Isten nyugosztaljon, Darryl Dawkins!

A múlt héten, 58 esztendős korában elhunyt Darryl Dawkins. Aki kevésbé ismeri a 70-es, 80-as éveket, azonnal megnézi ilyenkor, ki az az ember, aki miatt gyakorlatilag a teljes NBA társadalom twittert ragadott, hogy elbúcsúzzon tőle - ezt csak a legnagyobbaknál szokták megtenni játékosok, szakírók csapathovatartozástól függetlenül.

14 szezon alatt 12.0 pont, 6.1 pattanó és 1.4 blokk, ráadásul All-Star, All-NBA és All-Defensive tag sem volt sosem. Két kiemelkedő statisztikája, hogy 10 éven keresztül átlagolt legalább 3.8 faultot mérkőzésenként - 8 évben volt 4.0 fölötti átlaga, ami brutális szám -, illetve hogy 57.3%-kal dobta a duplákat teljes NBA pályafutása alatt, ezzel a hetedik legjobb a liga történetében. Nem olyan mutatók ezek, amikre felkapja az ember a fejét, ennél sokkal jobb számokat is hoztak sokan, akik közül sokaknak a nevét sem ismerjük. Akkor mi volt Dawkins titka?

Egyrészt egy ideje lehetett látni, hallani róla többször is az NBA környékén, foglalkoztatták non-profit eseményeken. Az ESPN egyik 2010-es cikke azonban jóval alaposabb betekintést nyújt Dawkins játékoskarrierjébe és az azt követő életébe, ebből szemezgetünk most.

Játékosként is több dologgal beírta magát a liga történelemkönyveibe. 1975-ben az első kör 5. helyén választotta ki a Philadelphia Sixers, ezzel ő volt az NBA-ben az első kosaras, akit közvetlenül a középiskolából draftolt egy csapat. Sokak szerint el kellett volna mennie a Kentucky egyetemre, amiről az eredeti tervek szóltak, ám mégsem így alakult, így második szezonjára is csak 11.6 percet, 5.3 pontot és 3.9 pattanót átlagolt, a Sixers azonban bejutott a döntőbe, ahol Dawkins főszerepet kapott.

2-0-ra vezetett ugyanis a Philly a Portland TrailBlazers ellen, de a második mérkőzés végén ő és Bobby Gross összeakaszkodtak egy lepattanóért vívott harcban. Dawkins egy váratlan pillanatban megütötte ellenfelét, mire Maurice Lucas, a Blazers akkori erőcsatára hátulról megtámadta a centert és óriási tömegjelenet alakult ki.

Mint ismert, a Portland pont Lucas és Bill Walton vezetésével fordított és 4-2-re behúzta a finálét, a vereséget, illetve az oregoni együttes feltámadását pedig mindenki Dawkins, illetve a vezetőedző Gene Shue nyakába varrta. Ennél a tömegjelenetnél nem sokan rohantak a segítségére, aki pedig megtette volna, azt is visszafogták: az újonc Mike Dunleavy állt volna Lucas elé az ominózus jelenetnél, de Henry Bibby leállította és megmondta neki, hogy addig senki nem megy "csatázni", amíg az a bizonyos úriember ott középen nem kerül bajba - közben pedig az egy helyben álló Julius Ervingre mutatott.

Dawkinst persze kiállították és úgy felidegesítette magát, hogy senki nem segített neki még a saját csapatából sem, hogy az öltözőben kitépett egy WC-t a helyéről, plusz egy öltözőszekrényt is, amivel eltorlaszolta a bejáratot, Dunleavy elmondása szerint úgy kellett neki könyörögni a mérkőzés után, hogy engedje már ugyan be a társait.

1980-ra megváltozott a helyzet, az elveszített döntő után ugyanis edzőt cserélt a Philly, Billy Cunningham ült le a kispadra, az irányítása alatt pedig Dawkins nagyobb szerepet kapott. Folyamatosan javította statisztikáit, így az 1979/80-as idényben 31.8 perc alatt már 14.7 pontot, 8.7 pattanót és 1.8 blokkot átlagolt. A Sixers újfent döntőbe jutott, ezúttal az újonc Magic Johnsonnal felálló Los Angeles Lakers volt az ellenfél és hiába sérült le az aranysárga-lilák addigi húzóembere, Kareem Abdul-Jabbar az ötödik összecsapáson, újfent kikapott a Philly 4-2-re.

Mint ismert, a hatodik meccsen Magic 42 ponttal, 15 pattanóval és 7 gólpasszal végzett, mindent játszott a mérkőzésen, többek között centert is, a vereségnél pedig megint Dawkinst vették elő sokan, pedig alig fogta Magicet, a csapattársai is kiálltak mellette és 20.2 pontot átlagolt a szériában, a negyedik találkozón például 26 pontig jutott.

A Sixers a következő két szezonban sem tudott előrébblépni - 1981-ben a keleti döntőben a későbbi bajnok Boston Celtics 4-3-mal ütötte el őket a továbbjutástól, 1982-ben pedig megint a Lakers bizonyult jobbnak náluk a fináléban, ezúttal is 4-2 arányban. A Sixers 1982 augusztusában döntött, egy 1983-as első körösért elcserélték a New Jersey Netshez. Itt két produktív szezonja volt, amelyből főleg az 1983/84-est illik kiemelni. Ebben egyrészt 16.8 ponttal karriercsúcsot ért el, másrészt mindmáig fennálló rekordot állított fel azzal, hogy 81 meccsen 386 faultot fújtak rá a bírók, ez 4.76-os átlag.

Ezt követően komoly gondjai voltak hátával, kétszer is meg kellett műteni, ami miatt elvesztette atletikusságát és robbanékonyságát. Még öt idényt ugyans lehúzott a ligában, de 116 mérkőzésen szerepelt összesen ez idő alatt, 1988/89 után pedig végleg távozott az NBA-ből, mint játékos. Öt szezont játszott ezt követően Olaszországban, ahol 1991/92-ben az Olimpia Milánóval a BEK négyesdöntőjében harmadik helyen végzett. Egy idényt 1995/96-ban még a Harlem Globetrottersnél is eltöltött, de csendesen vonult vissza.

Dawkinst ennél valószínűleg többen ismerik a hozzá köthető történetekről. Mindközül talán a legismertebb az 1979. november 13-án, a Kansas City Kings ellen bemutatott palánktörő zsákolása, ami az első, de nem az utolsó volt számára - a lenti videóban a második tömése három héttel később történt. A szilánkdarabok elöl menekülő Bill Robinzine neki köszönheti leginkább, hogy neve fennmaradt az utókornak, hiszen egy átlagos erőcsatár volt, de a különc és általában rímeket faragni szerező Dawkins belevette a húzás elnevezésénél:

If You Ain't Groovin' Best Get Movin' -- Chocolate Thunder Flyin' -- Robinzine Cryin' -- Teeth Shakin' -- Glass Breakin' -- Rump Roastin' -- Bun Toastin' -- Glass Still Flyin' -- Wham Bam I Am Jam!

Nem egy rövid név, de nem is várta tőle senki. Nagyon sokszor bélyegezték meg már pályafutása elején is - az edzőgyilkos mellett előkerültek olyanok is, hogy ő a következő Wilt, ami nem kis terhet rak egy fiatal kosarasra -, ezért kitalálta magának a Lovetron nevű bolygót. Ez volt az a hely, ahova "visszavonulhatott", magába zárkózhatott, ha úgy érezte, a Földön nem annyira jó neki, és ahova sem az edzők, sem a kritikusai, sem a játékvezetők nem nyertek sosem bebocsájtást.

 

Hogy mivel volt másabb, mint mondjuk most Nick Young - egy, a kvalitásait nem kihasználó, finoman szólva sem e világi gondolkodásmódú kosaras? Azzal, hogy alapvetően nem volt olyan ember, aki ne szerette volna.

Az egyetemet is azért hagyta ki, hogy édesanyjának és nagymamájának házat tudjon venni, valamint hogy mind a hét testvérét főiskolára vagy egyetemre tudja küldeni - úgy nőtt fel, hogy 12 éves koráig olyan helyen éltek, ahol még vízvezeték sem volt a házban. Gyerekként narancsszedéssel segítette édesanyját, a heti 20 dolláros fizetésének felét ugyanis hazaadta, a maradék 10 dollárból pedig 4-et arra költött, hogy a szomszéd gyerekeknek fagyit vegyen. Nyaranta játékosként is folyamatosan gyerektáborokba járt, amikor pedig New Jersey-be cserélték, létrehozta saját, Darryl Dawkins Basketball Camp nevű edzőközpontját.

2009-ben a Lehigh Carbon Community College vezetőedzője lett, ahol olyan játékosokkal foglalkozhatott, akik hátrányos anyagi helyzetben voltak, dolgozniuk is kellett nem keveset a suli mellett, így nagyjából hasonló helyzetben voltak, mint anno ő. Nem ausztrál válogatott akart lenni, hanem a gyerekeknek akart segíteni, örömet okozni nekik és ez, valamint a játékoskarrierje alatt túl komolyan sosem vehető viselkedése, állandó poénjai miatt még azok is szerették, akiket nagyon sokszor felidegesített (ilyen volt például a már említett Cunningham, a Sixers volt vezetőedzője).

Nem csoda tehát, hogy sokan úgy érezték, Chocolate Thunder halálával komoly veszteség érte a kosaras társadalmat annak ellenére is, hogy elért eredményei vagy mutatói nem predesztinálták ilyen népszerűségre - személyisége azonban igen. Isten nyugosztalja!