysugár a semmiből összekukázott Hassan Whiteside volt (nem mondanánk, hogy a világ kosárlabdázását apróra kielemző scout-munkával, mert ahol Greg Odennel próbálkoztak korábban, ott mindenkit beküldenek centerbe, aki a 210 centit megüti…), az utoljára öt éve, az egyetemen villogó magasember blokkpartikkal és lepattanó-parádékkal igyekezett bizonyítani a stábnak. A stáb örült, bár valószínűleg átvillant olykor a tudatalattijukon, hogy miért nem egy évvel korábban adtak a srácnak 10 napos szerződéseket – no de lényeg a lényeg, hogy egy komoly lyukat sikerült betömni a palánkok alatt, ráadásul Whiteside meghozta azt a keménységet a gyűrűk alá, amit mindig is hiányoltunk Bosh-ból. Néha talán túlzottan is keménykedik, de egy 120 kilós "badass" (vagy aki el tudja hitetni magáról, hogy badass) sosem hátrány, ha komoly csapatot akarunk építeni.

Márpedig Miamiban nem érik be a középszerrel, és még Wade pályafutása alatt igyekeznek nagyot dobni. Goran Dragic-csal kicsit kockáztattak, mert Dwight Howard óta tudjuk, hogy a plafonra felhúzott bajnoki zászlók nem jelentik feltétlenül azt, hogy egy szabadügynökké váló All-Star hasra esik a látványuktól. Persze Dragic nem akkora név, mint két éve Dwight Howard volt, és a Miami sem annyira kilátástalan, mint a derék, hát és Achilles-ín nélküli MVP-kel súlyosbított Lakers. Wade is komolyabb mentorálást végez, mint Bryant, valószínűleg feldicsérte a menedzsmentet - szóval elég komoly esély van rá, hogy Dragic leköti magát pár évre.

Ha a szlovén marad, a felépülő Bosh-sal kiegészülve egy nagyon kiegyensúlyozott kezdőötös állhat fel Miamiban, ami véleményem szerint nem igazán bajnokesélyes, de el lehet adni annak. Amikor először végignéztem a névsoron, óhatatlanul is beugrott: ezt már láttam valahol, mégpedig Detroitban. A Billups-Hamilton-Prince-Wallace-Wallace ötös annak idején zsinórban ötször ment el főcsoportdöntőig 2004 és 2008 között, 2004-ben bajnokok voltak, 2005-ben pedig hét meccsen maradtak alul a nagydöntőben. 2005 után már nem volt akkora sanszuk a döntőre, de évekig esélyesként vághattak neki a szezonnak.

A Miamiban érzek erőt, hogy (némi szerencsével, jó matchupokkal) 1-2 éven belül elmennének a főcsoportdöntőig ezzel az ötössel, de döntőre nem érzem őket esélyesnek – főként azért, Dragic kivételével már mindenki túl van a zeniten, és ezt szerintem Riley is pontosan tudja. Az sem elhanyagolható, hogy "szegény ember csapata" benyomását keltik a fent megidézett Pistonshoz képest. Dragic nagyon sokoldalú és tehetséges, de (még) közel sem az a vezér, mint Billups; Wade sokoldalúbb játékos Hamiltonnál, de feleannyira egészséges (és soha nem tanul már meg tempózni); Deng öregebb, lassabb, sérülékenyebb, mint fénykorában Prince; Chris Bosh soha nem lesz olyan dörzsölt, mint Sheed; végül Whiteside jó védő, jó pattanózó, de nem négyszeres Év Védője-kategória, mint Big Ben.

Összességében Riley megtette, amit lehetett, ez a keret papíron jól néz ki – de véleményem szerint csak elodázta a pillanatot, amikor Wade-ről végleg le kell szedni a "franchise player" címkét (vagy legalábbis más kontextusba kell helyezni a csapaton belül, mint tették azt Duncannel és Ginobilivel San Antonióban). Persze ez jól is elsülhet, ha Dragic marad és befutja azt a pályát, amit Phoenixben nem hagytak, ha Deng egészséges lesz, ha Bosh súlyos betegsége után felépül, ha Whiteside-ot sikerül megzabolázni, ha tudnak szerezni pár jó kiegészítőt – kicsit sok a "ha", de Riley-tól megszokhattuk, hogy mindig igyekszik playoff-csapatot fenntartani, nem a Philadelphia-szerű újjáépítésben hisz (Michael Beasley 2. helyen való kihúzása ékes példája annak, mennyire mellé tud nyúlni a draft legelején). Ez a mostani garnitúra egy "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb", mint az előző, de pont elég erős ahhoz, hogy egy komolyabb szabadügynök is fantáziát lásson benne.

Azt gondolom, hogy a Heat tótumfaktumának nem is volt más célja, mint hogy tapasztalt kereskedőként letakarítsa az üvegtáblákat, illetve gusztusosan elrendezze a kirakatban a régi-új árucikkeket. Egyszer már Floridába vitte Shaq-et, összehozta a Big Three-t, és most megint sok eszköze van arra, hogy a jóból kiválót építsen – ebben pedig vitathatatlanul ő az egyik legnagyobb.