Így jártam Russell Westbrookkal

Egy vívódás betetőzése (?), egy jelenség megélése. 

Évek óta vívódom valamennyire Russell Westbrookkal kapcsolatban, az elmúlt évek során egyre jobban, idén pedig minden eddiginél jobban. Az alábbi soroknak többször nekifutottam, mert úgy éreztem, hogy írnom kell, de végül pont olyan csapongó, sehová sem vezető lett, mint amilyen a "kapcsolatom" az idei MVP-vel...

Szóval hivatalossá vált, amire azért már számíthattunk egy ideje: Russell Westbrook lett a 2016/2017-es szezon MVP-je. Magáról a díjról nem írnék különösebben, portálunkon már leírtuk, hogy szerintünk ki volt az MVP, Westbrook teljesítményéről is folyamatosan írtam én magam is a reggeli összefoglalókban, a beharangozókban, majd a playoff során kicsit részletesebben is elmondtam a véleményem. A szezon során sokat vitáztam róla, amely miatt divatos szóval élve Westbrook-haternek is tűnhetek, pedig ez kicsit sincs így.

Nekem mindig minden játékosnál az ész, a mentális fölény, a döntéshozatal számít elsősorban, egy csapatnál pedig a szakmai szempontok, az eredményesség, nem a show, a cirkusz. Russell Westbrook szerintem bizonyos szempontból többnek tűnik, mint ami valójában: a felfújt lepattanózásán kívül ott van a rengeteg gólpassza, ami nem valós irányítómunkából születik (egyszerűen leosztja, amikor beduplázzák a gyűrű alatt, de nem mozgatja a csapatát és főleg nem játszik rendszerben), egyáltalán nem teszi jobbá a társait, sőt, még egy Kevin Durantet is képes volt befagyasztani, hát még egy újoncot, vagy kiegészítőt... A dobószázalékát sem lehet egy legyintéssel elintézni, nem megoldás az, hogy "kinek adja", vagy hogy "dobjon csak el harmincat, ő a vezér", mert egy kosárlabda-csapat nem így működik, illetve jól semmiképp sem így működik és nem a sok vállalás, hanem a rendszertelenség miatt, hogy a társak képességeinek csak töredékét aknázza ki.

Ezek a szakmai szempontok, de nála nem lehet csak erről beszélni. Az biztos, hogy Westbrook (vélt vagy valós) lojalitása sokak szemében hőssé emelte őt már a szezon előtt, hiszen Kevin Durant lett az elsőszámú közellenség, Westbrook pedig az, aki maradt és egyedül megküzd a világgal. Ezt követően parádésan kezdte az évet, rögtön az első három meccsen megmutatott mindent, amit várhattunk tőle, elment a Thunder 6-1-ig, majd jött az első hullámvölgy - innentől gyakorlatilag a teljes szezonjuk így alakult, elég jól lehetett jósolni a meccseikre. Westbrook jól játszott, a csapat jól védekezett, nyertek kettőt-hármat, majd jött Bad Russ, a csapat ritmusa, védekezése szétesett, egyet talán még így is nyertek, aztán kikaptak három-négyszer. Majd ismét fordult a kocka...

Ezek az időszakok mutatták meg azt, hogy több van a Thunderben, mint amennyi kijött belőle, ez a hatodik kiemelés és 47 győzelem szerintem egyáltalán nem felülteljesítés, tekintve hogy milyen csapatokat előztek meg. De ez a csapat nem is azt tervezte, hogy pályaelőnyben legyen, hogy feltétlenül minél több győzelmet jegyezzen, akárhogy is hangzik. Ahogy haladtunk előre, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Westbrook valami történelmi tettre képes és mindenki ennek rendelte alá magát. Baj ez? Én, aki minden tekintetben az eredményben hiszek, azt mondanám, hogy baj, szakmailag többet ért volna egy 28-8-8-as átlag 53 győzelemmel és negyedik kiemeléssel, nálam az sokkal inkább MVP lett volna. De nem mindenki van ezzel így és be kell látni, hogy néhány győzelemért feladni egy történelmi, elképesztő statisztikát nem biztos, hogy megéri.

Valljuk be: ha nincs a tripla-dupla átlag és a 42 tripla-dupla, csak 9,3 lepattanó (meccsenként eggyel kevesebbszer ugrik félre a társ) és 37 TD jött volna össze, akkor nem lett volna realitása Westbrook MVP-címének. Nem is gondoltam rá, hogy megkaphatja, hiszen hatodik-hetedik kiemeltként nincs az a számadat, amivel megkaphatja. De március elején lezárult egy újabb négymeccses vereségszéria (amelyből amúgy háromszor legalább 30 mezőnykísérlete volt, dobott 45, 48 és 58 pontokat is - pontosan ennyit ért) és elindította a véghajrát: volt egymásután négy tripla-duplája, rendre húsz alatti mezőnykísérlettel dolgozott és jöttek a győzelmek. Itt ismét azt éreztem, hogy szóba fog ő kerülni, aztán a Warriors elleni rendkívül idegesítő (az ő és csapata játéka is mérhetetlenül gyenge volt) vereséget követően még egyet csavart felfelé: jött sorozatban hét TD, benne több meccsnyerő játékkal, 57 ponttal, 6/6-os mezőnymutatóval. Itt már egyértelmű volt, hogy ha eléri a 42-t, akkor mindenki mindent meg fog mozgatni, hogy övé legyen a trófea, a játékostársak, ellenfelek, edzők, szakírók is hüledeztek valóban elképesztő teljesítményétől. A végén azért megkaptuk mindkét Westbrookot: az egyiket, aki zokon vette, hogy a Suns nem engedte rekordot dönteni egy olyan meccsen, ahol simán kikaptak a liga egyik leggyengébbjétől, 6/25-öt dobott mezőnyből és nyolc gólpasszára nyolc eladott labda is jutott, majd a másikat, amelyet tátott szájjal néztünk, amint hoz egy 50 pontos TD-t, benne egy elképesztő meccsnyerővel...

Kár tagadni, hogy egyénileg ez a szezon Westbrookról szólt, nem Hardenről, nem Leonardról, nem Jamesről, de még csak nem is Durantről, hanem Westbrook rekordhajszájáról és emberfeletti estéiről. Tévedés ne essék, ez az ember hét hónapon keresztül úgy lépett pályára 81 mérkőzésen, hogy nem volt "lepihent" labdabirtoklása támadásban (jó, a védekezést hagyjuk...), hogy minden játéknál ő döntött, ő rohant, ő dobott, ő készített elő, ő robbant rá a támadópattanóra és hogy a legjobb estéi után is megtalálták a kritikusai. Úgy edzett, úgy öltözött át, úgy melegített, hogy minden egyes támadás attól függ, hogy ő mit tesz hozzá, beesik-e a dobása, eladja-e a labdát, megtalálja-e a jó döntést. Utólag már nem tudom bántani sem azért, mert megpróbált tripla-duplát átlagolni és bekerülni a történelemkönyvekbe, sem azért, mert pihent hátul, hiszen olyan nyomás volt rajta, olyan iszonyatos munkát végzett a pályán, amiről valószínűleg sokan úgy gondolták, hogy nem lehet végigbírni. Lehet, hogy az említett hullámvölgyek is ebből adódtak, ezt nem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, hogy a játékstílus mennyire az ő és mennyire Billy Donovan akaratát tükrözte.

Teljesen megértem, amikor Tőrös Balázs arról beszél, hogy ő nem divatdrukker, hanem beleszeret bizonyos játékosokba, csapatokba, amelyekből aztán ugyanúgy ki tud szeretni, vagy legalábbis ez az érzés átirányulhat valami másra - én is ilyen vagyok. Ugyanúgy lelkesedtem Steph Curryért, Kevin Durantért vagy LeBron Jamesért az elmúlt években, amikor parádés dolgokat műveltek és ugyanúgy beleszerettem Russell Westbrook játékába is egy-másfél hetekre - amely érzés aztán nyomtalanul eltűnt (sőt...), amikor visszatért Bad Russ. Ezek az egy-másfél hetek pedig nem a dobószázaléktól, az ötven pontos tripla-dupláktól, hanem a csapat eredményességétől függtek - amikor úgy éreztem, hogy jól használja a társakat, vezeti a csapatát, akkor kicsit mindig szorítottam is az OKC-nek. 

Szeretném, ha idén többször érezhetném ezt, ha több, hosszabb időszakokra tudna ésszel, megfontoltabban játszani, talán kicsit többet pihenni, mert egyrészt nem tudom elképzelni, hogy bírjon még egy ilyen évet, másrészt elérte az MVP-címet, másodjára biztos, hogy nem szólna ekkorát egy hasonló szezon sem.

Viszont nagyon szeretnék most belelátni a fejébe, mert nem tudom elképzelni, hogy hogyan is értékeli magát, az évét. Úgy érzi, hogy megvan az MVP, ezzel bizonyított magának, Durantnek, mindenkinek és ezzel elindul a jó irányba, rájön, hogy nem feltétlenül ez a siker útja, hogy Durant is bajnok tudott lenni másképp és hogy szép volt ez a "f**k y'all" hozzáállás a rengeteg idegesítően hisztis nyilatkozattal és durcázással, de most már csináljunk mást? Vagy úgy gondolja, hogy ha erre adtak MVP-címet, akkor továbbra is ezen az úton kell haladni, még többet vállalni, még többet tenni (lehetetlen), aztán előre ugyanígy, most átlagoljunk 35 pontot? Vajon a szezon őrült hajtása után néhány hétre leülve, pihenve át tudja gondolni a saját helyzetét, jövőjét? Rájön ő is arra, amire rájött Michael Jordan, rájött Kobe Bryant, rájött LeBron James és még sorolhatnánk?

Amit nem vehetünk el tőle: két olyan rekordot állított be és döntött meg, amelyről elődei, kortársai, edzők, játékosok, vezetők, szurkolók, szakírók is azt mondták, hogy elképzelhetetlen. Fejezzük be a történelmi tettek kicsinyítését, ne próbáljuk meg elvenni az élét annak, amit Westbrook csinált. Ha jövőre nem fogja ezt hozni, hiányozni fog. Pedig mégis remélem, hogy nem ezt és nem így fogja csinálni...

 

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus